telefon: +36(20)338-9278, email:

Önvallomás

Születtem az Úr 1930. esztendejében, július havának 26. napján, szombaton déli háromnegyed kettőkor, az Oroszlán és a Nap jegyében. Erdély fővárosában, kincses Kolozsvárott, annak is külvárosában, a Pillangó utcában, a nagy gazdasági válság idején, kisebbségi sorban, szegény művészcsaládban.
    Éltem a kisebbségben születettek nehéz életét s azt gondoltam, ez így természetes. Szüleim korán elváltak, apám, mint régi mesterlegény, hátizsákkal, pár vésővel felszerelve járta az országot. Mindenütt megfordult, tanított és dolgozott. Engem magával vitt, így megismertem, megéltem az erdélyi nép minden gondját, baját, megismertem örömét, bánatát, dalait, táncait, balladás múltját és jelenét. Sokat laktam falun, a mezítlábas falusi gyermekek életét éltem. Bicskával kicsi bálványokat faragtam a havasokból lezúduló patakok partján. Kamaszkorom nagy nevelőiskolája a háború volt. Budapesten éltem meg egy menekült gyermekotthonban szóban el nem mondható borzalmait. Belém rögződtek a szörnyűséges látványok, a rettegés, a félelem. Talán ez későbbi szobraim katarktikus vonulatának alapélménye? Hazatérve, otthon is rossz világ fogadott. Újból kisebbségbe zuhantunk, s megszálló uraink nem értelmezték emberi módon az általuk elvállalt kisebbségek jogait. Ilyen körülmények között élve, már főiskolás koromban megfogalmaztam, hogy én elkötelezem magam ennek a nehéz sorsnak, életnek, s ha Erdélyben magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem, művészetet, magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában. Mert ha már lettünk, élnünk kell. Az élethez, nyelvünk, kultúránk, gyökereink őrzéséhez jogunk van, mint minden más népnek a világon. Társtalanul, egyedül állunk itt a Kárpát-medencében, de a népek nagy családjához mi is hozzátartozunk.
    Erdélyben annak idején szinte kőkorszakbeli zártságban éltünk, el voltunk zárva a világtól. Utazni nem lehetett, információk, jelek, jelzések nem érkeztek. Magamra voltam utalva, mindenben magamnak kellett határoznom, döntenem. Döntéseimben sokszor fordultam tanácsért a két nagy magyar szellemi óriáshoz: Bartókhoz és Adyhoz.
    Mi hatott rám? Elsősorban Erdély, az erdélyi élet, az erdélyi parasztemberek tömör szépségű feje, tartásuk, lelki világuk, királyi méltóságuk, a sok évezredes művészet, melyet teremtettek s melyet azóta is őriznek. A faragások, az ősi életfa- és napmotívumok kultikus ereje. De minden bizonnyal a sumér és egyiptomi szobrok titokzatos bálványszerűsége, a szkíta királysírok kunbabáinak az erdélyi magyarsággal való rokonsága. Ebből születtek kis bálványaim, s nagyjainkat életre keltő portréim, a "létportrék".
    Meg akartam idézni, magam mellett akartam látni szellemiségüket, mintegy a magam erősítésére. Így a követ addig faragtam, addig csiszoltam, míg az Bartókká, Adyvá, Szabó Dezsővé változott, s közben belekényszerítettem azt a vitális erőt, melyet ők magukban is hordoztak.
    Erdélyben a történelem sokszor különös dolgokat produkált és produkál ma is. Menetét hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozása jelzi. Ilyen politikai hullámvölgybe kerülve - ne mondjam azt, hogy a fokozódó embertelenség nyomására - jórészt abba kellett hagynom, amit eddig kialakítottam. Új pályára kényszerülve kutatni, keresni, kísérletezni kezdtem. A fém szeretetét még kovács őseimtől örökölve vasakat, lemezeket hajtottam, ütöttem, kalapáltam, olvasztottam, hegesztettem. Menekülésként ebben próbáltam megkapaszkodni. Új szerkezeteket, új technikákat kerestem a szobrászat számára, akkor - 1960-at írtak - dühöngött a szocreál, minden ettől eltérő büntetendő volt. Szobraimat dugdosnom, takargatnom kellett. Vissza kell térnem újra a gyökerekhez - döbbentem rá -, melyekhez engem a sorsom kötött, melyhez a Duna-mente bőven szolgáltatott élményeket, s melynek felmutatását a szűkebb pátriámban élők tőlem elvárták, sőt számon is kérték.
    Mindez a művészet nyelvére átfordítva egy görbe vonalú rendet kínált a nyugati világ egyenes vonalú geometriájával szemben. Én a természetet, a sorsot, a történelmet, a népi örökség lágyan hajló vonalrendszerét tudtam magam mellett, a nyugati művész pedig a fejlett technikán, civilizáción, a felhőkarcolók világán keresztül az egyenes vonalú geometriai rendet. Az egyik a század szellemi arculata, a másik racionális formavilág, abszurd Gulag és szabad demokrácia. Sorsom az első csoport vállalását mérte rám, ezért maradt számomra követhetetlen az, ami kizárólagosan nyugatról jött. A kísérletezésekből azonban sokat tanultam, hogy a magammal és a művészettel szembeni őszinteség, a Duna-menti népekhez való hűség számomra mindennél fontosabb. Úgy érzem, ez Ady és Bartók szellemi öröksége, a bartóki gondolat.

