telefon: +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Belesimulva az otthoni tájba

Belesimulva az otthoni tájba

 Páll Lajos laudációja

Akinek megadatott a lehetőség, vagy inkább kiváltság, hogy időről időre felkereshesse korondi otthonában Páll Lajost, az tudja: bármikor érkezik, a festőállványon éppen készülő képet talál. Így volt ez a hetvenes években, így a nyolcvan-kilencvenesekben, nemkülönben legutóbb, most ősszel, amikor megfordultam nála. Csak éppen az idő telt valamennyit, és közben öregedtünk egy cseppet, az élet változott nagyot, s a romániai elnyomó rendszer, amely annyi kínt, keservet, bajt, bánatot, szenvedést okozott a festő költőnek, megbukott. Aztán meg kialakult ez a mai groteszk társadalmi furcsaság, amelyben szintén majdhogynem lehetetlen élni, a szellem, az alkotás megszállottjainak különösen. De eszembe jut a Kiváló, Érdemes művész egyik szenteciája, több mint egy évtizede jegyeztem le szülőfalujában, (egyik erdélyi méltatója, az író Bogdán László szavaival) „önkéntes száműzetése, életformává nemesült magánya” színhelyén, Korondon, egy vallomásos műhelybeszélgetés alkalmával: „Élni nem muszáj, festeni igen”.

„Csak azért is!” Ezt nem akkor mondta, de ha különleges egyéniségére, helytállására, hűségére, emberségére, öntörvényű, ecsettel és tollal kiteljesített, „fecskefarkú művészete” sajátosságaira gondolunk, ezt is azonnal hozzá kell tennünk az elhangzott mondathoz. Verses példát is adhatunk rá, Az emlékezet címűből: „Ki egyszer végigélte és mégis / folytatja, mert a csodákban még hisz, / hát buborékerejét veszíti sok víz, / így emlékezek én is, csak azért is.” Ez az érzés, ez az alapállás, a festeni muszáj igénye több mint fél évszázada tudatosult benne, elképzelhető, micsoda többletkínt jelenthettek számára azok a borzalmas évek, amikor koholt vádak alapján elítélték s a dunai lágerben, illetve a börtönökben nem foghatott ecsetet, nem festhetett, nem rajzolhatott. Szerencse,hogy verset írni fejben is tudott. Aztán amikor már visszavonulva szűkebb pátriájába, a látszólagos vidéki eseménytelenségbe, de végre szabadlábon mindkét múzsának egyforma szenvedéllyel hódolhatott, a Fennvaló erőt is adott hozzá, hogy egymás után szülessenek a képek, papírra kerüljenek a versek, terebélyesedjék az életmű, amely megkettőzve közvetíti az alkotó üzenetét, a kényszerűség béklyójában hosszasan kiérlelt gondolatait, metaforikus, jelképekkel telített, látvánnyá szublimált tájélményeit. Saját festményeivel, grafikáival illusztrált tucatnyi kötetéről, képeiről, melyek sűrű egymásutánban örökítették meg a székely fazekasok hírneves faluját és a Firtos környékét, majd „akár az átkok és a fohászok, szétszóródtak a Kárpát-medencében, és jutott belőlük napnyugatra s a messzi Amerikába is”, nagyon sokan és sokat írtak, beszéltek. Műértők és egyszerű vers- meg művészetkedvelők egész legendáriumot kerekítettek a Sóvidék e talentumait kitartóan gyarapító hű fia köré. Még kellő időben a díjak is elérték, a velük érkező laudációk pedig bőségesen elárasztották méltatásokkal. Nem szeretnék ismételni közismert dolgokat, abban azonban biztos vagyok, hogy a mostani elismerés, a Szervátiusz Jenő-díj és mindaz, amit jelképez, a számára legkedvesebb kitüntetések sorába illeszkedik. Elvégre ebbe a mindenkori otthont is beleérezheti, az elődök kézfogását is meg azt a helyet, ahova sorsszerűen vissza kellett találnia, s ahol természetes, hogy a legtöbben Páll Lajinak szólítják. Az már csak tetézheti az otthonosság érzését, hogy szerte a világon számos barátot, jó ismerőst tudhat maga mögött, akik ugyancsak Lajiként gondolnak rá, s ha útra kelnek, elsősorban miatta keresik fel ezt a jellegzetes Páll Lajos-i festményekbe átlényegített szép, balladás tájat.

