telefon: +36(20)338-9278, email:

Szűcs Lajos: Losonci Miklós laudációja

A könyvek mindig további könyvekről beszélnek;

És minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.”

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Dr. Losonci Miklós, a magyar képzőművészet és irodalom szerelmese, művelője, a művészettörténész, a tudós tanár – és a jó barát – kivételes ember volt.

Kivételes és kivételezett.

Egyike volt azoknak a kivételezetteknek, akik nem csak értették, de érzékelték is, hogy mit jelentenek a gyökerek.

Miklós számára a megértés nem azt jelentette, mint nekünk, a hétköznapokban – ő mindig teljességében akarta érteni, látni, érzékelni, kitapinthatóan és kézzelfoghatóan birtokolni a tudást, az esztétikum forrását; a múlt, a jelen és a jövő áramlatait.

Ezért mondták róla, hogy ő nem tanulta, és nem elemezte a művészet történetét –, hanem érzékelte.

Ezért mondták róla, hogy kiváló tanár, és hívták meg több ezer kiállításra, a Magyar Nemzeti Galériába, a Műcsarnokba, megannyi múzeumba, iskolába, művelődési házba, de még üzembe és pályaudvarra, kastélyokba és éttermekbe is.

Itthon és külföldön.

Meghívták, hogy ő legyen a kiállítás megnyitója –, hogy a legyen legelső, aki kapcsolatot teremt az emberek között.

Dr. Losonci Miklós magyar volt.

Igazi Homo Hungaricus.

Ami a számára azt jelentette, hogy – európai.

Nem divatból – nem a külsőségben – és nem csak szavakban, hanem tehetség és műveltsége alapján.

Nem azért volt Europeer, mert így akarta; hanem azért, mert gondolataiban évszázadok öröksége, könyvekről-könyvekre, műalkotásról-műalkotásra, tanítóról-tanítványra öröklődő tartalom, forma, tudás és alkotó erő kelt új életre.

A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.” – e szavakat Umberto Eco jegyezte le;

Miklós pedig azon kevesek közé tartozott, akik értették, érzékelték, és meg is tudták mutatni nekünk – akik erre nem voltunk képesek –, hogy mi e szavak jelentése.

Hogy ami értékes az életünkben, az szükségéképpen európai és magyar, azaz egyetemes és specifikus. Mert akár elfogadjuk, akár nem, minden mozdulatunkban – minden gesztusban, és minden elhangzott szóban – ott van az előttünk élt emberek bennünk élő öröksége.

Mélyen tisztelt Egybegyűltek!

Dr. Losonci Miklós 1929. október 8-án született, Dunaharasztin, Pest megyében. Reményben született – de egy olyan korban kellett felnőtté válnia, amely leértékelte az embert, leértékelte a hitet és a bizalmat – a szabad ember önálló döntését.

Miklós 1949-ben mégis szabadon döntött – „Istenről és Lilláról én döntök” írta naplójába; és döntött arról is, hogy tanár lesz.

1953-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-történelem szakon. Doktorátusát is ott szerezte.

1964 és 1978 között a ráckevei Ady Endre Gimnázium igazgatója.

Csodás időszak az életében. „Egyszerre kell építeni az iskolát kívülről és belülről” – mondta ekkor. „Jó közérzetet, alkotó légkört kell teremteni.” (…) „Alkotótárssá tenni a diákot – ez a fő célunk.” – tette hozzá.

Lehetne ma, három évtized múltán, is többet és jobban elmondani arról, hogy miképpen lehet egy középiskola több „önmagánál”?

Egy humanista szellemi műhely, ahol „a nevelés és a közművelődés nyújt kezet egymásnak” – egy olyan műhely, amely kulturális kisugárzással bír, amely környezetének „eszmei művelődési központja”? – és itt ismét Miklós szavait idéztem.

Korszerű volt? Az volt.

Ma is az, mai mércével is korszerű a gondolat, hogy felhatalmazás birtokában a diákok önálló alkotásra ösztönözhetőek, hogy például Ady, vagy Bartók életművét egy program keretében, ma így mondják: modulban, lehet igazán közel hozni a fiatalokhoz – már az elnevezés is mennyire beszédes: „Bartók Megközelítése”,

Az 1967-ben megalapított Ady Galéria, az ország első iskolamúzeuma, pedig kézzelfogható bizonyíték az elkötelezettségre.

Küldetésnek tekintette az ügyet?

Annak.

Mert az iskola nem volt elég.

Az új nemzedék nem volt elég – neki nem. Miklós mindenkit akart. Szakkörökben, művészeti csoportokban, művelődési házakban, könyvtárakban. A TIT Pest megyei szervezetében. Akkor is, amikor továbblépett. Amikor több mint két évtized után elhagyta a középiskolát, és a felsőoktatásban folytatta a munkáját.

