A XX. században végülis minden magyar nemzedék megteremtette a maga Bartókjait és Kodályait, ki-kínszenvedte magából, mint a falba - sajtolt Kőmíves Kelemenné.

A magyarság elpusztíthatatlan szellemi ereje egyfajta sugárzás, meteorit, amely az égi pálya-kereszteződések kivételes pillanatában a talajba fúródott, s ha kiálló hegyét viharok elporlasztják, kibúvik újra meg újra a föld alól. Trianon után olyan vonulata ragyogott föl a magyar szellemnek, amely akkor is fényleni fog a pornográfiát öklendező Európa ólomszürkeségében, mikor a Szentek Szentje is már kufárok piszkával lesz tele. Bartók volt a középorom, csúcs a zene tartományában, a politikai rabság éveiben Illyést és Weörest termett a költészet csillag-szféráiban, s felfénylett 1956, egy egész nép történelem-költészete. S most, mikor naponta kényére-kedvére tapodja szégyenletes embersalak, íme, van ereje ezúttal a szobrászat galaxisában szupernovára, hogy életjelként előálljon az andezit és fa Bartókja: Szervátiusz Tibor.

Erdély szülte és küldte őt, akár az elevenen megégetett, éheztetett társaival felfalatott Dózsa Györgyöt – s az ő végletesen kegyetlen víziója a leguniverzálisabb Dózsa a magyar művészetben - Erdély küldte, kemény, zárkózott egyéniségének titkával együtt: ő úgy magyar, hogy erdélyi.

Próféta, aki próféciáit-, látó, aki látásait-, dalnok, aki rapszódiáit háromdimenziós térben árasztja ki és teszi kitapinthatóvá. Az ő Sionja az Estrázsa-hegy, az ő Gileád völgye Gyimes, Madonnája mitikus holdvarázs Babba Máriája a múlt mélyedes-mély kútjának- s ez egyszersmind a lélek mélyedes-mély kútja, lantja, mit Dsida Babilon vizeinél penget, a véső és kalapács. Szervátiusz annak látszik a képzőművészetben, ami Bartók volt a zenében: új utat vág a XX. század káoszában. S ehhez az energiát, akárcsak Bartók, egy népnek, sőt, egy egész közép-ázsiai kultúrának mélyen a tudattalanba süllyedt szimbólum-rendszeréből veszi, beemelve azt a huszadik század elsivárodott tudatvilágába. Szervátiusz modern művész, csakhogy ő nem esett pánikba s nem kapott hisztérikus rohamot. Tudjuk, hogy az a hatás, amelyet az első világégés előszele hozta modern művészet alkotásai keltenek, nem magyarázható meg a látható formák alapján. Bennük semmi sem emlékezteti a nézőt a megszokott világra, hétköznapi környezetében látható tárgyakra, ismerős emberi lényekre. A művész törekvése az, hogy kifejezést adjon belső látomásának az emberről, az élet és a világ szellemi hátteréről. Nos, Szervátiusz művészete nem hagyja el a természetes, érzéki világ birodalmát, csak átszellemíti, ám annál inkább elhagyja az egyén világát. Súlyos kollektívumként jelenik meg, s mint ilyen, éppen a képi hieroglifák tömörsége révén, egy egész népet érint, szinte belemarkol, s ezzel együtt mélységesen és egyetemesen emberit fejez ki.

Más szóval: Szervátiusz az archetípusokat jeleníti meg s nyitja fel rájuk a szemünket. Az archetípusok egy időben képek és érzelmek. A kettőnek egyszerre kell jelen lennie: a kép, a háromdimenziós forma, önmagában nem több figurális leírásnál. Az érzelmekkel töltött szobrok viszont, mint Szervátiusz szobrai, pszichikus energiára tesznek szert, dinamikussá válnak, s kiben-kiben, aki szembesül velük, egyedi jelentőséget kapnak. Olyanformán, mint amikor a székely azt mondja: ”az én Istenem áldjon meg„.

Ebben a században, miként a civilizáció egésze, a művészet is tudathasadást kapott. Mi több: kollektív lelki hasadást. A képzőművészet kétfelé mozdult el: a puszta tárgy és a puszta tárgyatlan expresszió felé. Az a hasadás teljedett ki, amely a reneszanszban kezdődött hit és tudás konfliktusával. Ma már az ember rémítően magányosnak érzi magát ebben a világban. Kívülrekedt a természeten és elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi, tudattalan azonosságát, s ezek elveszítették szimbolikus jelentésüket. A mennydörgés többé nem a haragvó Isten hangja, a folyóban nincs többé szellem, a fa már nem az ember életforrása, a bagoly nem a bölcsesség megtestesítője. Nem szólnak az emberhez füvek, fák, kövek, állatok, s az ember sem szól hozzájuk abban a meggyőződésben, hogy azok megértik őt. S ami a legfenyegetőbb: a modern emberből elvész, eltűnik a keresztény Isten-kép. S ennek a képnek az elvesztése az életnek értelmet adó legfőbb tényező elvesztését jelenti.

Ez az a világ, amely Szervátiusz Tibort körülveszi. Ami őt különös, lumineszkáló fénnyel kiemeli ebből a világból, az, hogy nem Giorgio de Chirico „Nagy metafizikus”-ához jutott el, az arc nélkül való emberhez és a bábhoz. Ő az emberarcot megőrizte, de a végtelen fájdalommal, a lélekké és természetté vált fájdalommal némán kiáltó és könnytelenül síró emberarcot, a töviskoszorús Krisztussá vált emberarcot, amint kőből, fából, fémből kinéz. Az ő szobrai ugyanazt mondják, mint Chagall: ”A mi megrontott világunkban minden megváltozhat, csak a szív, az emberi szeretet nem, amely az isteninek a megismerésére törekszik. A képzőművészet része az isteninek: az emberek érzik ezt ma is, mint ahogyan mindenkor érezték.”

Kandinszkij úgy jellemezte korunk művészetét, mint amelyben két pólus: a „nagy absztrakció” és a „nagy realizmus” szétvált és külön életet él. Az új és korszakalkotó Szervátiusz művészetében, hogy az absztraktot kiegészíti a konkréttal, s ezzel mindjárt véget is vet az absztraktnak illetve a konkrétat kiegészíti az absztrakttal, s ezzel a kornak megfelelő egyetemességet teremt. Szervátiusznak különleges viszonya van az anyaggal. Manapság úgy beszélünk anyagról, hogy leírjuk fizikai tulajdonságait, laboratóriumi kísérletekkel elemezzük. Minden pszichikus értelem nélkül való, pusztán intellektuális fogalom, molekuláris képlet. Hová lett a Boldogasszony, az anyag korábbi képzete, amely át tudta fogni és ki tudta fejezni Földanya rejtett érzelmi tartalmait? Nem egy természeti nép ma is hisz abban, hogy az embernek a sajátjához hasonló fa-lelke, vagy állat-lelke is van: egy vadállat vagy egy fa formájában inkarnálódik és vele az ember pszichikus identitást alakít ki. Lévy-Brühl ez „misztikus participáció”-nak nevezte, Kandinszkij pedig úgy fejezte ki, hogy „mindennek titkos lelke van”. Nos, Szervátiusznak megvan ez a kapcsolata az anyag titkos lelkével. Mert ez a titkos lélek nem egyéb, mint az ő lelke: Szervátiusz a maga tudatba-emelt-tudattalantartalmakkal oly gazdag lelkét vetíti bele az anyagba, kőbe, fába, bronzba, vasba. Ezzel az anyag megelevenedik. Szervátiusznak megvan az ősöktől és természettől, Erdély elkínzottan is élettől burjánzó földjéből belé átsugárzott lelki tartalma, amelyet a kor elveszített, s ezt vetíti ki, ha kell, a kemény andezitbe is.

Szervátiusz Tibor tagadása annak, amit az olasz szobrász, Marini így fejezett ki: „Amint a művészetnek a félelmet kell kifejeznie, törvényszerűen el kell távolodnia a klasszikus eszményektől. Mind ez ideig a szobrász érzéki és erőteljes formákra törekedett. Az utóbbi tizenöt évben azonban a felbomló formákat kedveli.”

Ezt Marini 1958-ban mondta. S ezt úgy érti, hogy a szobrok kifejezte metafizikai szorongás a halálra ítélt világ kétségbeeséséből fakad. Egy olyan világéból, amelyben Nietzsche szózata hallik: „Az Isten halott.” S íme, egy oly sokszor-legújabban most- halálraítélt és mindannyiszor feltámadó kis népből előáll Szervátiusz Tibor és kétségbeesés helyett felmutatja az emberarcot, mint a végtelen fájdalom tengerét, mert egy szünetlen szenvedésre és kínzatásra ítélt nép arca az, s a komor prófécia közepette mégis evangéliumot hirdet: él az Isten, és térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa.

