Szervátiusz Tibornak főhajtással élete és életműve előtt
Gyécse kagannak és Szent Istvánnak,
az Atya, a Fiú s a Szentlélek
külön sorsot s közös terhet szántak,
mint Nektek: apának s a fiúnak,
hozzá gigász-tehetséget mértek,
bírni roppant súlyát küldetésnek,
meglelni ösvényét a kiútnak.
A Botond-i génerős buzogány
tátongó rést szakított az idő
törhetetlen bizánci bronzfalán:
szabadító seb-hasadás, dicső,
mert rajta mámorítón áthat
’56-os cirkli-zászlós távlat,
bár bénítón roskasztó bornyú ám
-több ezer évvel tömve a málha-,
mindig széllel szemközt, hegynek hágva,
belépnünk a Fájdalom kapuján,
nem kuporogva ínséges küszöbén,
ám délceg-elszánt, nyakas-büszkén,
szembe nézve, oda biz’ betérünk,
kínjainkról le sohase késünk,
s mintha helyettünk vezeklést hordna,
virrasztva fohászokat szül értünk,
gyásza, mintha lobot vetett volna,
s elégve ében üszökké talpig,
Istentől kiváltja-felhajnallik-
a Napot, a Fekete Madonna,
már megszakadt könnyei gyöngysora,
sóiból épült fel a Golgota.
S kapun túl, kőtömb-sír alól való,
hol feltámadt az Emberért haló?,
nyers, amiként kivajúdta a hegy,
és a belédermedt Isten-magmát
megélesztőn évszám sajdítja á:
1991.
amikor a RUSZKIK HAZAmentek,
lendülhet harang, ujjongni kezdhet,
kő, bronz s lélek együtt dobog, reszket-
s elmaradt az ovációs összhang,
Uram, a nevedben hitványt verd meg:
hát herélt lett volna minden harang?
Hej, egyház-atyafik, furák kendtek,
egy magyar összkondulást se mertek,
Nándorfehérvár múltán már félünk:
ma rossz okosság buta erényünk.
Legyen bár andezit, enged a kő,
ha legyűrni különb erő készül,
érzi, nem alázza meg a véső,
küzd még, de megadja magát végül,
s ideát foganni televényül,
elkívánja, kitárd s költözz bele,
öltözzön a sziklába szellemed,
lényedtől legyen sűrű benseje,
a sorsát hited teljesítse be,
körbefaragva titkos Lényeget,
kihullik véső-vásta maradék,
a roppant Egész csak így marad ép,
a nehézségi erőt legyőzve,
kozmikus magasságot előzne,
lehet, a lehúzó törmelékkel,
mint Tajgetoszon, lét-esély vész el?
Ám él a szobor, kinő a földből,
s tör rögvest mennybolt iránt, nem hőköl,
nem tökély hideg márványzása,
szunnyad benne éber-álmú láva,
ébredésünk lázas újhodása,
hevétől acélnál szívósb lehet
a fajtánk, ha feledni nem eped.
És anyag is válthat meg szellemet,
mahagóni, ecet, tölgy bont csodát,
s juhar, szil, dió: tűz-érlelte fák,
s vas-Dózsából kiízzó rézerek.
Belépve a Fájdalom kapuján,
mily kitartón időzünk odabent,
száműzve, ostoba gőggel s mulyán,
mégse hagyok fel minden reménnyel,
és amit ott látok, el nem rettent,
talán, mint Jóbot a kín, megérlel,
bár köröttünk az idő megrohad,
és nem találunk majd magyarokat,
csak oszlásnak indított temetőt,
erő ellenében állíts erőt,
Árpád-sarj nép, támassz elrettentőt,
fegyver híján, szilárd jellemeddel
ránk uszulók mohó vágyát vedd el-,
bár másként harcolt Pozsonynál Árpád,
betörtek egyesült- nyugat hordák
a Ludovicus-i cégér alatt,
fölényük ötszörös, a gondolat:
őrület-szikra, hogy elfogadja
a kihívást a nagy Fejedelem,
s lesújthat rájuk magyar szablya,
mert csatát áll, nincs benne félelem,
s bérenc-hajlam, szíve, agya tiszta,
noha felíratták zászlaikra:
minden magyarikat kiírtsátok,
visszahullott fejükre az átok,
hun-ős jégeső: nyílzápor zúdult,
száz éve csírájában verve el
-de a belmarcangolás tovább dúlt,
ebből az ország máig nem tanult?-
a szándék: nem jöttek ránk sereggel,
minden hódoltatás kudarcba fúlt,
ím, meglehet, azóta rettegik
az Árpád-házi zászlók sávjait?
A belviszály gyöngít, tudta Konrád,
remélte, nem nép él itt, csak condrák,
és nem hitte, a Vértesnél megáll:
szétzúzta hadát Szent István kerál,
verten, fegyvert, vértet hátrahagyott,
a vér-test, a Vértes megmaradott,
s meg a hon-:
gyakran büntető voltál
Uram, s láttad, töretésünk sok már,
a poklok bugyrából csak fölmerültünk,
Magyar Oltárnál gyónva, bánva bűnt-:
álljuk, leszünk a sátánnak fátum,
mi vagyunk a Regnum Marianum!
De rég volt győzedelmi Úrasztal,
inkább áldozótűz-méhe kegyhely,
hány mártírt űztek hozzád, égjen el,
Magyar Oltár, segélj hát vigasszal,
már ha van. És a Trianon-csonka
parasztkirály, kihamvadt-e trónja
alóla? Csontig lerágott Dózsa,
éthordókból máig táplál húsa:
mellkasa nem puszta bordakarám,
kard-markolatkosár lehet még ám!
Bartók, Ady, Móricz, Szabó Dezső
Kós Károly, Jókai Mór, Németh László,
annyi vesztes tusától szenvedő,
kivéreztetve is konok vádló,
és Rajeczky és Tamási Áron
maradt a legkeservesebb áron
magyarnak, mint sokan, mint Petőfi:
szabadság-korpusz, kozák átdöfi,
és egy harckocsi hernyótalp alól
feltör a Gérecz Attila-sikoly.
Számtalan élet-áldozat, példa,
majd mindenik, kurta távon, préda,
véglegesen addig halál fia,
míg tart a nemzeti amnézia…
zömük termés-dús teljében kidől,
de hulltában is kezd kihajtani:
rájuk eszmélve nem csak nyelvtani
ige-idő lesz a jövő idő-
Talentumod, géniusz Barátom,
mérni nincs elég s méltó karátom,
amit itt tenni lehetett s kellett,
és elvárt az Isten,megcselekedted:
volt még néhány merész, szárnyas álmod,
nem bírták a gonosz, földi gáncsot,
Füstbe ment tervek hamuja pereg,
őszíti fehérebbé a fejed.
Az első, mit kertedben szem meglát,
a megműveletlen roppant sziklát,
naponta ujjaid simítják,
Kőrösi Csoma bévül dörömböl,
nem szabadul már a kőbörtönből.
Székely Piétád nem gyász s kín rabja,
lábánál kicsi gyermekkel vallja:
bármily hatalmas a veszedelem,
bármilyen lét-koptató a jelen,
mag kisarjad, megmaradunk, ne félj-:
Mindörökké Magyarország s Erdély.
2009. Pomáz