telefon: +36(20)338-9278, email:

Önvallomás

Születtem az Úr 1930. esztendejében, július havának 26. napján, szombaton déli háromnegyed kettőkor, az Oroszlán és a Nap jegyében. Erdély fővárosában, kincses Kolozsvárott, annak is külvárosában, a Pillangó utcában, a nagy gazdasági válság idején, kisebbségi sorban, szegény művészcsaládban.
    Éltem a kisebbségben születettek nehéz életét s azt gondoltam, ez így természetes. Szüleim korán elváltak, apám, mint régi mesterlegény, hátizsákkal, pár vésővel felszerelve járta az országot. Mindenütt megfordult, tanított és dolgozott. Engem magával vitt, így megismertem, megéltem az erdélyi nép minden gondját, baját, megismertem örömét, bánatát, dalait, táncait, balladás múltját és jelenét. Sokat laktam falun, a mezítlábas falusi gyermekek életét éltem. Bicskával kicsi bálványokat faragtam a havasokból lezúduló patakok partján. Kamaszkorom nagy nevelőiskolája a háború volt. Budapesten éltem meg egy menekült gyermekotthonban szóban el nem mondható borzalmait. Belém rögződtek a szörnyűséges látványok, a rettegés, a félelem. Talán ez későbbi szobraim katarktikus vonulatának alapélménye? Hazatérve, otthon is rossz világ fogadott. Újból kisebbségbe zuhantunk, s megszálló uraink nem értelmezték emberi módon az általuk elvállalt kisebbségek jogait. Ilyen körülmények között élve, már főiskolás koromban megfogalmaztam, hogy én elkötelezem magam ennek a nehéz sorsnak, életnek, s ha Erdélyben magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem, művészetet, magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában. Mert ha már lettünk, élnünk kell. Az élethez, nyelvünk, kultúránk, gyökereink őrzéséhez jogunk van, mint minden más népnek a világon. Társtalanul, egyedül állunk itt a Kárpát-medencében, de a népek nagy családjához mi is hozzátartozunk.
    Erdélyben annak idején szinte kőkorszakbeli zártságban éltünk, el voltunk zárva a világtól. Utazni nem lehetett, információk, jelek, jelzések nem érkeztek. Magamra voltam utalva, mindenben magamnak kellett határoznom, döntenem. Döntéseimben sokszor fordultam tanácsért a két nagy magyar szellemi óriáshoz: Bartókhoz és Adyhoz.
    Mi hatott rám? Elsősorban Erdély, az erdélyi élet, az erdélyi parasztemberek tömör szépségű feje, tartásuk, lelki világuk, királyi méltóságuk, a sok évezredes művészet, melyet teremtettek s melyet azóta is őriznek. A faragások, az ősi életfa- és napmotívumok kultikus ereje. De minden bizonnyal a sumér és egyiptomi szobrok titokzatos bálványszerűsége, a szkíta királysírok kunbabáinak az erdélyi magyarsággal való rokonsága. Ebből születtek kis bálványaim, s nagyjainkat életre keltő portréim, a "létportrék".
    Meg akartam idézni, magam mellett akartam látni szellemiségüket, mintegy a magam erősítésére. Így a követ addig faragtam, addig csiszoltam, míg az Bartókká, Adyvá, Szabó Dezsővé változott, s közben belekényszerítettem azt a vitális erőt, melyet ők magukban is hordoztak.
    Erdélyben a történelem sokszor különös dolgokat produkált és produkál ma is. Menetét hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozása jelzi. Ilyen politikai hullámvölgybe kerülve - ne mondjam azt, hogy a fokozódó embertelenség nyomására - jórészt abba kellett hagynom, amit eddig kialakítottam. Új pályára kényszerülve kutatni, keresni, kísérletezni kezdtem. A fém szeretetét még kovács őseimtől örökölve vasakat, lemezeket hajtottam, ütöttem, kalapáltam, olvasztottam, hegesztettem. Menekülésként ebben próbáltam megkapaszkodni. Új szerkezeteket, új technikákat kerestem a szobrászat számára, akkor - 1960-at írtak - dühöngött a szocreál, minden ettől eltérő büntetendő volt. Szobraimat dugdosnom, takargatnom kellett. Vissza kell térnem újra a gyökerekhez - döbbentem rá -, melyekhez engem a sorsom kötött, melyhez a Duna-mente bőven szolgáltatott élményeket, s melynek felmutatását a szűkebb pátriámban élők tőlem elvárták, sőt számon is kérték.
    Mindez a művészet nyelvére átfordítva egy görbe vonalú rendet kínált a nyugati világ egyenes vonalú geometriájával szemben. Én a természetet, a sorsot, a történelmet, a népi örökség lágyan hajló vonalrendszerét tudtam magam mellett, a nyugati művész pedig a fejlett technikán, civilizáción, a felhőkarcolók világán keresztül az egyenes vonalú geometriai rendet. Az egyik a század szellemi arculata, a másik racionális formavilág, abszurd Gulag és szabad demokrácia. Sorsom az első csoport vállalását mérte rám, ezért maradt számomra követhetetlen az, ami kizárólagosan nyugatról jött. A kísérletezésekből azonban sokat tanultam, hogy a magammal és a művészettel szembeni őszinteség, a Duna-menti népekhez való hűség számomra mindennél fontosabb. Úgy érzem, ez Ady és Bartók szellemi öröksége, a bartóki gondolat.

(Budapest, 1992. Boldogasszony hava)

Szervátiusz Szalon - 2022. április 25. »

2022. április 25. Szervátiusz SzalonAz alapító Szervátiusz Tibor égi születésnapjának negyedik évfordulóján nyitottuk meg a Szervátiusz Szalon 2022-es évadát az alapítvány székházában. A vendég: Jelenczki István dokumentumfilm rendező volt. Közreműködött: Huszárik Kata színművész. Megtisztelt bennünket Dr. Bagdy Emőke pszichológus professzor asszony, aki Jelenczki több filmjében is szakértő-megszólaló. A beszélgetés mellett a közönség részleteket látott Jelenczki István filmjeiből: filmverseket Simon Péter és Tóth Bence tolmácsolásával , és a Nem, nem, soha c. dokumentumfilm részletét.

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.