1978 és 1983 között a Magyar Iparművészeti Főiskola főtitkára. 1983-tól 1991-ig a Budapesti Tanítóképző Főiskola docense, majd tíz esztendőn keresztül a Miskolci Bölcsészegyesület esztétikai tanszékvezető tanára, ahol 1997-ben választották díszdoktorrá.

Ezután a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán tanított magyar esztétikát, és filozófiát a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahová Hegedűs Lóránd református püspök hívására érkezett.

Hívták – mert az eltelt évtizedek alatt az esztéta, a művészettörténész országosan ismert és elismert lett.

Termékeny szerző, akinek több mint 50 kötete jelent meg. Például monográfiák a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiről, vagy művészi életutakról, így Hincz Gyula életművéről.

De kiemelhetjük a „Képek Ady prózájában” című kötetet, és persze a 2005-ben kiadott Magyar esztétikát. Mint ahogy sokat köszönhet neki Ráckeve, Szentendre és Vác művészete, mert ezernyi cikke és tanulmánya sokakat és sokféleképpen tett láthatóvá – különösen a számára olyan kedves XX. századi magyar képzőművészet területén.

Láthatóvá tette az egyetemest és magyart.

És szervezett…

Egyesületeket, szervezeteket, a TIT programjait.

Mindvégig vállalta a szervezéssel járó munkát, akár mint

az Országos Petőfi Sándor Társaság társelnöke;

a Vér és Arany Ady Baráti Társaság alelnöke;

a TIT Pest Megyei elnökségének tagja;

a Szentendre Izbégi Baráti Kör örökös tagja;

És mint a Szentendre Szalon tagja.

És e munkát eredmények is kísérték. Tartós és kézzelfogható eredmények, mint a váci Hincz Gyula Állandó Gyűjtemény, amely csak egy az által elindított kezdeményezések közül.

Majd megírta önmagát is.

Versesköteteket. A Madarak Karácsonyát, a Színek szőnyege és a Rügyező létezés köteteit. Regényeket és drámát. Mátyás a nagykirály – ez a dráma címe. És szerencsénkre összegyűjtötte, megszerkesztette és megírta a Magból erdő három kiadott és egy befejezetlen negyedik kötetét. Naplók és versek, eszmék és gondolatok – az örökség – egyetemesnek szánt összegzését.

Egy óriási gyűjteményét az értéknek, amit nekünk szánt ajándékba.

Elismerték? Talán.

1971-ben tüntették ki az egyik nagy japán kulturális díjjal – a Tokai Daigakut-tal. 2005. március 15-én a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjével. 2006 decemberében lett Pest Megye Díszpolgára, és 2008 októberében Dunaharaszti Pro Urbe díjasa.

Irodalmi tanulmányok kategóriában az IBC, Cambridge, England „a 21. század kiváló européerje” kitüntető címmel tűntették ki.

De valóban elismertük?

Csak reméljük, hogy igen.

Csak remélhetjük, mert 2010 márciusában itt hagyott bennünket, így Tőle már nem kaphatunk e kérdésre választ.

Dr. Losonci Miklós nem gondolt a távozásra – utolsó leheletéig dolgozott, tervezte és írta a Magból erdő negyedik kötetét, hogy amit ő tudott és megélt, azt mindenki megismerje.

Minket akart gazdaggá tenni. A mi életünket – Magyarország, Pest megye, a Duna-völgye életét. Mert – dr. Gyarmati Péter professzor szavait idézve – „Hitte és vallotta, hogy a magyarságnak küldetése van a Kárpát-medencében.”

Ezért volt több - sokkal több –, mint tudós.

Értelmiségi volt.

Aki képes volt arra, hogy rendet teremtsen egy egyre inkább széteső világban.

Aki értette és érzékelte az örökséget, a magyarság értékteremtő erejét és egyetemes gyökereit – de aki képes volt arra is, hogy ezt az örökséget, ezt az erőt összekapcsolja az itt élő emberekkel, a közösségeinkkel – a jelen és a jövő alapvető kérdéseivel.

Ezért nem elég kimondanunk, hogy Losonci Miklós életműve példamutató.

Azt is el kell mondanunk, hogy elkötelezettsége, humanizmusa és segítsége hiányzik a számunkra. Hiányzik – még akkor is, ha ő megtett mindent, mi embertől várható, hogy legyenek könyvek, amelyek további könyvekről beszélnek, és legyenek emberek, akik újraolvassák a könyveket – akik újragondolják az örökséget.


Köszönöm, hogy meghallgattak!

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján