Szervátiusz Klára:

Elnöki megnyitó a díjátadáson, 2011-ben

Isten hozta mindannyiukat! Sok szeretettel köszöntöm a jelenlévőket a Szervátiusz Alapítvány kuratóriumának nevében.

Nehéz, sötét idők járnak ránk mostanában. A természet szokásos, novemberi hideg, nyirkos sötétségét most tetézik a nyomasztó, az egész világot csapdában tartó társadalmi események. Elszabadult az Antikrisztus, a Mammon képében tombol, s elnyeléssel fenyegeti a jóságot, az igazságot, a szépséget.

Most van szükség arra, hogy belső, szellemi, lelki lámpásainkat meggyújtsuk, velük világítsunk utat a jelenlegi homályban.

Szabó Dezsőt hívom ehhez segítségül:

„…Kétségbeesésre nincsen ok. Új, megtárt ablakokon át az élet nagy ígéretei jönnek a sokszor kiszüretelt magyarság felé. A tragédiákból, a romokból, az eltántorodott lelkek tört életéből egy mérhetetlen arányú könyörgés tárja karjait a magyar jövő felé.

Mi nem vagyunk Európa megtűrt ágyrajárói, akik mindig csak meglapulva, egy pár kiválasztott ember sugdosásában intézhetjük sorsunkat, építhetjük történelmi életünket. Egy nemzetnek sincs több jogcíme az európai élethez, mint nekünk. Mi tudtunk itt Európa legnehezebb pontján, először a történelemben: egységes arcú történelmi műhelyt, sajátos kincsű kultúrát megépíteni s századokon át jelentettük Európa állandó védelmét. A történelem adós nekünk s mi nyugodt öntudattal követelhetjük a fizetést. Mi földet, kenyeret, védelmet adtunk minden bezörgetett éhesnek. Mi egyetemes kultúrát adtunk minden elkorlátolt törzsi horizontnak. A magyar egyenlőség nagylelkű rendszerében mi tágítottuk emberré, az európai és magyar kultúra tagjává a töredék fajok törzs–embereit.

Most végre ránk dönget a történelmi perc, hogy önmagunk iránt is jók legyünk. Kitúrva, kimaszlagolva az élet legelemibb érdekeiből, majdnem hazátlanná magánosulva saját hazánkban: a magyarság egy új honfoglalás nagyszerű feladatai előtt áll.

Egy nagy, az élet minden terére kiterjedő, egységes gondolatú magyar ideológia, magyar életprogram hozza egységes öntudatba a magyar történelmi műhely minden munkását.

…A sok szenvedés és áldozat után eljuthattunk annak meglátásához, hogy az önzésnek, saját és hozzánk tartozóink érdekei megszervezésének és védelmének igazi útja az: ha minden magyar minden magyarban igyekszik biztosítani a maga és gyermekei boldogulását. Elérkeztünk a magyar szolidaritás hősi korához. Minden magyar ember felelős minden magyar emberért.”

*

Nem az a bajom az avantgarde mai képviselőivel, hogy nem figurálisak a műveik. Hanem az, hogy az avult, ásításig unalmas materializmus termékei.

Hogy a szent művészetet szatócs szintre süllyesztették.

Hogy a forrást, amely az éltető vizet szállítja a lelkeknek, elszennyezték üres pelyvákkal.

Hogy egyenes folytatásai a hírhedt nietzschei szózatnak, miszerint Isten halott. Holott nem Isten, hanem ezen emberek és műveik halottak. Holtak készítenek halott tárgyakat, amelyek épp ezért sohasem csiholnak elő a lélekből, szellemből fény-sziporkákat. Az emberből, akit pedig Isten „kevéssel tett kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és fénnyel koronázott.”

„S íme egy oly sokszor - legújabban most - halálra ítélt és mindannyiszor feltámadó kis népből előáll Szervátiusz Tibor, és kétségbeesés helyett felmutatja az emberarcot, mint a végtelen fájdalom tengerét, mert egy szüntelen szenvedésre és kínzatásra ítélt nép arca az, s komor prófécia közepette mégis evangéliumot hírdet: él az Isten és térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa.” Ezen utóbbi idézetem Sándor András művészettörténésztől származik.

Ha ehhez még hozzávesszük a Szervátiusz Tibor által ars poetica-ként megfogalmazottakat, nevezetesen az anyanyelvű művészetről vallott s követett ideát, előáll alapítványunk célja, feladata.