Ady Endre azt jósolta Ismeretlen Korvin-kódex margójára című, 1905-ben keletkezett esszéjében, hogy a toleranciából, demokratikus gondolkodásból és európaiságból az anyaországnak története során mindig magas mércét adó, három kultúrát egyesítő Erdély fogja megszülni a jövő nagy magyar tehetségeit. Az azóta eltelt évtizedek – az impériumváltozással bekövetkezett súlyos megpróbáltatások ellenére is – mintha igazolták volna ezt a próféciát. Erdély adta nekünk Kós Károlyt, legnagyobb, iskolát teremtő építőművészünket. Erdély fia volt Szabó T. Attila, a XX. század legkiválóbb magyar nyelvtudósa, aki egymagában fölért egy egész intézménnyel. Erdélyben élt és dolgozott Kelemen Lajos, minden idők egyik legkiemelkedőbb magyar művelődéstörténésze. Erdély szülte Márton Áront, a magyar katolicizmus egyik legtisztább és legfénylőbb szellemét, a kisebbségi magyarság lánglelkű apostolát. Erdély kultúráját gazdagította Gy. Szabó Bélának és Buday Györgynek, a két nemzetközi rangot és hírnevet szerzett grafikusnak az életműve. Erdélynek köszönhetjük Dsida Jenőt, a magyar költészet játékos angyalát, a szavak mágusát, a forma zsonglőrjét, aki – ma már tudjuk – líránk első vonalába tartozik; Erdélynek Tamási Áront, XX. századi irodalmunk egyik legeredetibb hangú, világirodalmi rangú elbeszélőjét.

És Erdély adta nekünk Szervátiusz Tibort is, napjaink egyik legzseniálisabb, korszak-meghatározó szobrászművészét, Bartók Bélának – aki maga is az „erdőn túl” született – egyenes ági leszármazottját a saját művészeti ágában. Jelentőségét Solymár István így összegezte: „A kelet-közép-európai szobrászat legújabb fejezetét az ő nevével lehetne kezdeni.” Művészete azt a bartóki igazságot illusztrálja, hogy a nemzeti hagyományok legősibb és legmélyebb rétegeibe való alámerülés nem provincializmushoz vezet, ellenkezőleg: szükségszerű feltétele és lépcsőfoka az egyetemességnek. A népi kultúra alkotásai nemcsak a „sajátosság méltóságá”-ról tanúskodnak, hanem a „tiszta lét”-ről, a népek összefüggéseiről, közös élményeiről és vágyairól is. A nép tiszta álmához lehajló egyetemesség szólal meg Bartók zenéjében, népi és egyetemes korrelatív egységéről beszélnek ékesszólóan Szervátiusz Tibor alkotásai is.

Pályája Erdélyből indult és Erdély-központú maradt akkor is, amikor 1977-ben a romániai nemzetiségi politika abszurditásai, a Securitate zaklatásai arra kényszerítették, hogy – Csiki László szavaival – a „sánta történelem” egy másik lábnyomába lépjen, szülőföldjéről az anyaországba költözzön. Megrendítő körülmények között hagyta el Erdélyt, távozása soha be nem hegedő sebet ejtett a szívében. Új állomáshelyén nehezen találta meg otthonosságát és nyugalmát. Olyan jelekkel és szertartásokkal enyhítette fájdalmát, amelyek szülőhazájára emlékeztették. Megindítóan vallott minderről Babiczky Klárának: „A házamat Budapesten úgy építettem, hogy az erkélyen, fenyőgerendákból magam ácsoltam a korlátot. Olyan lett, mint egy gyimesi kerítés. Reggel mindig kiállok oda, betájolom Erdélyt, Kolozsvárt, Gyimest, s arrafelé fordulva kérem a Napot s a Magyarok Nagyasszonyát: Máriát, segítse meg Erdélyt s az erdélyi magyarságot.”

Művészi hajlamait a családi házból örökölte. Kincses Kolozsvárt, édesapja, Szervátiusz Jenő, a két világháború közötti korszak egyik legkiválóbb erdélyi szobrásza mellett sajátította el a mesterséget, s mire felcseperedett, már csaknem meg is ismerte annak minden titkát, fortélyát. Szülei a kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is hívek maradtak magyarságukhoz, ebben a szellemben nevelték gyermeküket is. Sokat elmond a családban uralkodó légkörről, hogy 1940. szeptember 11-én darutollas magyar sapkában, édesapja kezét fogva vett részt azon a Kolozsvár főterén megrendezett ünnepségen, amelyen az Észak-Erdélybe bevonuló magyar honvédeket köszöntötték. Korán útnak indultak, hogy jó helyük legyen, s csakhamar édesapja nyakában kötött ki, hogy mindent láthasson és hallhasson. A padlás rejtekéből, a paplanhuzat alól egyszerre előkerültek a nemzeti színű zászlók, és az egész teret beborították. A honvédek térdig jártak a lábuk elé szórt virágban. Az összegyűlt emberek sírtak és nevettek, a katonákat ölelgették, a kezüket szorongatták, és egymás nyakába borultak felszabadult örömükben. „Ez életem legnagyobb, legszebb élménye, semmi sem múlta felül azóta sem” – vallott erről az emlékéről a közelmúltban feleségének, Szervátiusz Klárának.

Szervátiusz Jenő az 1920-as évek közepén – jeles elődök nyomába lépve – Nyugat-Európában, két éven át Párizsban készült hivatására. Hazatérve elvégezte a kolozsvári román nyelvű Képzőművészeti Főiskolát, és szívvel-lélekkel bekapcsolódott a Trianon után új életre eszmélő Erdély magyar művelődési életébe. Az akkor kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm erdélyi hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Helikon-mozgalomhoz fűzték szoros szálak. A Marosvécsen 1926 és 1944 között minden év nyarán tanácskozásokat tartó írói csoportosulást Bánffy Miklós, Kemény János és Kós Károly triásza irányította. Az 1929-es marosvécsi találkozón Kós Károly előterjesztésére fogadták el azt a javaslatot, mely „az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségé”-nek a létrehozását célozta. A Barabás Miklós Céh néven 1930-ban – Szervátiusz Tibor születési évében – megalakult és Kós Károlyt elnökévé választó egyesület 1944 őszéig fogta össze a korszak legtehetségesebb erdélyi magyar festőit, grafikusait és szobrászait. Tagja volt Szervátiusz Jenő is, szobrai föl-föltűntek a Céh által rendezett tárlatokon. 1933 és 1936 között Szolnay Sándorral együtt a megszűnt kolozsvári magyar művészképzés újraindítására is kísérletet tett: a Minerva nyomda emeleti traktusán, kettejük közös műtermében magániskolát nyitottak. Ennek az író- és művésznemzedéknek a tagjai nem a nemzeti, nemzetiségi elzárkózást és öncélúságot hirdették. Erdélyiségük – Áprily Lajos szavaival – „világfigyelő tető” volt, „nem szemhatárszűkítő provincializmus”. Szervátiusz Tibor őket – közülük első helyen édesapját – választotta mesteréül és példaképéül.

A tenni és segíteni akarás szíve legmélyéből fakadó, csillapíthatatlan vágya először az orvosi hivatáshoz vonzotta. Kerékpárral járta a várost, orvosságot vitt szegény, magatehetetlen betegeknek, injekciózta őket. Mivel „osztályidegen” származása miatt nem vették föl az orvosi egyetemre, s első, szénnel készült, Kolozsvárt ábrázoló rajzai kiváltották édesapja dicséretét, a családi örökséget folytatta.

Édesapjától tanulta az egykor „Tündérkert”-nek nevezett országrész szeretetét és azt a művészi hitvallást, mely Erdély felmutatását és szolgálatát tűzte ki legfőbb céljául. Tizenévesen vele együtt járta be többször is szülőföldjét. Később közös vállalkozásaik is voltak, apa és fia együtt formálta meg például Tamási Áron síremlékét Farkaslaka határában. Viszonyukat Csoóri Sándor a két Bolyai viszonyához mérte. „Az Apát és a Fiút – fűzte hozzá –, különbözőségük ellenére is csak hideg elmével, illetve agyafúrtsággal lehetne elválasztani egymástól. Ugyanezt gondolom a két Szervátiuszról is. De miért is kellene őket elválasztanunk?” Szervátiusz Tibor örökölte és akarva-akaratlan elsajátította első számú mestere művészi vívmányait, kamatoztatta azt a vitathatatlan előnyét, hogy eleve magasabbról startolhatott, mint kevésbé szerencsés pályatársai. Alkotásai úgy rejtik magukban s őrzik édesapja termékenyítő világát, hogy föl sem merülhet az epigonizmus vádja. Mert – írja Csoóri Sándor – „egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességeket, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem szakma, hanem a lét fejleménye.” Amikor észrevette, hogy édesapja mellett élve, vele egy műteremben dolgozva, óhatatlanul az ő mozdulatait és formáit utánozza, tudatosan kezdett védekezni a másolás reflexei ellen, új felületeket, kompozíciókat, megoldásokat keresett. Szerves folytatásaként mindannak, amit édesapja elvégzett, ugyanabból a talajból, gyökérből kiindulva, végül is megtalálta és fölépítette a maga külön világát.

Fiatal szobrászként, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola növendékeként először szűkebb hazája mindennapi életét és népművészeti örökségét, annak formakincsét és szimbólumrendszerét tanulmányozta, vázlatokat készített Moldvában, Gyimesben, Csíkban és Kalotaszegen. Különösen mélyen ivódott a lelkébe az az élmény, amelyet Magyarvistán élt át egy nagypénteki napon. A templomba tartó kalotaszegi „pompás magyarok” látványa ugyanúgy megbűvölte őt is, mint A Kalota partján című vers költőjét, Ady Endrét. Ő maga így idézte föl ezt az emlékét: „A kékek, zöldek, pirosak, feketék csodálatos orgiája tárult a szemem elé, s hozzá a gyönyörű, büszke tartású emberek. A lányok, menyecskék, mint a hercegnők vonultak az úton a templom felé, piros csizmájuk vakította a szemet... Gyönyörű parasztfejeket láttam, amelyek ösztönöztek a megörökítésre... Akkor születtek első népi figuráim.” Olyan „létportrék” megalkotásával kísérletezett, amelyek nemcsak a modell személyiségét, hanem „egy népcsoport jellemzőit” is kifejezik. Később a magyar történelem és irodalom nagyjait bemutató portréiban is ugyanígy próbálta tömöríteni az egyéni és a közösségi, a nemzeti sors jellegzetességeit.

Édesapja és kortársai hatására, a kisebbségi lét kiszolgáltatottságában fogant meg benne az a küldetéstudat, amelyet a nemzetenkénti eredetiség eszméje és büszkesége ösztönzött. Korábbi szorongásai nem múltak el mindenestül az anyaországban sem, ahol a nemzeti öntudat gyengülésével, súlyos zavaraival találkozott. Veszélytudatát tovább növelték a modern civilizáció, a globalizáció kihívásai, amelyek megfosztják az embert a világban való otthonosságától, földrajzi és spirituális értelemben egyaránt. Művészi törekvéseit alapvetően határozta meg az a fölismerés, hogy a világot gazdagítani kell, nem szegényíteni, gazdagítani azzal, ami a miénk, hiszen – Babits Mihály fogalmazott így – minden nemzet külön szín az emberiség freskóján, külön hang az emberiség koncertjében, az emberiség ellen vétkezik tehát, aki ezt a színt halványítani, ezt a hangot halkítani akarja. A sokféleséget Isten avatta a teremtés egyik legfőbb titkává és értékévé, minden együttműködés és fennmaradás alapjává és biztosítékává, a teremtés tervével, Isten álmával szegül szembe, aki megtagadja vagy megzavarja a lét eredendő polifóniáját, Tamási Áron metaforikus intelme szerint: a hegyeket egyenlővé teszi a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson. Kell, hogy legyen szervező közép, összekötő láncszem az egyedi és az általános között, amely az embert kiemeli korlátozott szubjektumából, és az általános, az egyetemes felé közelíti anélkül, hogy egyénisége megsemmisülne egy parttalan univerzumban. Otthonra kell lelnünk – József Attila szavait idézem – ebben „az otthontalan, csupa-csősz világban”, ahol szívünk „a semmi ágán vacog”. Isten szándékával és akaratával egybehangzó bizonyosság az is, hogy nincs minőségi különbség kis nép és nagy nép között, a kicsik kultúrájuk révén egyenrangúvá válhatnak a nagyokkal.

Ezek az evidenciák ott munkálnak Szervátiusz Tiborban is. Otthonát, archimedesi pontját Közép-Európában találta meg, s mindenekelőtt a Kárpát-medencében élő magyarság szobrász-szószólója kíván lenni. Fölmérte a földrajzi elhelyezkedésünkből és nyugat-európai kötődéseinkből származó konzekvenciákat is. Ő maga így vallott erről: „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva, a szobrászat nyelvén erről akarok szólni.” „Szerintem Magyarország szellemi nagyhatalom – fogalmazott egy másik alkalommal. – A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk.” A Németh László által megjelölt „bartóki szintézis” programja tárul föl ezekben az ars poeticákban, ősi és új, népi és modern, keleti és nyugati egységbe foglalásának igénye.

Hogy művészetének a gyökerei milyen messzire nyúlnak vissza az időben, azt az a katartikus élmény is szemlélteti, amelyben az ősi szkíta művészet emlékeivel való találkozása részesítette az 1960-as évek közepén. Az akkori Oroszországban lezajlott utazása során egy szkíta király sírjának a teljes anyagát is láthatta. Ezt az emlékét így elevenítette föl Szervátiusz Klárának: „2400 évig be volt fagyva a sír az Altáj-hegység gyomrába, rablók sem foszthatták ki. Ezért aztán számos aranylelet is előkerült, számos szkíta szarvast csodálhattam meg. Ami énreám igazán megdöbbentő benyomást tett, az például maga a sír, amely olyan volt, mint egy székely csűr. A fából készült építmény gerendamennyezettel rendelkezett, ezen feküdtek a királlyal sírba nyilazott lovak csontjai. A sír közepén fekvő király múmiája igen erősen emlékeztetett engem egy székely férfi arcára. A sírkamra vagy inkább épület falát nemeztakarók fedték, ezek is ismerősek voltak, mert rátétes szűrhímzések díszítették, akárcsak a magyar pásztorok szűreit. A díszítőmotívumok is hasonlóak voltak a miénkhez, emlékeztettek a székely népművészet színvilágára és vonalvezetésére. Csodálattal teli döbbenettel néztem, gyönyörködtem bennük.” Ennek az élménynek a hatására még szenvedélyesebben támadt föl benne az érdeklődés a régmúlt történelme, különösen a magyar őstörténet iránt, amely kihatott művészi pályája alakulására is. A 2006-ban alkotott Táti Ister-pár formavilága, eszmeisége például ötezer évet sűrít magában. Úgy érezzük, hogy az egymás mellett ülő, mitikus szerelmespár időtlen idők óta őrzi a Dunatáj békéjét, nyugalmát, természeti és szellemi értékeit.

Magával ragadta a Kalevala világa is, amelyhez illusztrációkat készített. Megbűvölte az eposz ősi egyszerűsége, természetessége, tisztasága és ereje, a runók néprajzi gazdagsága, pompája és derűje. A finnek Elias Lönnrot által egybeszerkesztett kollektív remekművében a debreceni Gulyás Pál a közös eredet dalát, a kis népek apológiáját látta, a magyarság mély, eltemetett, prehisztorikus erőire döbbent benne, kultúránk atlantiszi sírjához, földalatti folyosójához találta meg a kulcsot. A hősköltemény 16. és 17. éneke arról szól, hogy Vejnemöjnen, a „legkülönb költő”, aki a szó hatalmával közvetlen teremtésre képes, varázsigékkel csónakot épít, de az utolsó három szó nem jut eszébe, ezért munkáját nem tudja befejezni. Elindul a hiányzó szavak megkeresésére, de nem talál rájuk sem a földön, sem az alvilágban. Végül egy egyszerű gulyás Vipunenhez, a fővarázslóhoz, a hajdani vadászemberhez irányítja, aki már eggyé vált az anyafölddel, testén egész erdő nőtt, de alatta maga is tovább él. Vejnemöjnen alászáll a „holt-eleven táltos” testébe, és ott megleli a bűvös szavakat, amelyekkel bevégzi művét.

Erre a jelképes utazásra és tárnanyitásra, a népi emlékezetben, a történelmi hagyományokban való alámerülésre, a vipuneni mélységek föltárására, az emberi és a nemzeti lét totális átélésére vállalkozik Szervátiusz Tibor is. Jelképrendszerének a centrumában a székely pieta és a Magyarok Nagyasszonya alakja áll, ehhez a két témához újra és újra visszatér. Az előbbiekben a népe keserű sorsa miatt érzett fájdalmát, az utóbbiakban az oltalom, a szabadulás, a megmaradás utáni vágyát lényegíti esztétikummá.

Gyakori motívuma műveinek a Nap és a Hold, amelyekkel először székely és kalotaszegi hímzéseken találkozott gyermekkorában, később fölfedezte nyomait az ősi hitvilágban és a keresztény hagyományban is. Szent János jelenéseiben fölbukkan egy asszony, akinek ruhája a Nap, lába alatt a Hold, feje fölött tizenkét csillagból álló korona. Ebben a gyönyörű látomásban – vélekedett Szervátiusz Tibor egy Hajdú Demeter Dénessel folytatott beszélgetésében – egyesül az ősidőkben kialakult anyakultusz és a keresztény Mária-tisztelet. Mária azért áll a Holdon, mert a Hold az asszonyiság, a termékenység szimbóluma, s azért öltözik a Napba, mert ez az égitest a férfi – Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában a Teremtő, az Életadó Isten – jelképe, a kettő együtt pedig a megtermékenyülés, a szaporodás, a folyton újjászülető élet ősi mítoszát, örökös körforgását idézi. Tetten érhető benne a régi ember lényegességélménye és megragadottsága is, aki „mindig kozmikus viszonylatokban látott és gondolkodott”. A csángóknál a Fénynek, a Napnak ez az ősi eredetű kultusza ösztönös formában s a keresztény motívumkinccsel összefonódva máig fennmaradt: hajnalban kimennek a hegytetőre, s a felkelő Napban a csodatévő Babba Máriát keresik.

Művészetének a magyar történelem a legfőbb ihletője. Szobraiban föl-fölidézi múltunk tragikus eseményeit. Emléket állított - mégha csak tervben is - a Szent Koronának, a madéfalvi veszedelemnek, Trianonnak, Szárazajtának, a Magyar Apokaliszisnek, az 1848–­49-es és az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak, külön a 301-es parcellának. Szülőföldem, Erdély című, 1964-ben alkotott kompozíciójának eredetileg a Börtön címet adta: vízszintes és függőleges oszlopai egy börtön rácsait idézik, ugyanakkor egy nagy keresztet formáznak, a rácsok mögül vaslemezből kalapált emberi maszkok néznek ki a szabad világba fájdalmas, szenvedő vágyakozással. Megörökítette Attilát, Isten ostorát, világegyesítő karddal a kezében; Dózsa Györgyöt, a „megevettek királyá”-t, akinek permanens tüzet táplál megcsonkított, végtagok nélküli, a trianoni Magyarországra emlékeztető teste, trónusa előtt vigyázzba dermedt s a hűségre gondolt egy kárpátaljai, Vári Fábián László költő; Petőfit, aki – mint a fák – állva marad a halálban is; Ady Endrét, a „Vitézi Isten”-t, aki – Nagy László gyönyörű látomása szerint – bűvölve addig figyel a legkeményebb kőből, az andezitből, amíg a végzet szóba nem áll velünk; Móricz Zsigmondot, akiből – az ő szavait idézem – „minden gömbölyű piknikussága ellenére nagy alföldi erő, félelmetesen ősi földhöz kötöttség, parasztiság, rejtelmes, bálványszerű komolyság” árad; Szabó Dezsőt, akinek mahagóniba faragott tekintetéből vesébe látó szigor, ellenálló és számonkérő dac és keménység sugárzik; Bartók Bélát, a nagy eszményképet, akinek – Adytól kölcsönözve a jelzőket – „lámpás, szép fejéből” vakító fény és tisztaság ragyog; Kós Károlyt, akinek barázdált arcán – ahogyan Kányádi Sándor látta – „az idő aláfoly, / mint az olvadó hó / a vén Maguráról”; Németh Lászlót, aki bizonyára azon töpreng, hogy miért szorult a magyarság kisebbségbe a saját hazájában is, olyan mélyre ráncolja a homlokát. A konok, mindenre elszánt, megalkuvást és kompromisszumot nem ismerő ellenállók, a végzet hatalma ellen lázadók, az életükben, halálukban és halhatatlanságukban is a szenvedés, a pusztulás, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság ellen tiltakozók és mozgósítók a hősei, akik csaknem kitörnek a legsűrűbb anyagból is, nehéz állni a tekintetüket.

Hozzájuk hasonlít Szervátiusz Tibor is: „a fönnmaradás és a megmaradás... reményét és szerelmét” önti formába legyőzhetetlen, a romániai kisebbségi lét megpróbáltatásaiban megedződött vitalitással. Kolozsvári Krisztusa sem néma, engedelmes mártír, hanem lázadó hérosz, aki – Kovács István költő érezte így – az emberek védelmében szembeszáll Istennel, nem engedi megfeszíteni és föltámasztani magát, három méter magas, szürke csontváza felénk zuhan, hogy kitárt karjaival és a hatalmas szögekre görbülő tenyerével magához öleljen minket.

A monumentális szobrok drámai feszültségét, tragikus pátoszát és heroizmusát oldják bensőséges lírává népi és archaikus fogantatású kis szobrai és érmei. Olykor pihenésképpen és a formai kísérletezés, az erőgyűjtés szándékával fából kicsi bálványokat, madonnákat, csángó és kalotaszegi lányokat farag. Ezek a szobrok és érmek megmutatják a nagy szobrok üzenetének érzelmi hátterét, kifejezik a szülőföldje és népe iránt érzett mélységes szeretetét és rendületlen hűségét. Gyöngédségük, derűjük golgotajárásunk, a szétszórtság, a testvérharc, a Magyar Apokalipszis reménytelenségében hittel és derűvel tölti meg szívünket.