Kolozsvár már hírt adott Európának, amikor a két testvér, György és Márton 1373-ban, megelőzve az itáliai mestereket, bronzba öntötte Szent György lovon ülő alakját. E mű a csoportábrázolás új törvényeit valósította meg. Hasonló jelentőségű az a tény, hogy Szervátiusz Tibor 1930. július 26-án szintén Kolozsvárott látta meg a napvilágot és szobrász édesapjával, a legendás nevezetességű Szervátiusz Jenővel együtt hasonló szobrászi tettet véglegesítettek, mint magyar reneszansznyitó elődeik. Hajdan két testvér, most két nemzedék, apa és fiú varázsolta újra Európává Erdélyt és Hungariát. Többször hangoztatta, hangoztatja Szervátiusz Tibor, hogy ő magyar anyanyelvű szobrászatot szeretne létrehozni. Létezhet ilyen cél, s ha igen, ő megteremtette ezt az érzéseinkre, sorsunkra hangolt szobrászi magaslatot? Kettős igen a válasz. Népi típusokat hívott plasztikai formákba, figyelte és szobrokká alakította a történelem érverését, asszonyaink anyákká magasztosuló szépségét, a mozdulatokban is fellelhető eurázsiai örökséget.

Távol áll tőle minden művészkedés, ő Kolozsvárott a szobrászati akadémián mesterséget tanult. Állhatatosan, kemény szívóssággal. Nem pazarolja, művekre összpontosítja az időt. Ismeri, szereti az anyagot. Engedelmeskedik neki a bodza, a szil, a gyertyán és az eperfa, megadja magát szobornak, mert a mester megküzd ezért becsülettel. Szövetségese a homokkő, az andezit, a márvány, a bronz és a vas, Szervátiusz Tibor eszméket, felismeréseket, áhítatot, megrendüléseket közvetít általuk.

Művészete korszerű és magyar, Izsó Miklós, Fadrusz János és Medgyessy Ferenc, s még előbbről a Kolozsvári testvérek: Márton és György folytatása. Ugyanaz a lelkület, ugyanaz a minőség, ugyanaz az elhatározás. Szervátiusz Tibor összegezés és kezdeményezés, vésője, szellemisége a sumerokat, Maillolt, Brancusit lendíti tovább a XX. század többletével. Izgatja, az egyiptomi mintákhoz igazodva, a monumentális méret, osztályrésze nem a barokk atlaszok másodlagossága, hanem Karnak, Abu-Szimbel, a Húsvét - szigetek kőbálványai. Női fejei égitestek sugárzó központjai, a babilóniai Naphimnusz örökösei. Terebélyes tömbjeinek, lendületes magasba ívelésének kikezdhetetlen egysége az ősnyugalom és az egyéni, nemzeti sorshoz csapódó dráma. E két pólus élteti szobrainak szépséggé mentett igazságait. Ritkán futkároz mosoly arcán, mert az élet valósága szüntelen szomorúságot hint rá, de nem sorvasztja pesszimistává, azért hisz a holnap erejében, mert építi azt. Lelkülete érzékeny és szívós, nem hárítja el a sújtásokat, kibírja, mert erős, mert erős akar és tud lenni. Akadtak barátai, szobrász édesapja, aki universitása volt, és személytelen testvér a fa, a tölgy, a szil, a mahagóni, a márvány, a bronz és a vas. Ők a mesterei, az engedelmes és szolgálatkész anyagok. Művészete egyéni és egyedi integráló erejének, kiemelései aszkézisének és a fogalmazás világosságának következményeként, a múlt tiszta forrásai és a jövő készülődő égboltja.

Az, hogy elűzték szülőföldjéről, Erdélyből, kincses Kolozsvárról nem az első, de a legnagyobb megpróbáltatása életének. Az első a szülei válása volt, majd a mellőzések, üldözések, s végül szülőföldjéről Magyarországra érkezett, de ez sem lett igazi édes hazája. Kisebbségi sors ott is, itt is, miközben ő mindvégig izzó magyarságot igényelt, igényel. Szervátiusz Tibor több, mint egy ember, több, mint egy szobrász: ő Erdély, nem is az, ami volt, nem is az, ami van, hanem ami lesz: az örök Erdély. Ezt vállalta szomorúsággal, szilárd erővel, szívóssággal, méltóságteljesen: a holnapreménységű eszményt.

Akárcsak Donatello, aki egy írása tanúsága szerint új szobrászatot akart teremteni s - tegyük hozzá teremtett is - Szervátiusz is arra vállalkozott már művészi magáratalálása pillanatában, hogy megteremtse a magyar anyanyelvű plasztikát, s állandó vágya, hogy újjáteremtse a nemzeti szobrászatot. Ebből adódik, hogy a XX. század magyar karakter testesítő személyiségeit sűrítette arcmássá: Adyt, Móricz Zsigmondot, Szabó Dezsőt, Bartókot. Mindezt kozmikus összefüggésben, hiszen alkotásai egybefűzik ég és föld látóhatárát. Ő úgy magyar, úgy nemzeti, úgy erdélyi, hogy a világot kozmikus egységében akarja, tudja látni és értelmezni. Szervátiusz Tibor nem túloz, a lényegre összpontosít, alapmegállapítása: ”mindenki annyit lát egy műben, amennyi saját lelkében van.” Szabó Lőrinc a Tücsökzenében ugyanerre az igazságra bukkan: Mit mond a tűz, attól függ, ki vagy „Szervátiusz minden szobra a tér és idő sűrítménye, ahogy Bakay Kornél elemzi a táti iker monstrumokat: „ötezer év kőbe zárt üzenetei.” Az időtlen idő és a végtelen tér, az emberi lelkület és szellem határtalan határai tömörülnek szobraiba, melyek nem önmagukban s önmagukért ragyognak - fölszólítanak a rilkei szózat jegyében, hogy nemesítsük, változtassuk meg életünket, lehetőségeink felső fokára lendítsük.

A mosoly művészetének sorshiánya, természete igényelné, de élete nagyon ritkán, csak egyes madonnák tekintetében engedélyezi, akkor is csak nyolcad törtséggel csupán - a teljesség száműzésével. A valóság sziklafala szab gátat az eufóriának - innen, hogy művészete merő dráma -, többször idézett, ismételt, árnyalt Krisztusában Erdély testesül. A fájdalom a Dózsa, a Megváltó, a Krisztusok, a Petőfik, a pieták legkisebb közös többszöröse. E rokonságban érzékeny árnyalat, hogy a kolozsvári pieta drámaibb, mint a nagymarosi. A carrai márványból mintázott Hídoltalmazó Boldogasszony arcán már-már születik a mosoly - a kínból keletkezett öröm. A pieta valóságkörében Szervátiusz Tibor több felismerést tár fel. A nagymarosi pietában azt, hogy a halál nem végleges, van feltámadás, a kolozsvári változatban azt, hogy „mindannyian Erdélyben ismert falusi emberek vonásait őrzik.”Azt a szobrászi szépséggel teremtett igazságot, hogy a csángó madonna ősibb kultúra, mint a kalotaszegi. A szobrászat a néprajz, a történelem által felfedezett igazságok szövetségese is, így Szervátiusz Magyar Oltára a bezdédi tarsolylemez nyomán szoborban utal a honfoglalás előtti magyarság keresztény hitére. E műcsoport egyedi lelkülete életerőt sugároz a mára szinte halott, haldokló formákba is, a tragédiában is bizonyos nyugalmat, méltóságot.