Amikor a modern művészet megtagadta a tudatosságot, az emberit tagadta meg. Megtagadta magát: tudomásul vette, hogy minden, ami egykor az embert a földhöz, anyaghoz, térhez, időhöz, az élet természetes megéléséhez kötötte, eltűnt. Nem egy művész vált a tudattalan passzív áldozatává. Szervátiusz korszakos művészi jelentősége az is, hogy miközben mindezt teljes súlyával megéli, nem válik a tudattalan áldozatává. Benne még ép a magyar nyelv és a magyar filozófia ereje, azé a magyar ős-filozófiáé, amely Madáchnál fejeződik ki, s mely örökké érthetetlen maradt az idegen és pszichikusan élettelen Lukács György számára. A tudattalan ugyanis két módon nyilvánulhat meg. Pozitív jelentésében a „természet szelleme” az embert, a szerves és szervetlen világot alkotó módon éltető elem. Ebben az értelemben: Isten. Negatív jelentése a gonosz. A rombolás szellemeként nyilvánul. Ebben az értelemben: Lucifer.

Ez az ősi, a magyarral veleszületett terméskő-filozófia hatja át Szervátiusz hatalmas életművét, szimbolikus világát. Az emberi értelem bizonyos igazságokat szavakkal nem tud kifejezni, mert ha megfogalmazza őket, megfosztja a gondolatot s az intuitív tudást a maga teljességétől. Vallásos és világmagyarázó képzeteinkben olyan ellentétek feszülnek, melyek szavakkal kifejezve logikailag tűrhetetlenek lennének.

Szervátiusz mindent kifejez a maga jelképi erejével, s a mi lelkünk válaszol rá. Mert a gondolkodás, a filozófia, s amiben mindez testet ölt: a nyelv, egyképpen szerves kifejezése tudatnak és tudattalannak. A szótlan természetű Szervátiusz formateremtő művészetével beszél. A kő, kikerülvén keze alól görgeteg, soktonnás darabja, mennydörög, mint a Sínai-hegy, a fa, kikerülvén keze alól, meghajlik a sors súlya alatt, a fém, kikerülvén keze alól, az elmondhatatlan iszonyatos lét zsigerhalmaza. Az ő térlátása és önkifejezése a magyar nyelv. Mert a nyelv nem az információ átadás semleges eszköze. A nyelv maga az ember. Egy népnek a nyelve: maga a nép. Nincs két egyforma nyelv és nincs két egyforma nép. Minden nyelv sajátos világlátás. Minden ember anyanyelvén keresztül érzékeli a világot.

Szervátiusz úgy ember, hogy magyar, amint a daru úgy vízimadár, hogy daru. Ez azt jelenti, hogy a világot és az emberi szenvedést is magyarul érzékeli. A nyelv, amelyen megszólal, veretes, súlyos és tömör. Amikor kicsi bálványait, Madonnáit, andezit-Adyját, akaratos, de örökkévalóságba belefaragott Szabó Dezsőjét, görcsösujjú kolozsvári Krisztusát, madéfalvi és szárazajtai Pietáját, egyszer-látott soha-nem-felejthető Dózsáját szívjuk magunkba, a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-Siralom nyelvét halljuk ösztönné vált emlékeink mélyén. Erről a nyelvről egy megbabonázott idegen, egy angol nyelvész, John Bowring így ír:”A magyar nyelv eredete csodálatos jelenség. Aki megoldja, isteni titkokat fog elemezni, és a titok első tézise ez: kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige.”

Ennyivel több kolozsvári Szervátiusz Tibor művészete minden négy-világtájba simuló világpolgár-kifejezésnél, ennyivel egyetemesebb minden általános emberinek titulált, hitetlenül rémült posztmodernségnél. Tiszta kristályhegy. Más metaforával: tiszta forrásból felduzzadt szép híves patak, melyre a szarvas kívánkozik. Nem okoskodó, választékos műelemzésre indít. Szerelmi vallomást hív elő a lélekből egy bánatba hajlott, könnye-apadt, görcsös, csavarodott, idő-barázdálta arcú asszony, egy hazugságokkal és rágalmakkal borított árva nép iránt:

„Megpecsételtetett sorsunk pecséttel,

Szívem, szívén nyugszik holtomiglan.”