„Meglelted hát hol bevárd öregséged, / a kertet, házat, az utat, a szemközti völgyet”... csendülnek meg bennem a verssorok. Sokan képesek idézni Páll Lajos hol dalszerűen derűs, hol meg önmarcangolón drámai, máskor rezignált, önvizsgálatra késztető költeményeit, sokakban sorsképei, a Sóvidéket akárha naplószerű rendszerességgel felmutató „látomásai”, szigorú önarcképei, vagy élénk színekben pompázó karakteres kompozíciói sejlenek fel. Szikrázó tél és ragyogó tavasz, pompázatos ősz a dombos, hegyes tájon, a megtartó falu ezernyi arcával, nélkülözhetetlen állataival, lovakkal, bivalyokkal, tehenekkel, juhokkal. Ember kevesebb, de nem kétséges, ő ura e tájnak. Persze, fordítva is igaz, itt mindenhez igazodni kell. Évszakhoz, időjáráshoz, természethez. Háziállathoz, még a vadakhoz is. Ezek, akárcsak a medve, amelyből kisgyerekként apja elvárása szerint naponta oly sok példányt kellett agyagból mintáznia, költőnek, festőnek metaforaként is szolgál. Hogy is szól az egyik versbe szedett emlékfoszlány?

Nekem ez a medvetánc

hihetetlen emlék.

Ő járt itt, az elvarázsolt,

s meg sem érdemelték.

Május előtt unta már,

rókaképpel nézik,

tánc nem volt, mi dobszóra ment

faluhosszán végig.

Járta-járta komolyan,

s nekem kacsintott még.

Ő már tudta, fog az átka,

s kik maradnak medvék.

(Medvetánc képem alá)

A Sors Páll Lajossal is eljáratta a maga végnélküli táncát. Ez azonban nem volt újdonság számára. „Nagyapám is járta, / az apám is járta, / ebbe sajdult annyi ősöm / időt táncolt lába.” Ma már neki is minden nehezebb, hetven fölött gyakoribbak a sajdulások, de szó sincs arról, hogy föladná. Mondom, akkor is festett, amikor legutóbb felkerestem. És pár nap múlva újabb egyéni tárlata nyílik Budapesten. Volna bőven, mivel dicsekednie. De ha összegezni kell, a rá jellemző szűkszavúsággal, tőmondatokban, korondi ízzel, zamattal, önironikusan mondja a magáét. Amint öt évvel ezelőtt is tette a Magyar Művészeti Akadémia kolozsvári vándorülésén rögzített bemutatkozásán. Ebből ragadok ki pár sort: „Csodagyermek nem voltam, a beszédem rá a bizonyíték. Okos öreg nem leszek, vagy okosabb és öregebb, mondhatnám a betegségeimet. Sárgaság, gyomorfekély, vesekő, reuma, érszűkület, satöbbi. Gyermekkorom kalapjára szinte bűnösen nagy álmokat rajzoltam. Ott szerepeltek az összes nagy hadvezérek. Sokszor azt hittem, Assisi Szent Ferenc leszek. Vagy Korondon plébános... Sok foglalkozásom volt. Több is, mint amennyi illene. Építettem gátat, házat, izzadtam a katlanok tüze mellett, festettem képet, írtam verset, talán túl sokat, s most úgy vagyok, mint aki a havasról lejött és mindenét leégve találta, a siratást váróknak pedig csak annyit mondott, na, hál’ Istennek ezen is túl vagyunk. Van fiam, feleségem, lányom, házam s remélem, hogy sosem lesz olyan kevés jókedvem, hogy kölcsönt ne adhatnék belőle kamat nélkül.”

Újabb díjához gratulálva, kívánom, hogy ebből a jókedvből és jó egészségből minél több adassék neki, hadd szerezzen vele továbbra is örömöt másoknak is. És ha ő nem is szereti a nagy szavakat, juttassuk eszébe, hogy már rég beletartozik abba a rokonszenv övezte kultuszkörbe, ami hetedhét országban a Székelyföldet övezi. Példa rá a tizenhét esztendeje elhunyt kanadai költő, a Korondhoz csak érzelmileg kötődő Tamási Miklós, aki értékes könyvtárát a Firtos Művelődési Egyesületre hagyta, és verset is írt a Páll Lajos által is istápolt korondi lapba, a Hazanézőbe. Íme négy sora a Tavaszváró című költeményből: „Jönnek Firtosról a felhők / szétszaggatják a gyászkendőt / s mikor kinyílik a határ / Páll Lajos majd holdfényt kaszál.”

Vágd a rendet, Laji, még nagyon sokáig!