Nőalakjai, ha lehet még erőteljesebbek a férfiaknál. Hordozzák a jóságot, a holnapot, a megnyugvást, a harmóniát. Törékenységükben ők a legerősebbek, gömbölyded teljességükkel építik a jövőt, Szervátiusz madonnái egyetemesek, mint Illyés Gulya versének készülődő édesanyja, aki Szekszárd felé utazik a nyugalom, a béke csöndes és szótlanságában oly fenséges gazdájaként. Ábrázolásai értelmezések: - Kós Károly Erdély oszlopa, az Ady arc titokzatossággal telített, a homlok ritmikus redőzése az óceáni lélek hullámmozgása, tágra nyílt szemeiben „álcás sirály” lobog. Antipólusa a két Móricz változat, a bőség terebélyesül a fej ősi hiánytalanságában. Az Ady portré több embert, egy népet, nemzetet sűrít - gyülekezet, Móricz Zsigmond „minden gömbölyű titokzatossága ellenére nagy alföldi erő”. Nem elégedhet meg az anatómiai pontossággal, Szervátiusz Tibor érzi, tudja, követeli önmagától, hogy ne arcot, sokkal inkább sorsot ábrázoljon. Mindazonáltal igen választékos a formálás változataiban, ahogy azt a modell és a jelenvaló társadalmi igénye meghatározza. Sokrétűen szabatos, összetett hűsége megindító az anatómia és a közösség törvényeit illetően. Ráncok, repedések jelennek meg a szobor Németh László arcán - súlyos töprengései, a magányos emésztődés, amely a gondolat eredményeként immár a mi győzelmünk. Emberismerete gazdag, rendszeresen bővült a köznéppel létesült természetes kapcsolatban, mely teremtő folyamat életmódjában: gyakorlata lett a móriczi „gyalogolni jó” javaslat. Fölismerte és szoborváltozatokban összegezte Szabó Dezső rendíthetetlen magyarságát, mondatokat társítva a plasztikai formákhoz: ”Az egész fej olyan, mint egy ökölbe szorított, harcra, küzdelemre kész kéz. ”Az őserő aszketikus szigora süt az arcvonásokon. Két ember időn túl feszülő testvérisége válik a próza és a szobor egységévé. Dózsa Györgyöt egy más időben, más művészeti ágban, de hasonló szellemiségben örökíti meg irodalmunk és szobrászatunk. Szabó Dezső szavakkal így: „A föld húsából, a kenyér húsából, a paraszt húsából vetődött magasra a trón, és már nehéz lángokkal izzott bíborrá. És már ott ült a király. Meztelenül ült a lángok dermedt harapásai közt. Hatalmas teste paraszt volt. Szikár, viharvert, napsütött - esővert, görcsös izmú paraszt test. A fájdalom irtózatos vonaglásába csavarva, mégis ősileg király, mégis a széles mezők nagy méltósága rajta”. E fölismerő megrendülést 1925-ben a Segítség-ben írja, ezt a feltárt igazságot Szervátiusz Tibor évtizedekkel később szoborban testesíti. A csonttá égett test növényi indázásában nem a pusztulást, hanem a diadalt. Ez a lángfogadó - és vállaló prometheusi hős, nem csupán mártír, hanem a holnap is. Szabó Dezső hitvallásában és Szervátiusz Tibor ábrázoló értelmezésében a magyar paraszt királyi fensége ő - s Szervátiusz a mestermű magaslatán teljesíti azt az igényt, amelyet az irodalom a szobrászattal szemben megfogalmazott. Már Petőfi hangoztatta, hogy az emésztő tűz nem Dózsa őrlelkét, hanem a zsarnokságot pusztítja el, és Ady Dózsa népének „özönlését” kiáltja, ez a tömeg nem kushad többé. Mondhatjuk: Petőfi, Ady, Eötvös, Szabó Dezső és Szervátiusz ugyanazt a tovább nem halasztható igazságot mondja, suttogja, dörömböli. A többlet csupán annyi, hogy ezen egységes gondolati tömb Szabó Dezső és Szervátiusz Tibor alkotásában azonosság és nem csupán árnyalat és folytatás. Ámulnivaló az, hogy Szabó Dezső mondatokkal már teremti azt a művet, melyet Szervátiusz egy későbbi időintervallumban mintáz.

E nagy szellemek Szervátiusz Tibor mértékei - Bartók leginkább, szobrásznak egy muzsikus. A művészeti ágak eltérése nem okoz gondot szellemiségük találkozásában, a minőség és szellemiség titokzatosan valóságos kézfogásában. A szervátiuszi Bartók-fej simított tisztasága a csönd aszkézisét sugallja, a személy személytelenítésében a „népi maszkok” tiszta forrása, ahogy a szobrász szavakkal is érzékelteti a véső munkájának teljességét: „Sugárzó, fehér éterikus fejében a két szem ürege sötétlik, hangsúlyozván a belső feszültséget. ”Az izzófehér mészkő és a gondolat, a nemes anyag és a felsőfokú lélek egybevágó találkozása a szobor, a gondolkodás útja és a szépség végeredménye. Bartók szellemi, Móricz földi térség, mindkettő egyaránt kiirthatatlanul fontos kultúránkban, s Szervátiusz életében. Küzdött a művész és diadalmaskodott a Petőfi ábrázolás változataiban. Megragadja bennük nemcsak a halhatatlan költőt, hanem a szabadságharcos időt is, Petőfi halálában is nem az összeomlást, hanem az élet újjászületését, a hősies harc diadalmámorát. Az égetett juhar a fiatalnak maradt igazság sértetlenségét hordozza az enyhe hajlásában, teste gyötörtsége nem vereség, hanem magasba lendülő jövő. A tölgyfa, az anyagtestvér így közvetíti. Amit Mozart hajdan zenében növelt szilárd dallammá, hogy „megtisztul a lélek”, azt Szervátiusz Tibor szobrokban folytatja Bartók, Márton Áron, Rajeczky portréjában. „Lángolj és világíts!” - ez a ciszterci jelmondat vált a pásztói zenetudós ars poeticájává, a hősi élet megpróbáltatásait örömmel vállaló ember ereje, a szelídség határozottsága, ahogy Pilinszky fogalmazta: ”A művészi szép egyfajta alázat gyümölcse”. Nem a zaj, hanem a csönd a teremtés közege.

