Vannak a világban számomra jelentős helyek. Szeretem a tengert, egy régi templom merészen égre törő tornyát, valahol egy sziklát, a sok közül egy hegynek a csúcsát. Az országutat, melynek mentén bő sugárban forrás bugyog. Itt a táj egyszerű: kopasz domb, nő rajta kóró, néhány fűzfa, s mellette kukoricás.
    A tiszta forrás csobogása jelkép, örök, mindennél szebb emlékműve valakinek. Ezt a helyet is szeretem. Ispánkút. Ha tehetem, erre járok, sokszor képzeletben is erre barangolok. Egy helyen - s mindig ugyanazon a helyen megállok. Itt látok. Sok mindent látok. Különös érzések, furcsa gondolatok kerítenek hatalmukba.
    Végiglátom a forrás mentén tovább kígyózó országutat. Egy másik út, egy szenvedéssel, küzdelemmel, gyaloglással, szekerezéssel, kevés örömmel, nagyszerű emberi és művészi teljességgel kövezett út is vezet ide. Ide kanyarog, ide torkol, itt végződik, pontosan azon a helyen, ahol most állok. Látom őt, amint szalad az úton, az út utolsó méterein, az élet utolsó perceiben, kieresztett ingnyakkal, kimerülve, kiábrándulva, egyedül. Nem készült erre, nem ezt akarta, de most már tudja, mi következik. Még néhány lépést tesz, csak azért, hogy már mindennel leszámoljon. Így várja be, hogy megrohanják, hogy vadul leszúrják. Ott maradt az, ki egymaga annyit vállalt, mint egy ország, egyedül, védtelenül, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatva. Egy fiatal élet, egy nagyszerű zseni várta keményen, büszkén, keserűen, hogy brutálisan megöljék, ledöfjék, elpusztítsák, mint annyi mást, mint Dózsát és a többit, mindenkit, kik tenni mertek valamit az emberért, az emberiségért. Mindenki elszaladt, ellovagolt, elszekerezett mellette. S őt megölték, kifosztották, letépték róla a ruhát, a csizmát, s otthagyták vérbefagyva, egyedül.
    Jelentős és különös ez a hely. Innen sok mindent látok, sok mindent felmérek. Látom, hogy döftek, szúrtak le akkor egy egész forradalmat, egy egész nép élni, létezni akarását. Hát nem jelképe ez a hely egy korszaknak? Hát nem ismerős ez a kép az emberiség életében?
    Ott fekszik. Eddig tart az út, itt a vége. Itt élete legnagyobb áldozatát hozta. De itt kezdődik, itt van folytatása, most már szédítő magasságban, a mindenséget súroló arányokban. Most már sérthetetlen, most már a miénk, bennünk él és lüktet minden idegszála. Az emberi akarat ereje, nagysága. Tiszta csillogás.
    A forrás, mint Petőfi vére buzog, csobog örökké a puszta domboldalon, ellep füvet, virágot, kórót, s beborítja az egész világot.