Nagy Miklós Kund

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban »

2024. február 15.Megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg.A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak.Az ő beszédét közöljük itt, és néhány fotót a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária működött közre.A kiállítás március 24-ig látogatható.Szervátiusz Klára megnyitó beszédeA Kárpát medence művészei a Műcsarnokban:  Árkossy István( Erdély), Barabás Éva ( Erdély),Bardócz Lajos ( Erdély), Berend Iván( Délvidék), Bocskay Vin ce ( Erdély), Gaál András ( Erdély),Györfi Lajos ( Anyaország), Györfi Sándor( Anyaország), Gyurkovics Hunor( Délvidék), Homoki Gábor ( Kárpátalja), Kákonyi Csilla ( Erdély), Kubinyi Anna ( Anyaország), Matl  Péter ( Kárpátalja), Márton Árpád ( erdély), Nagy János ( Felvidék), Páll Lajos ( Erdély), Petrás Mária ( Moldvai csángó), Petrás Alina ( Moldvai csángó), Rieger Tibor ( Anyaország)

Szervátiusz Szalon - 2023. október 19. »

Egy varázslatos szép élménnyel ért véget az ide évadunk, bezártam a Szalon ajtaját. Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész volt a vendégünk, aki nemcsak Kodályt, de Bartókot, Lisztet, Debussyt, Ravelt is játszott nekünk. Felemelő zenei est volt, kikapcsolt bennünket a hétköznapok káoszából, feszültségéből, elmélyedtek, mosolyogtak az emberek.Harmónia, szépség, szeretet áradt a művészből is, nemcsak a zenéből.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban »

2023. október 3. Csíki Székely Múzeum Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása - csíkszeredai Csíki Székely MúzeumOktóberben megrendeztem a kettős évforduló jegyében és megnyitottam a kiállítást. Folytatása 2024-ben lesz Budapesten, a Műcsarnokban. Részlet a megnyitóbeszédemből: A Mindenható kegyelme által az idén, amikor Szervátiusz Jenő születésének 120. évfordulójára, s a Szervátiusz Alapítvány működésének 20 évére emlékezünk- két csodálatos, szakrális helyen ünnepelhetek, ünnepelhetünk. Az Országházban, a Szent Korona szomszédságában emlékeztem a nagy magyar, erdélyi szobrászra, s a munkával telt húsz esztendőre. S most itt Csíkszeredában, a csodatévő Anya közelségében nyithatom meg e kiállítást. A somlyói templom szomszédságában lévő Kós Károly tervezte házban élt a magyar időben, a KALOT megbízásából két évig Szervátiusz Jenő a fiával: Tiborral, s tanította a székely ifjakat faragásra. Oly sikeresen, hogy Olaszországba is eljutott velük. Szervátiusz Tibor pedig az akkor Segítő Máriának nevezett gimnáziumban tanult azidőtájt. De előtte is, sokszor mezítláb, zarándokolt Menaságból - ahol sok nyarat töltött Kiss Eleméréknél - ide a búcsúba a férjem. "Azt hallottam, babám, hogy el akarsz hagyni... - cseng most is fülembe a széki népdal a csodálatos hangján, míg autóval jártuk együtt Székelyföldet, és mindig megálltunk egy ima idejére Máriánál Gyimes felé menet. Drága férjem öt esztendeje „hagyott” itt, és én most fájdalommal és örömmel teli szívvel állok itt. Fájdalommal, mert egyedül, de örömmel, mert lelkemben, szívemben hoztam Őt is, őket is. Sőt idehoztam a Kárpát medencét, művészeinek legjavát mutatván be. Mi kezdettől arra törekedtünk, hogy a Szervátiusz Tibor Napisten szerelme című szobra által is megjelenített összetartozást szolgáljuk. A Diaszpóra nevet is viseli, ez a márványból készült alkotás. Középen a Nap, az Anyaország, amely szétsugározza figyelmét, szeretetét a méltatlanul elszakított területek magyarságára, s onnan áramlik vissza is erő és hit. Elszakíthatatlan kapocs ez, míg csak magyar él. Hadd soroljam a területeinket, s a művészek neveit! Jól csengenek. Érjenek a szívünkig!  Anyaország: Szervátiusz Jenő szobrászművész, Szervátiusz Tibor szobrászművész, Kubinyi Anna textílművész, Somogyi Győző festőművész, Rieger Tibor szobrászművész, Györfi Sándor szobrászművész, Györfi Lajos szobrászművész Erdély: Szervátiusz Jenő Szervátiusz Tibor Barabás Éva festőművész, Bardócz Lajos grafikusművész, Bocskay Vince szobrászművész, Gaál András festőművész Kákonyi Csilla festőművész, Márton Árpád festőművész, Páll Lajos festőművész, Árkossy István festő-grafikusművész Délvidék: Berend Iván festőművész, Gyurkovics Hunor festőművész Felvidék: Nagy János szobrászművész, Szabó Ottó festőművész Kárpátalja: Homoki Gábor festőművész, Matl Péter szobrászművész Moldvai csángó-magyar: Petrás Alina keramikusművész, Petrás Mária keramikusművész