Műveld a csodát, ne magyarázd
                                     Nagy László

Kubinyi Anna méltatása a Szervátiusz Jenő-díj átadása alkalmából

Laudációt írni-mondani nem könnyű. A puszta dicsérgetés talmi. Minél nagyobb talentumú művészt méltatunk, annál nehezebb. Egyensúlyt kell találni, teszem fel egy születésnapi köszöntő, és akár egy végbúcsúztatás között. Mert az érdemek felsorolása közben önfeledten átcsúszhatunk egyik vagy másik végletbe, bár nem az lett volna szándékunk. Tapintható példa erre, az a valamikori 92 éves pápa, akinek születésnapját ünnepelték. A köszöntőt egy közismerten, a Szentatya tisztségére vágyó, ambiciózus bíboros mondta, felsorolva az égi helytartó minden érdemét múlt időben. Célozván, Őszentsége most már megérdemelten járulhat az Úr színe elé. A pápa türelmesen végighallgatta, majd szelíden annyit válaszolt: köszönöm fiam a szép szónoklatot, de azért ne sürgessük annyira a Gondviselést.

Szerencsére itt és most, és még azon is túl, Kubinyi Anna személyében a lüktető, a teremtő erejű életet magasztaljuk fel, dicsérjük, a zeniten állhatatosan fényeskedő tehetség napját. Ezt a ragyogást nem tudja magába fojtani, elnyelni semmiféle univerzumi fekete lyuk. Megvallom, töprengtem, vívódtam, hogy a legméltóbb, legpontosabb szavak szülessenek bennem, hogy felnőhessek a nagylászlói mondathoz: „Műveld a csodát, ne magyarázd”, hogy Kubinyi Anna lényegét a legkifejezőbben ragadjam meg. Tudom, a legmélyebb titokhoz nem lehet hozzáférni, csak érinteni nemes horzsolódások árán. Csak termékenyítő barázdák adódnak az életben. Megkíséreltem, elvégre nem mindennapi szellemiséget, átható erősségi üzenetet magába sűrítő – innen a megemelt rangja – művészeti díjról és díjazottról kell szólnom. Ez esetben is díj és díjazott egymást erősítik, hitelét növelik. Idén Kubinyi Anna textilművész érdemelte ki a Szervátiusz Jenő nevét viselő alapítvány kuratóriumának döntése alapján a kitüntetést. Súlyát, távlatos röpítő erejét a garanciát túl a művész kvalitásain az odaítélők – élükön Szervátiusz Tibor alapító, és Szervátiusz Klára elnök – személyes igényessége, erkölcsi, jellembéli korrektsége szavatolja. Ennek az ideje soha nem jár le. Mert soha nem szolgáltatták ki olcsón politikai játszadozások kényére, kedvére. Nem tudták, mindenkori nímandok sem negligálni, lejáratni, korrumpálni, sem felhigítani, mint annyi állami elismerést – ez nem az – köztük akár a Kossuth-díjat is, amelyet a mindenkori politika patikamérlegén dekáznak ki. És sokszor szemet szúróan, erkölcsi érzéket sértően érdemteleneknek is osztják. Egyszóval a kitüntetetteknek egy része elkoptatja a díjak erkölcsi művészi patináját.

Kubinyi Annát méltatni megtisztelő tisztem. És benső parancsolatos kötelezettségem is a valódi tehetség előtti főhajtás és felmutatás nevében. Kivált egy olyan országban, ahol a szellemi élet zömét többnyire hivatalosan is támogatott silányság jellemzi. Irigység és középszer. Igen, egy hajót elsüllyeszthetnek a patkányok, felzabálják minden merész megújhodás gyökerét. Talán az ízlik étvágyuknak, ami nekik nincs. És mi az, ami van: katartikus művek helyett gagyi, ócskapiacra termelés, tisztátalan, standokon kalmármódi helyezkedés, tolakvás, törtetés, terrorisztikusan dominánssá tett rossz ízlés, eszmei kiüresedés, magyarság és hazatagadás.

Történelmi szerencsénk: ez nem mindenkire érvényes, ha az lenne már régen kiírttattunk, kihaltunk volna. A nagy többséget nem kezdte ki a lelket megrohasztó kór. Mikor e sorokat rovom, minő mágikus egybeesés, a Vörösmarty-t citálom: Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, tiszták a szemek, a szívek. A székelyek nagy menetelését az autonómiáért közvetíti a Duna TV. Még hogy Dunának Oltnak egy a hangja? Vonulnak hosszú konok sorban az atyafiak és családjaik, szent súlyként viszik az óriás Székely Zászlót, amely számomra hosszában, széltében beteríti Csaba királyfi Csillagösvényét, feléri a Himaláját, messzire mutatva lobog fent a világ tetején. Az életük árán is kitűzte társával Kiss Péterrel együtt a Székelyföld szülötte Erőss Zsolt. Igaza volt Kosztolányinak, a zászló nem csupán bot és vászon, noha alkatrészeit tekintve az. Mitől, hogyan születik meg, terebélyül mássá, többdimenzióssá? A bot önvédelmi, ha kell támadó, sőt testvérgyilkos fegyver. Őseszköz, és nemcsak Káin és Ábel egymásra fenekedésében. Előle nem lehet elrejtezni a rengetegben. És maga a színekkel agyonkarcolt vászon is textília. Lehetne akár Batthyány véres inge, vagy édesapám és az őseink golyó szaggatta, lovagkereszttel ékített zubbonya, avagy a pesti forradalom lyukas zászlaja. Képzeteket keltő s azokkal benépesíthető minden anyag, ahogyan a matériát Kubinyi Anna megműveli. Torokszorító megrendülést kiváltó szimbólumrendszer ez, amely mindenki magyarságát valló és vállaló emberhez eljut. Többet okozva, mint lehajtott fejű, alázatos, csöndes tudomásulvételt.

