telefon: +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Belesimulva az otthoni tájba

Belesimulva az otthoni tájba

 Páll Lajos laudációja

Akinek megadatott a lehetőség, vagy inkább kiváltság, hogy időről időre felkereshesse korondi otthonában Páll Lajost, az tudja: bármikor érkezik, a festőállványon éppen készülő képet talál. Így volt ez a hetvenes években, így a nyolcvan-kilencvenesekben, nemkülönben legutóbb, most ősszel, amikor megfordultam nála. Csak éppen az idő telt valamennyit, és közben öregedtünk egy cseppet, az élet változott nagyot, s a romániai elnyomó rendszer, amely annyi kínt, keservet, bajt, bánatot, szenvedést okozott a festő költőnek, megbukott. Aztán meg kialakult ez a mai groteszk társadalmi furcsaság, amelyben szintén majdhogynem lehetetlen élni, a szellem, az alkotás megszállottjainak különösen. De eszembe jut a Kiváló, Érdemes művész egyik szenteciája, több mint egy évtizede jegyeztem le szülőfalujában, (egyik erdélyi méltatója, az író Bogdán László szavaival) „önkéntes száműzetése, életformává nemesült magánya” színhelyén, Korondon, egy vallomásos műhelybeszélgetés alkalmával: „Élni nem muszáj, festeni igen”.

„Csak azért is!” Ezt nem akkor mondta, de ha különleges egyéniségére, helytállására, hűségére, emberségére, öntörvényű, ecsettel és tollal kiteljesített, „fecskefarkú művészete” sajátosságaira gondolunk, ezt is azonnal hozzá kell tennünk az elhangzott mondathoz. Verses példát is adhatunk rá, Az emlékezet címűből: „Ki egyszer végigélte és mégis / folytatja, mert a csodákban még hisz, / hát buborékerejét veszíti sok víz, / így emlékezek én is, csak azért is.” Ez az érzés, ez az alapállás, a festeni muszáj igénye több mint fél évszázada tudatosult benne, elképzelhető, micsoda többletkínt jelenthettek számára azok a borzalmas évek, amikor koholt vádak alapján elítélték s a dunai lágerben, illetve a börtönökben nem foghatott ecsetet, nem festhetett, nem rajzolhatott. Szerencse,hogy verset írni fejben is tudott. Aztán amikor már visszavonulva szűkebb pátriájába, a látszólagos vidéki eseménytelenségbe, de végre szabadlábon mindkét múzsának egyforma szenvedéllyel hódolhatott, a Fennvaló erőt is adott hozzá, hogy egymás után szülessenek a képek, papírra kerüljenek a versek, terebélyesedjék az életmű, amely megkettőzve közvetíti az alkotó üzenetét, a kényszerűség béklyójában hosszasan kiérlelt gondolatait, metaforikus, jelképekkel telített, látvánnyá szublimált tájélményeit. Saját festményeivel, grafikáival illusztrált tucatnyi kötetéről, képeiről, melyek sűrű egymásutánban örökítették meg a székely fazekasok hírneves faluját és a Firtos környékét, majd „akár az átkok és a fohászok, szétszóródtak a Kárpát-medencében, és jutott belőlük napnyugatra s a messzi Amerikába is”, nagyon sokan és sokat írtak, beszéltek. Műértők és egyszerű vers- meg művészetkedvelők egész legendáriumot kerekítettek a Sóvidék e talentumait kitartóan gyarapító hű fia köré. Még kellő időben a díjak is elérték, a velük érkező laudációk pedig bőségesen elárasztották méltatásokkal. Nem szeretnék ismételni közismert dolgokat, abban azonban biztos vagyok, hogy a mostani elismerés, a Szervátiusz Jenő-díj és mindaz, amit jelképez, a számára legkedvesebb kitüntetések sorába illeszkedik. Elvégre ebbe a mindenkori otthont is beleérezheti, az elődök kézfogását is meg azt a helyet, ahova sorsszerűen vissza kellett találnia, s ahol természetes, hogy a legtöbben Páll Lajinak szólítják. Az már csak tetézheti az otthonosság érzését, hogy szerte a világon számos barátot, jó ismerőst tudhat maga mögött, akik ugyancsak Lajiként gondolnak rá, s ha útra kelnek, elsősorban miatta keresik fel ezt a jellegzetes Páll Lajos-i festményekbe átlényegített szép, balladás tájat.

„Meglelted hát hol bevárd öregséged, / a kertet, házat, az utat, a szemközti völgyet”... csendülnek meg bennem a verssorok. Sokan képesek idézni Páll Lajos hol dalszerűen derűs, hol meg önmarcangolón drámai, máskor rezignált, önvizsgálatra késztető költeményeit, sokakban sorsképei, a Sóvidéket akárha naplószerű rendszerességgel felmutató „látomásai”, szigorú önarcképei, vagy élénk színekben pompázó karakteres kompozíciói sejlenek fel. Szikrázó tél és ragyogó tavasz, pompázatos ősz a dombos, hegyes tájon, a megtartó falu ezernyi arcával, nélkülözhetetlen állataival, lovakkal, bivalyokkal, tehenekkel, juhokkal. Ember kevesebb, de nem kétséges, ő ura e tájnak. Persze, fordítva is igaz, itt mindenhez igazodni kell. Évszakhoz, időjáráshoz, természethez. Háziállathoz, még a vadakhoz is. Ezek, akárcsak a medve, amelyből kisgyerekként apja elvárása szerint naponta oly sok példányt kellett agyagból mintáznia, költőnek, festőnek metaforaként is szolgál. Hogy is szól az egyik versbe szedett emlékfoszlány?

Nekem ez a medvetánc

hihetetlen emlék.

Ő járt itt, az elvarázsolt,

s meg sem érdemelték.

Május előtt unta már,

rókaképpel nézik,

tánc nem volt, mi dobszóra ment

faluhosszán végig.

Járta-járta komolyan,

s nekem kacsintott még.

Ő már tudta, fog az átka,

s kik maradnak medvék.

(Medvetánc képem alá)

A Sors Páll Lajossal is eljáratta a maga végnélküli táncát. Ez azonban nem volt újdonság számára. „Nagyapám is járta, / az apám is járta, / ebbe sajdult annyi ősöm / időt táncolt lába.” Ma már neki is minden nehezebb, hetven fölött gyakoribbak a sajdulások, de szó sincs arról, hogy föladná. Mondom, akkor is festett, amikor legutóbb felkerestem. És pár nap múlva újabb egyéni tárlata nyílik Budapesten. Volna bőven, mivel dicsekednie. De ha összegezni kell, a rá jellemző szűkszavúsággal, tőmondatokban, korondi ízzel, zamattal, önironikusan mondja a magáét. Amint öt évvel ezelőtt is tette a Magyar Művészeti Akadémia kolozsvári vándorülésén rögzített bemutatkozásán. Ebből ragadok ki pár sort: „Csodagyermek nem voltam, a beszédem rá a bizonyíték. Okos öreg nem leszek, vagy okosabb és öregebb, mondhatnám a betegségeimet. Sárgaság, gyomorfekély, vesekő, reuma, érszűkület, satöbbi. Gyermekkorom kalapjára szinte bűnösen nagy álmokat rajzoltam. Ott szerepeltek az összes nagy hadvezérek. Sokszor azt hittem, Assisi Szent Ferenc leszek. Vagy Korondon plébános... Sok foglalkozásom volt. Több is, mint amennyi illene. Építettem gátat, házat, izzadtam a katlanok tüze mellett, festettem képet, írtam verset, talán túl sokat, s most úgy vagyok, mint aki a havasról lejött és mindenét leégve találta, a siratást váróknak pedig csak annyit mondott, na, hál’ Istennek ezen is túl vagyunk. Van fiam, feleségem, lányom, házam s remélem, hogy sosem lesz olyan kevés jókedvem, hogy kölcsönt ne adhatnék belőle kamat nélkül.”

Újabb díjához gratulálva, kívánom, hogy ebből a jókedvből és jó egészségből minél több adassék neki, hadd szerezzen vele továbbra is örömöt másoknak is. És ha ő nem is szereti a nagy szavakat, juttassuk eszébe, hogy már rég beletartozik abba a rokonszenv övezte kultuszkörbe, ami hetedhét országban a Székelyföldet övezi. Példa rá a tizenhét esztendeje elhunyt kanadai költő, a Korondhoz csak érzelmileg kötődő Tamási Miklós, aki értékes könyvtárát a Firtos Művelődési Egyesületre hagyta, és verset is írt a Páll Lajos által is istápolt korondi lapba, a Hazanézőbe. Íme négy sora a Tavaszváró című költeményből: „Jönnek Firtosról a felhők / szétszaggatják a gyászkendőt / s mikor kinyílik a határ / Páll Lajos majd holdfényt kaszál.”

Vágd a rendet, Laji, még nagyon sokáig!

Nagy Miklós Kund

Ünnepi rendezvény az Országház Vadásztermében Szervátiusz Jenő születésének 120. az alapítvány működésének 20 éves évordulója alkalmából »

2023. szeptember 15. Ünnepi rendezvény az Országház Vadásztermében Szervátiusz Jenő születésének 120. az alapítvány működésének 20 éves évordulója alkalmábólSzervátiusz Klára elnök megnyitó szavai: Isten hozott benneteket drága Barátaim! Isten hozta mindannyiukat. Kodály, a két Szervátiusz, Erdély és Fülei Balázs csodálatos zongoraszava: a Marosszéki táncok köszöntötte az ünnepi rendezvényünket. A Liszt-díjas zongoraművész, a Zeneakadémia tanszékvezető tanára neves pódiumművész az ünnepségünk végén még zongorázik Kodályt. Árpád fejedelem imáját Lázár Csaba Kazinczy -díjas színművész tolmácsolta. A nemzet színe-java van itt jelen ma a szépséges, fenséges parlamentben, amely régen nem Országház már, hanem a nemzet háza Kövér elnök úr és munkatársa jóvoltából. Ennek szánta a kiváló építész Steindl Imre is, Nagy Magyarország házának. Naggyá kell válnunk újólag. Erre kötelez a múlt, a hazáért áldozatot hozó eleink, Isten akarata. El vagyunk tiltva magunktól - mondta Ratkó József költő a történelmi drámája: Segítsd a királyt című írásának idején. Kettős értelemben is -teszem én hozzá: egyrészt a történelmi énünktől, sok ezer éves nagyságos eredetünktől és múltunktól, másrészt önvalónktól az örök és halhatatlan lélek - magunktól, Istent hordozó mag-lényünktől. Pedig nincs más út a megmaradásunkhoz: mint a gyökereink megismerése, erősítése, isteni erőnk, hitünk, kultúránk. Ez végtelen, határtalan és halhatatlan. Talán soha nem volt olyan nagy szükség arra, hogy megfogalmazzunk egy nemzeti-erkölcsi minimumot, mint a mai néha már elmebajosnak mutatkozó időben. Én Széchenyi egyik szép ösztönző mondatával kezdeném: Ne azt kérdezzétek mit adott nektek a haza, hanem azt, hogy ti mit adtatok a hazának! Igen, csak addig marad meg a haza, amíg lesznek érte önzetlenül tenni kész, akár életüket is áldozó magyarok. Ehhez az is kell, hogy kicsit átértelmezzük a család fogalmát, s a legfontosabbnak a nagy családot: a nemzetet tartsuk, s ennek követésére neveljük a jövő nemzedékeit. A kis család az a felnövekvést segítő, meleg közeg legyen, amely a nemzet javára, szolgálatára neveli a fiakat, leányokat. Csak ez biztosíthatja a jövőt, hitem szerintem. Ha a nemzet javáról, szolgálatáról beszélünk, jogosan idézem ide a két Szervátiuszt, a nevében is szolgálattevő nagy magyar szobrászokat, a magyar művészet ikertornyait. Dicsérni, sőt dicsőíteni óhajtok ma ünnepi lélekkel. Dicsőítem Istent, aki adta nekünk, valamely részben nekem, Szervátiusz Jenőt és Szervátiusz Tibort. Hálatelt szívvel köszönöm a lehetőséget, a feladatot: úgy hordozni, a művészetük iránti elkötelezettségemet, hogy az egyúttal a nemzet szolgálata is legyen. Hálásan köszönöm az utunkon a segítőinknek a támogatást: Kövér László házelnök úrnak, dr. Hammer Hilda ügyvédnek, akivel együtt fogalmaztuk meg, s indítottuk útnak a Szervátiusz Alapítványt. Folytathatnám a sort, de most Szervátiusz Jenőt szeretném méltatni, akinek kettős születésnapját ünnepeljük. A földi 120 éves, az égi éppen ma negyven éve történt. A születésnapok alkalmából a Szervátiusz Alapítvány ajándékot adott át a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartománynak, Berhidai Piusz tartományfőnöknek, és az Országháznak. Egy-egy értékes Szervátiusz Tibor szobrot. A rendezvény a díjátadással folytatódott:  Szervátiusz Jenő-díjat kapott Árkossy István, festő-grafikusművész "a magyar kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért" Jánosi Zoltán író, a Magyar Napló főszerkesztőjének laudációja Bánky Zsuzsa gyöngyékszer készítő mester "a magyar népi hagyományok tovább éltetéséért, a művészi színvonalú munkáért." Igyártó Gabriella, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének igazgatója laudációja. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott egy esztendőre Dregics Árpád Dániel a marosvásárhelyi Művészeti Líceum volt diákja, jelenleg a kolozsvári egyetem szobrász tagozatának hallgatója. Közreműködött, felejthetetlen zenei élményt nyújtott: Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész, valamint Tímár Sára népdalénekes Szabó Dániel cimbalom művész.A Szervátiusz Alapítvány Youtube csatornáján hamarosan videóban látható lesz az ünnepség.

Szervátiusz Jenő 120. »

2023. július 4.1903. július 4.Százhúsz éve született Erdély első nagy szobrásza: Szervátiusz Jenő.Lent a méltatást olvashatják:Szervátiusz Klára: Szervátiusz Jenő 120A Szervátiusz Alapítvány YouTube-csatornáján  látható a Mester interjúja.

Szervátiusz Szalon - 2023. május 18. »

Öröm ünnep volt az öröm-vendéggel: Bagdy Emőke professzor asszonnyal, aki a hűség és bátorság világítótornya a mai világban. Hitvallása a szolgáló szeretet. Átölelt bennünket is ezzel, életreszóló élményt adott lelkünknek Sok örömöt okozott Terék József tárogatóművész játéka, a kuruc nóták vidámították a szívünket.