Apa és fiú - Szervátiusz Jenő és Tibor - egyetlen közös alkotása Farkaslakán emelkedik a költő sírja mellett, a Tamási Áron emlékmű trachitból faragott tömbjében, melyet Szervátiusz Tibor a „természet remekművének” nevezett. Nemcsak az író, hanem az erdélyi nagy család, az erdélyi sors világosodik meg a vésett, karcolt figurákban. Tamási Áron vallotta, s mára szállóigévé vált, hogy „azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne”. A két Szervátiusz elfogadja ezt a fölismerést azzal a többlettel, hogy ezt az otthont nem kapjuk az élettől, fel kell építenünk azt.

Szervátiusz Tibor modelljei összetett eszmények, Dózsa alakjában Krisztus is szenved, diadalmaskodik, a művészet a kibontakozáshoz hozzájárulás. Ezt a komplexitást jelzik a szobrász szavai is: „S így kínoztam, kalapáltam, ütöttem én az anyagot, s mire elkészültem vele, úgy éreztem, kicsit le is győztem a gonoszt”. A műben minden sűrűsödik: múlt, jelen jövő, Dózsa, Krisztus, Erdély, magyarság, Trianon, és a holnap. Árpád fejedelem Szervátiusz plasztikai életre keltésében egyrészt egy ural-altáji ember arcvonásait hordozza, másrészt mindannyiunkat, az elpergett ezer esztendőt a tekintet sűrített frontalitásában.

Nagy szintézise a mészkőből faragott „Magyar Oltár” 1996-ból. Három főszereplője: Árpád, Szent István és a Magyarok Nagyasszonya. Valósága, egyben üzenete a műalkotásnak az, amit Czirják Árpád kolozsvári kanonok fogalmazott meg a szoborcsoport elemzésében: ”A Nagyasszony, a Szent Király és a Nagy Fejedelem azonban nemcsak erőt ad, de feladatot kér minden magyartól, hazának szóló tettet.” Igen, a szobor, az emlékmű ezt üzeni megtisztelő küldetésünknek, hiszen a haza felemelése kizárólag tőlünk függ. Annál is inkább, mivel a nagy cél a katolikus főpap meghatározása szerint is: ”Újra kell teremteni, meg kell erősíteni Magyarországot.” Czirják gondolatát Szervátiusz egy általunk felfedezetlen igazsággal zárja.”Magyarország szellemi nagyhatalom. ”Babits, Egry, Bólyai Farkas, Tornyai, Lükő Gábor, László Gyula, Vikár Béla, Szervánszky Ferenc és még vagy ötszáz magyar tudós és művész munkásságának értékrendjét felismerve, elsősorban és elsőként nekünk illene végre rádöbbennünk a világ közönyében, hogy tényleg azok vagyunk.

Mint mindenkinek, Szervátiusz Tibornak sem sikerült minden monumentális terve. A budai várba elképzelt 1848-as emlékművéből nem született nemzeti emlékhely, és nem valósult meg a leonardói nagy koncepciója, amelyben „a Dunán átívelt volna a Hadak útja acélból, fölötte a Szent Korona pontos aranyozott mása”. Hamvába hullt ez az álom, nem az első a világon. Michelangelo se tudta megvalósítani II. Gyula pápáról mintázott szoborcsoportját, megfojtotta az emberi irigység. Szervátiusz Tibor sorsa is ez, de a vereségben mégis övé a pálma: a létrejött alkotások győzelme. Egyik szobor kezdeményezi a következőt, Szervátiusz munkássága is szerves, szünet nélküli teremtő tevékenység, ahol minden opus összefügg egymással, egység a határtalanságban.

Szervátiusz Tibor az összmagyar nép szobrásza, szózatként ismerik fel Moldvában, Székelyföldön, Budapesten és Párizsban szoborrá nemesült faoszlopainak, fémvázainak, égetett tölgyeinek, robusztus és kecses íveit, mozdulatukban az együttérzést és a gondolatot. Ő nemcsak tizenöt millió magyar, hanem az univerzális emberiség szobrásza is. Művészete azért maradandó érték, mert a magyar szobrászat és népművészet éltető hagyományait lendíti korszerű eszközökkel és technikával, egyszemélyes törvényeivel előre és magasra. Értelmezi és bővíti a magyar sorsközösség szobrászattá sűríthető távlatait. Kifogástalan lelkiismeretességgel végzi ezt a szolgálatot, olyan formarenddel, mely képességeit számbavéve küzdelemmel kivívott felsőfok, az adott időben, az adott térben, az adott személyiségre vonatkozóan optimális tökély. Ezentúl a haza óvása, a jövő felelős féltése, a haz szeretete. Ennél is több. A magyarság fáradhatatlan építése kemény, határozott és összetett emberséggel. Szobrokkal.