Oly korszakokban éltünk, amikor nagyjaink egy része puszta léte megőrzése miatt emigrálni kényszerült. Vagy saját honában belső emigrációba menekült. 1711, 1849, 1945, 1957 és aztán a mostani megélhetési emigrálás. Az előzőeknek a haza mást jelentett, mint a maiaknak. Például egy Zilahy, Márai, Wass Albert és még folytathatnánk a fájdalmas sort utolsó pillanatáig kínlódott, kínoztatott a honvágytól. Teli bőrönddel mentek el, és nem jöhettek haza. Amikor lehetett volna, már késő volt. Kubinyi Anna, mint a legtöbb nagyra hivatott alkotó, eget kért, tért követelt, hogy ne ölje meg az itthoni középszer, értetlenség, fanyalgás. Hát elment e kietlennek vélt hazából, látszólag kiesebb vidékre. Ám ez a kirándulás hosszú távon kevésnek bizonyult. A génjeibe vésett – rovásírással? – parancsnak engedelmeskedve, az eltéphetetlen köldökzsinór lasszójához kötve, teli újdonsült tervekkel, ambíciókkal, visszatért. Mert nem kívülről, hanem belülről akar világot hódítani. Ilyen nemes foglalás Kalkuttában megrendezendő novemberi kiállítása. Visszahívta az anyaföld, a „hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar” kategórikus imperativusza vezette el a gyökerekhez, amelyekben felkerengenek például az eredetmítoszok is. Feltör diadalmasan a magosba, - ahol a hazának kellene lennie – az általa formázott Turulmadár. Ez nem a picassó-i demagógia kócával kitömött békegalamb – sütögetik is minden nyárson – de nem is tartozik ez a sólyom az Assisi Szent Ferenc jámbor jószágai közé. A Kubinyi Anna röptető erejű kezéből tör ki az örökké üldözött, rebellis Kerecsen.

Jacques Pevert szerint az az igazi művészet, amikor egy fehér rajzlapra, akár sírkőhátra megálmodott, rajzolt madár, annyira madár, hogy kitör a behatárolt síkból és elemelkedik. Mindig ott marad, és soha nincsen ott, de látjuk. A Turul mindig velünk van, oh hányszor volt képes felszárnyalni a magyarokkal telített tömegsírokból, és nemcsak tatárdúlás, Mohács, vagy Délvidék, Felvidék és Románia, vagy éppen ötvenhatos kátránypapíros, arccal a földbe kapartak el, mésszel leöntött döggödreiből, de a Don mellől, a kitelepítettek sorsából, az agyonlőttek, a harctéren hősi halált haltak utolsó szívdobbanásából, a börtönben felakasztottak végső kiáltásaiból: „A hazáért mindhalálig!”

Ezt is cselekszi művészete páratlan klasszisával Kubinyi Anna, a halálból feltámadást megörökítő textíliákon. Teheti, sorsa van, hiszen sokféle talentummal halmozta el az Isten. Lehetett volna keramikus, grafikus, ám ő erre a pályára vezéreltetett. Megrendítő, hogy a maga művészi eszközeivel megidézi Kőrösi Csoma Sándort, akit Szervátiusz Tibor, az alapítvány alapítója, éveken át szeretett volna megmintázni. A nagy kő most is kint áll az udvarán, naponta megsimogatja, de hogy kiszabadítsa belőle a magyar óriást, ellehetetlenítették. A súlyos kő hiánya és a textília tündér könnyedségnek látszó világa bennem kiegészíti egymást, mint a törzsi vérszövetség. És ami van, megszületett, az megtermékenyíti az irgalmatlan nincset. És akkor ide hivatott Kubinyi által Tagore is, a bölcsesség, a mértéktartás, a letisztult gondolat egyetemese. Megengedheti magának a szelíd türelmet, mint Ghandi is, hiszen sokaságban él, bőven akad utánpótlás. Tanulnunk kéne belőle, ám kevesen vagyunk s ez más megállapítást szül. Berzsenyi mondá nagyon is megélt tapasztalatokkal: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ez volna a minőség forradalma. És ez a magyar fátum, hogy mindez vontatottan következik be. De bízzunk a magyar civil békés tüntetésekben. Higgyünk a jövőbeli nagy Székely Vágtában is. Meg fog történni, mert évszázadok, évezredek óta őrzi magát az a csöppnyi, csángóul mondva morzsa mustármag, amely szétmorzsolhatatlan, köztük így Kubinyi Anna is, erjesztő, új gondolatokra sarkalló ereje töretlen, mint ahogy elhivatottsága is, mert, és éppen ezért a költővel szólva, Anna örök.

Döbrentei Kornél
2013. október 31.