Veress László
Laudáció
Vannak az életben olyan pillanatok, amelyekről az ember azonnal tudja: nem fogja elfelejteni sohasem.
Nekem is van számos ilyen pillanatom - s az egyik egy fiatalemberhez kötődik.
Nem sokkal megismerkedésünk után ez a fiatalember azt mondta nekem: nézd meg barátom! Hatalmas erők, embert próbáló s embert nyomorító hatalmak munkálkodtak azon, hogy ez ne történhessen meg.
Arra gondolok, hogy itt vagy te, a budai "úrifiú", aztán itt van a mi Gábor barátunk a Csallóközből, és itt vagyok én, a székelyudvarhelyi gyerek. Hatalmas erők munkálkodtak tehát azon, hogy mi hárman soha az életben ne találkozhassunk. És most itt ülünk egy asztalnál, beszélgetünk a világ dolgairól, és barátok vagyunk. Ha őszintén belegondolsz, ez tényleg csoda...
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, az a székelyudvarhelyi gyerek, aki ezt mondta nekem, s aki ezzel a gondolatával örökké tett egy pillanatot, az a "gyerek" az én barátom, Veress László.
A gondolat kikezdhetetlen igazsága és csodája lett örök. S éppen ilyen örök lett a mi barátságunk. S ez a barátság önmagában igazolja Veress László barátom, barátunk másik tételét, amely szerint nincsen külön erdélyi, felvidéki, délvidéki és anyaországi magyar világ. Egyetlen magyar világ van. S ameddig egyetlen magyar világ van, addig van esélyünk a megmaradásra.
Ennek az esélynek s ennek a megmaradásnak nagykövete Veress László.
Veress László az egyetemet már itt végezte, a sokszor oly' mostoha anyaországban, Szegeden. Mondhatjuk tehát, hogy elegendő időt töltött el miközöttünk ahhoz, hogy elfeledkezzen arról, honnan is indult.
De ő képtelen elfelejteni. Ő az, aki hetente ingázik a két szülőföld, a két haza, az egy magyar világ két távoli pontja között, és puszta létezésével összeköti, ami ugyan összetartozik, de ami hajlamos a széthullásra.
Nem ismerek nála fáradhatatlanabb "nagykövetet", nincs nála elhivatottabb szolgálója a magyar ügynek. És kérlelhetetlenebbet sem ismerek sokat. És az ő kérlelhetetlensége helyénvaló, mert mély hitből, meggyőződésből fakad, s ott van mögötte fedezetként az igazság.
Sok-sok keserű igazság is. Laci sokszor mondta már, és sajnos még nagyon sokszor fogja mondani, hogy "bárcsak ne lenne igazam, barátom"... És mindig igaza lesz.
Igaza lett Veress Lászlónak, amikor kilátástalannak érezte a kettős állampolgárságról rendezett népszavazást - és én akkor is az erdélyi pesszimizmust láttam benne, s azt kértem rajta számon. De igaza lett - és volt elég nagyvonalú, hogy megbocsássa az én ostobaságomat...
És igaza lesz valahogyan mindig, mindenféle nemzetpolitikai kérdésben, igaza van, amikor szűkebb hazájának, Erdélynek árulóiról szól, igaza van, amikor megmondja, ki és mi érdemel támogatást és tiszteletet, kinek a szavára hallgassunk és kiére ne.
Ez a legtiszteletreméltóbb az én barátomban - s egyszersmind ez benne a legfélelmetesebb: hogy szinte mindig igaza van.
Egyszer, egy szokásos éjjelen, amikor Erdélyből tartottunk hazafelé, azt mondta nekem valahol Marosludas környékén: barátom, néha attól tartok, feleslegesen rójuk mi itt a kilométereket, egészen addig, ameddig majd egy török kamion véget vet útjainknak egyszer s mindenkorra...
Nos, én azt a pillanatot is megjegyeztem. És megkönnyebbülten mondhatom, ebben az egyben tévedett az én László barátom.
S most ő, aki oly' sok ügynek szerzett támogatást, aki oly' sok embernek járt ki elismerést és jutalmat, most az én László barátom végre itt áll előttünk, és átvesz egy kitüntetést, amelyet nála jobban alig-alig érdemelne meg valaki.
Az egy magyar világ fáradhatatlan és kérlelhetetlen harcosát, nagykövetét ünnepeljük most. És külön szimbolikusnak tartom, hogy Szervátiusz Tibor alapítványa díjazza most Veress Lászlót.
Bayer Zsolt