telefon: +36(20)338-9278, email:

Önvallomás

Születtem az Úr 1930. esztendejében, július havának 26. napján, szombaton déli háromnegyed kettőkor, az Oroszlán és a Nap jegyében. Erdély fővárosában, kincses Kolozsvárott, annak is külvárosában, a Pillangó utcában, a nagy gazdasági válság idején, kisebbségi sorban, szegény művészcsaládban.
    Éltem a kisebbségben születettek nehéz életét s azt gondoltam, ez így természetes. Szüleim korán elváltak, apám, mint régi mesterlegény, hátizsákkal, pár vésővel felszerelve járta az országot. Mindenütt megfordult, tanított és dolgozott. Engem magával vitt, így megismertem, megéltem az erdélyi nép minden gondját, baját, megismertem örömét, bánatát, dalait, táncait, balladás múltját és jelenét. Sokat laktam falun, a mezítlábas falusi gyermekek életét éltem. Bicskával kicsi bálványokat faragtam a havasokból lezúduló patakok partján. Kamaszkorom nagy nevelőiskolája a háború volt. Budapesten éltem meg egy menekült gyermekotthonban szóban el nem mondható borzalmait. Belém rögződtek a szörnyűséges látványok, a rettegés, a félelem. Talán ez későbbi szobraim katarktikus vonulatának alapélménye? Hazatérve, otthon is rossz világ fogadott. Újból kisebbségbe zuhantunk, s megszálló uraink nem értelmezték emberi módon az általuk elvállalt kisebbségek jogait. Ilyen körülmények között élve, már főiskolás koromban megfogalmaztam, hogy én elkötelezem magam ennek a nehéz sorsnak, életnek, s ha Erdélyben magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem, művészetet, magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában. Mert ha már lettünk, élnünk kell. Az élethez, nyelvünk, kultúránk, gyökereink őrzéséhez jogunk van, mint minden más népnek a világon. Társtalanul, egyedül állunk itt a Kárpát-medencében, de a népek nagy családjához mi is hozzátartozunk.
    Erdélyben annak idején szinte kőkorszakbeli zártságban éltünk, el voltunk zárva a világtól. Utazni nem lehetett, információk, jelek, jelzések nem érkeztek. Magamra voltam utalva, mindenben magamnak kellett határoznom, döntenem. Döntéseimben sokszor fordultam tanácsért a két nagy magyar szellemi óriáshoz: Bartókhoz és Adyhoz.
    Mi hatott rám? Elsősorban Erdély, az erdélyi élet, az erdélyi parasztemberek tömör szépségű feje, tartásuk, lelki világuk, királyi méltóságuk, a sok évezredes művészet, melyet teremtettek s melyet azóta is őriznek. A faragások, az ősi életfa- és napmotívumok kultikus ereje. De minden bizonnyal a sumér és egyiptomi szobrok titokzatos bálványszerűsége, a szkíta királysírok kunbabáinak az erdélyi magyarsággal való rokonsága. Ebből születtek kis bálványaim, s nagyjainkat életre keltő portréim, a "létportrék".
    Meg akartam idézni, magam mellett akartam látni szellemiségüket, mintegy a magam erősítésére. Így a követ addig faragtam, addig csiszoltam, míg az Bartókká, Adyvá, Szabó Dezsővé változott, s közben belekényszerítettem azt a vitális erőt, melyet ők magukban is hordoztak.
    Erdélyben a történelem sokszor különös dolgokat produkált és produkál ma is. Menetét hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozása jelzi. Ilyen politikai hullámvölgybe kerülve - ne mondjam azt, hogy a fokozódó embertelenség nyomására - jórészt abba kellett hagynom, amit eddig kialakítottam. Új pályára kényszerülve kutatni, keresni, kísérletezni kezdtem. A fém szeretetét még kovács őseimtől örökölve vasakat, lemezeket hajtottam, ütöttem, kalapáltam, olvasztottam, hegesztettem. Menekülésként ebben próbáltam megkapaszkodni. Új szerkezeteket, új technikákat kerestem a szobrászat számára, akkor - 1960-at írtak - dühöngött a szocreál, minden ettől eltérő büntetendő volt. Szobraimat dugdosnom, takargatnom kellett. Vissza kell térnem újra a gyökerekhez - döbbentem rá -, melyekhez engem a sorsom kötött, melyhez a Duna-mente bőven szolgáltatott élményeket, s melynek felmutatását a szűkebb pátriámban élők tőlem elvárták, sőt számon is kérték.
    Mindez a művészet nyelvére átfordítva egy görbe vonalú rendet kínált a nyugati világ egyenes vonalú geometriájával szemben. Én a természetet, a sorsot, a történelmet, a népi örökség lágyan hajló vonalrendszerét tudtam magam mellett, a nyugati művész pedig a fejlett technikán, civilizáción, a felhőkarcolók világán keresztül az egyenes vonalú geometriai rendet. Az egyik a század szellemi arculata, a másik racionális formavilág, abszurd Gulag és szabad demokrácia. Sorsom az első csoport vállalását mérte rám, ezért maradt számomra követhetetlen az, ami kizárólagosan nyugatról jött. A kísérletezésekből azonban sokat tanultam, hogy a magammal és a művészettel szembeni őszinteség, a Duna-menti népekhez való hűség számomra mindennél fontosabb. Úgy érzem, ez Ady és Bartók szellemi öröksége, a bartóki gondolat.

(Budapest, 1992. Boldogasszony hava)

Szervátiusz Szalon - 2024. április 25. »

Megnyitottuk a Szervátiusz SZalon idei évadát Szervátiusz Tibor égi születésének hatodik évfordulóján, immár negyedszer.Szervátiusz Klára köszöntötte a vendégeket, hangsúlyozta a művészet, a művészek hatalmas szerepét a társadalmakban és bizonyításképpen is - a médiában, politikában naponta hangoztatott úgynevezett eszement új világrend ellenében - ismertette a szellem, a művészet elképzelését az új világrendről.Itt olvasható Lawrence Durell írása.A nyitáskor Tímár Sára népdalénekes és Szabó Dániel cimbalomművész előadásában Petőfi- népdalokat hallhatott a közönség, amelyben közreműködött Hargita-Halász Lehel furulyás is.Nem véletlen a választás, hiszen Szervátiusz Tibornak sok Petőfi- alkoása van, a nagy példaképei egyike volt a költő óriás.

Interjú Szervátiusz Klárával »

2024. áprilisA Műcsarnok-beli kiállítás összefoglalója a Magyar Katolikus Rádióban hangzott el. A riporter Kövesdi Zsuzsa.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban »

2024. február 15.Megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg.A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak.Az ő beszédét közöljük itt, és néhány fotót a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária működött közre.A kiállítás március 24-ig látogatható.Szervátiusz Klára megnyitó beszédeA Kárpát medence művészei a Műcsarnokban:  Árkossy István( Erdély), Barabás Éva ( Erdély),Bardócz Lajos ( Erdély), Berend Iván( Délvidék), Bocskay Vin ce ( Erdély), Gaál András ( Erdély),Györfi Lajos ( Anyaország), Györfi Sándor( Anyaország), Gyurkovics Hunor( Délvidék), Homoki Gábor ( Kárpátalja), Kákonyi Csilla ( Erdély), Kubinyi Anna ( Anyaország), Matl  Péter ( Kárpátalja), Márton Árpád ( erdély), Nagy János ( Felvidék), Páll Lajos ( Erdély), Petrás Mária ( Moldvai csángó), Petrás Alina ( Moldvai csángó), Rieger Tibor ( Anyaország)