telefon: +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Belesimulva az otthoni tájba

Belesimulva az otthoni tájba

 Páll Lajos laudációja

Akinek megadatott a lehetőség, vagy inkább kiváltság, hogy időről időre felkereshesse korondi otthonában Páll Lajost, az tudja: bármikor érkezik, a festőállványon éppen készülő képet talál. Így volt ez a hetvenes években, így a nyolcvan-kilencvenesekben, nemkülönben legutóbb, most ősszel, amikor megfordultam nála. Csak éppen az idő telt valamennyit, és közben öregedtünk egy cseppet, az élet változott nagyot, s a romániai elnyomó rendszer, amely annyi kínt, keservet, bajt, bánatot, szenvedést okozott a festő költőnek, megbukott. Aztán meg kialakult ez a mai groteszk társadalmi furcsaság, amelyben szintén majdhogynem lehetetlen élni, a szellem, az alkotás megszállottjainak különösen. De eszembe jut a Kiváló, Érdemes művész egyik szenteciája, több mint egy évtizede jegyeztem le szülőfalujában, (egyik erdélyi méltatója, az író Bogdán László szavaival) „önkéntes száműzetése, életformává nemesült magánya” színhelyén, Korondon, egy vallomásos műhelybeszélgetés alkalmával: „Élni nem muszáj, festeni igen”.

„Csak azért is!” Ezt nem akkor mondta, de ha különleges egyéniségére, helytállására, hűségére, emberségére, öntörvényű, ecsettel és tollal kiteljesített, „fecskefarkú művészete” sajátosságaira gondolunk, ezt is azonnal hozzá kell tennünk az elhangzott mondathoz. Verses példát is adhatunk rá, Az emlékezet címűből: „Ki egyszer végigélte és mégis / folytatja, mert a csodákban még hisz, / hát buborékerejét veszíti sok víz, / így emlékezek én is, csak azért is.” Ez az érzés, ez az alapállás, a festeni muszáj igénye több mint fél évszázada tudatosult benne, elképzelhető, micsoda többletkínt jelenthettek számára azok a borzalmas évek, amikor koholt vádak alapján elítélték s a dunai lágerben, illetve a börtönökben nem foghatott ecsetet, nem festhetett, nem rajzolhatott. Szerencse,hogy verset írni fejben is tudott. Aztán amikor már visszavonulva szűkebb pátriájába, a látszólagos vidéki eseménytelenségbe, de végre szabadlábon mindkét múzsának egyforma szenvedéllyel hódolhatott, a Fennvaló erőt is adott hozzá, hogy egymás után szülessenek a képek, papírra kerüljenek a versek, terebélyesedjék az életmű, amely megkettőzve közvetíti az alkotó üzenetét, a kényszerűség béklyójában hosszasan kiérlelt gondolatait, metaforikus, jelképekkel telített, látvánnyá szublimált tájélményeit. Saját festményeivel, grafikáival illusztrált tucatnyi kötetéről, képeiről, melyek sűrű egymásutánban örökítették meg a székely fazekasok hírneves faluját és a Firtos környékét, majd „akár az átkok és a fohászok, szétszóródtak a Kárpát-medencében, és jutott belőlük napnyugatra s a messzi Amerikába is”, nagyon sokan és sokat írtak, beszéltek. Műértők és egyszerű vers- meg művészetkedvelők egész legendáriumot kerekítettek a Sóvidék e talentumait kitartóan gyarapító hű fia köré. Még kellő időben a díjak is elérték, a velük érkező laudációk pedig bőségesen elárasztották méltatásokkal. Nem szeretnék ismételni közismert dolgokat, abban azonban biztos vagyok, hogy a mostani elismerés, a Szervátiusz Jenő-díj és mindaz, amit jelképez, a számára legkedvesebb kitüntetések sorába illeszkedik. Elvégre ebbe a mindenkori otthont is beleérezheti, az elődök kézfogását is meg azt a helyet, ahova sorsszerűen vissza kellett találnia, s ahol természetes, hogy a legtöbben Páll Lajinak szólítják. Az már csak tetézheti az otthonosság érzését, hogy szerte a világon számos barátot, jó ismerőst tudhat maga mögött, akik ugyancsak Lajiként gondolnak rá, s ha útra kelnek, elsősorban miatta keresik fel ezt a jellegzetes Páll Lajos-i festményekbe átlényegített szép, balladás tájat.