(Budapest, 1992. Boldogasszony hava)

Szervátiusz Szalon - 2025. április 28. »

Megnyitottuk a Szalon idei évadát Szervátiusz Tibor halálának hetedik, Trianon 105. évfordulóján. Azért áprilisban emlékeztünk meg a nemzeti gyásznapról is, mert Szervátiusz Tibor művészete Trianon- fogantatású. A nyitó rendezvény ezért egy irodalmi műsor volt "Ez már feltámadás" címmel Szilágyi Enikő, kolozsvári születésű Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész előadásában. A Szőcs Géza költő, egykori kulturális államtitkár, majd miniszterelnöki főtanácsadó által szerkesztett műsor főként erdélyi nagy írók-költők gondolatait tolmácsolta a művésznő kivételes tehetségével. Székely János, Ady Endre, Márai Sándor, Szőcs Géza, Karinthy Frigyes, Farkas Árpád szólt a közönséghez, amely sírt, nevetett, sírt és "feltámadt". - A gyász, akár egyéni, akár nemzeti, soha nem múlik el, csak körbefonja az élet - kezdte köszöntőjét Szervátiusz Klára elnök. Körbefonja az élet, ha olyan , mint egy zöld, reménytadó ág. De ha a sötét erők száraz kóróvá változtatják az életet, félő, hogy a gyász lepi azt el.. Hát, tegyünk ellene, imával, átokkal, ha kell, ellenállással!

Szervátiusz Szalon - 2024. október 17. »

Egy közszájon forgó mondás szerint a csúcson kell abbahagyni.Mi most így tettünk, bezártam a Szervátiusz Szalon ajtaját nemcsak azidei év csúcsát, de azt hiszem a létezésünk (4 év) csúcsát is jelentő Palojtay János zongoraművész koncertjével.A kivételes tehetségű, világhírű művész elkápráztatott, elbűvöltbennünket játékával, kedves , szerény egyéniségével.Kodályt, Bartókot és Debussyt játszott , valamint egy saját impovizatívművét.Jövőre veletek ugyanitt!  2024. október 17. Szervátiusz Szalon Egy közszájon forgó mondás szerint a csúcson kell abbahagyni. Mi most így tettünk, bezártam a Szervátiusz Szalon ajtaját nemcsak az idei év csúcsát , de azt hiszem a létezésünk ( 4 év) csúcsát is jelentő Palojtay János zongoraművész koncertjével. A kivételes tehetségű, világhírű művész elkápráztatott, elbűvölt bennünket játékával, kedves , szerény egyéniségével. Kodályt, Bartókot és Debussyt játszott , valamint egy saját impovizatív művét. Jövőre veletekEgy közszájon forgó mondás szerint a csúcson kell abbahagyni.Mi most így tettünk, bezártam a Szervátiusz Szalon ajtaját nemcsak azidei év csúcsát , de azt hiszem a létezésünk ( 4 év) csúcsát is jelentőPalojtay János zongoraművész koncertjével.A kivételes tehetségű, világhírű művész elkápráztatott, elbűvöltbennünket játékával, kedves , szerény egyéniségével.Kodályt, Bartókot és Debussyt játszott , valamint egy saját impovizatívművét.Jövőre veletek ugyanitt!

2024. évi Szervátiusz Jenő díj »

2024. szeptember 18., BudapestSzervátiusz Szalon,Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége. Szervátiusz Klára köszöntője:Negyvenegy évvel ezelőtt: 1983 szeptember 15-én, a Fájdalmas Szűzanya napján távozott a földi életből Erdély nagy szobrásza Szervátiusz Jenő. Ezért tartja a Szervátiusz Alapítvány az éves díjátadását szeptemberben, s ezért gyújtottam mécsest a szobrász fényképe előtt a Szervátiusz Szalonban. Néhány pillanatig emlékeztünk rá, s a hat éve eltávozott Szervátiusz Tiborra. Majd feltettem Vörösmarty Mihály költőnk 19. században elhangzott kérdését: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Ma egyértelműen azt mondhatjuk: igen. Igen! Hiszen nemcsak az elme pallérozódott általuk, de a szív, a lélek, az érzelmek is nemesedtek. A 21. század nagy kérdése: Megy-e a technológia által a világ előbb? Azt hiszem, legfeljebb az az igazság, hogy a sok - egyébként csudálatos és elképesztő találmány - által kényelmesebb és gyorsabb lesz az élet. De ez jó az embernek, az emberiségnek? A léleknek? És hová sietünk? Az elmúlás elől úgysem menekülhetünk! Záporoznának még a kérdéseim, de a művészet, a művészek miatt vagyunk most jelen. Idézzük hát ezt meg. Ezt, s a lényegét: „Van keblünkben egy szent vágy fölfelé, hogy egy különbnek, tisztábbnak, végtelennek önként hódoljunk meg, s ott keressük titkát a Nagy Névtelennek.” Két jeles művészünk, akik most átvették a Szervátiusz Jenő -díjat/ösztöndíjat keresik a válaszokat s tovább adják nekünk a titkokat: Xantus Géza a festményeivel, Fülei Balázs zongoraművész a klasszikus zene nagyjainak interpretálásával gazdagítja a lelkünket, életünket. Mert az ember önvalója ez: az Istentől való halhatatlan lélek. Pillantsatok csak Simó István - mától Szervátiusz Tibor Ösztöndíjas -, arcára s láthatjátok áradni a belső tüzet, pedig épp csak elkezdte a művészet útján való járást. És lelkünket emelték fel a zenéjükkel: Razvaljajeva Anansztázia hárfaművész és Annus Réka énekes is.Árkossy István festőművész: Xantus Géza művészetérőlDevich Márton csatornaigazgató, Bartók Rádió: Fülei Balázs zongoraművész