„Meglelted hát hol bevárd öregséged, / a kertet, házat, az utat, a szemközti völgyet”... csendülnek meg bennem a verssorok. Sokan képesek idézni Páll Lajos hol dalszerűen derűs, hol meg önmarcangolón drámai, máskor rezignált, önvizsgálatra késztető költeményeit, sokakban sorsképei, a Sóvidéket akárha naplószerű rendszerességgel felmutató „látomásai”, szigorú önarcképei, vagy élénk színekben pompázó karakteres kompozíciói sejlenek fel. Szikrázó tél és ragyogó tavasz, pompázatos ősz a dombos, hegyes tájon, a megtartó falu ezernyi arcával, nélkülözhetetlen állataival, lovakkal, bivalyokkal, tehenekkel, juhokkal. Ember kevesebb, de nem kétséges, ő ura e tájnak. Persze, fordítva is igaz, itt mindenhez igazodni kell. Évszakhoz, időjáráshoz, természethez. Háziállathoz, még a vadakhoz is. Ezek, akárcsak a medve, amelyből kisgyerekként apja elvárása szerint naponta oly sok példányt kellett agyagból mintáznia, költőnek, festőnek metaforaként is szolgál. Hogy is szól az egyik versbe szedett emlékfoszlány?

Nekem ez a medvetánc

hihetetlen emlék.

Ő járt itt, az elvarázsolt,

s meg sem érdemelték.

Május előtt unta már,

rókaképpel nézik,

tánc nem volt, mi dobszóra ment

faluhosszán végig.

Járta-járta komolyan,

s nekem kacsintott még.

Ő már tudta, fog az átka,

s kik maradnak medvék.

(Medvetánc képem alá)

A Sors Páll Lajossal is eljáratta a maga végnélküli táncát. Ez azonban nem volt újdonság számára. „Nagyapám is járta, / az apám is járta, / ebbe sajdult annyi ősöm / időt táncolt lába.” Ma már neki is minden nehezebb, hetven fölött gyakoribbak a sajdulások, de szó sincs arról, hogy föladná. Mondom, akkor is festett, amikor legutóbb felkerestem. És pár nap múlva újabb egyéni tárlata nyílik Budapesten. Volna bőven, mivel dicsekednie. De ha összegezni kell, a rá jellemző szűkszavúsággal, tőmondatokban, korondi ízzel, zamattal, önironikusan mondja a magáét. Amint öt évvel ezelőtt is tette a Magyar Művészeti Akadémia kolozsvári vándorülésén rögzített bemutatkozásán. Ebből ragadok ki pár sort: „Csodagyermek nem voltam, a beszédem rá a bizonyíték. Okos öreg nem leszek, vagy okosabb és öregebb, mondhatnám a betegségeimet. Sárgaság, gyomorfekély, vesekő, reuma, érszűkület, satöbbi. Gyermekkorom kalapjára szinte bűnösen nagy álmokat rajzoltam. Ott szerepeltek az összes nagy hadvezérek. Sokszor azt hittem, Assisi Szent Ferenc leszek. Vagy Korondon plébános... Sok foglalkozásom volt. Több is, mint amennyi illene. Építettem gátat, házat, izzadtam a katlanok tüze mellett, festettem képet, írtam verset, talán túl sokat, s most úgy vagyok, mint aki a havasról lejött és mindenét leégve találta, a siratást váróknak pedig csak annyit mondott, na, hál’ Istennek ezen is túl vagyunk. Van fiam, feleségem, lányom, házam s remélem, hogy sosem lesz olyan kevés jókedvem, hogy kölcsönt ne adhatnék belőle kamat nélkül.”

Újabb díjához gratulálva, kívánom, hogy ebből a jókedvből és jó egészségből minél több adassék neki, hadd szerezzen vele továbbra is örömöt másoknak is. És ha ő nem is szereti a nagy szavakat, juttassuk eszébe, hogy már rég beletartozik abba a rokonszenv övezte kultuszkörbe, ami hetedhét országban a Székelyföldet övezi. Példa rá a tizenhét esztendeje elhunyt kanadai költő, a Korondhoz csak érzelmileg kötődő Tamási Miklós, aki értékes könyvtárát a Firtos Művelődési Egyesületre hagyta, és verset is írt a Páll Lajos által is istápolt korondi lapba, a Hazanézőbe. Íme négy sora a Tavaszváró című költeményből: „Jönnek Firtosról a felhők / szétszaggatják a gyászkendőt / s mikor kinyílik a határ / Páll Lajos majd holdfényt kaszál.”

Vágd a rendet, Laji, még nagyon sokáig!

Nagy Miklós Kund

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján