Lisztóczky László

Istené a hála és a dicsőség

Arcpirítóan sok szépet és jót elmondtak itt rólam, pedig nekem semmi érdemem nincs. Juhász Gyula szavaival: „Hangszer voltam az Isten kezében, ki játszott rajtam néhány dallamot.” Isten kegyelméből voltam az, aki lehettem. Elsősorban neki tartozom tehát hálával.

Tőle kaptam az életet, neki köszönhetem, hogy gyönyörködhettem és borzonghattam a lét csodálatos, titokzatos szentélyében, hogy keresztet vethettem nemcsak az Atya, Fiú és Szentlélek, hanem a természet, a művészet és a tudomány nevében is.

Neki köszönhetem, hogy magyarnak születtem, mert „magyarnak lenni – Sajó Sándor fogalmazott így – büszke gyönyörűség”. Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című remekművében a legszabatosabb és legegyszerűbb megfogalmazásban találkozhattam azzal a bölcsességgel, amely életemnek célt, tetteimnek irányt szabott: „Akit feldob magából a nép, az nevében akarjon nagyot”. Én magyarként tudtam és akartam otthon lenni a világban. Fölismerve a világ eredendő sokszínűségében rejlő isteni szándékot, nem szavakkal, hanem tettekkel szolgáltam nemzetemet, s amennyire erőmből tellett, munkálkodtam mindenekelőtt Trianon tragikus következményeinek enyhítéséért.

Keresztényként megismerkedhettem azzal az erkölcsi világrenddel, amely Goethe szerint is a legtökéletesebbek közül való. Áthatotta egész lényemet a keresztényi szeretet eszméje, amely osztatlan teljességgel öleli magához az egész mindenséget, kiváltképpen pedig azokat, akik hozzánk a legközelebb állnak. Isten ajándékozott meg a legnagyszerűbb hivatással, a tanársággal, s ez különösen kedvező lehetőséget teremtett arra, hogy a szeretet váljon életem szervező és vezérlő eszméjévé.

Benedek Elek fogalmazta meg számomra azt az erkölcsi intelmet, hogy álljak „a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus”. Talán ebben a gondolatban rejlik a legfőbb magyarázata annak is, hogy különös rokonszenvvel és segítő szándékkal fordultam határon túli testvéreink, elsősorban az erdélyi magyarság felé. Ez a szándék öltött formát a Dsida Jenő Baráti Kör megalapításában és működésében is.

Istené az érdem, hogy soha nem hajoltam meg Mammon és semmiféle hatalom előtt, hogy nem vált életcélommá címek és rangok hajszolása. Ritkán jártam abban az utcában is, ahol kitüntetéseket osztogatnak. Ő tett képessé arra, hogy ne kössek elvtelen kompromisszumokat, s hogy a legnagyobb csapások idején is meg tudjam őrizni emberi tartásomat, hitemet.

Ő ajándékozott meg a legdrágább feleséggel, Kékessy Margittal, aki megteremtette a mindig biztos menedéket nyújtó, nyugodt hátteret, az otthon melegét szerteágazó tevékenységemhez, s aki ma is példaképem az önzetlen, tiszta szeretet gyakorlásában és a szenvedés zokszó nélküli, méltóságteljes elviselésében.

Ha majd végleg el kell mennem innen, s Isten trónja elé lépek, köszönetet mondok neki a mai nap öröméért, a Szervátiusz-díjért is. Ez a kitüntetés, amelynek semmi köze sincs földi hatalmakhoz és hatalmasságokhoz, nincs köze politikához és pártokhoz, amelyhez nem kellett hivatalos felterjesztés sem, elnyeréséhez elegendő volt szándékaink és tetteink tisztasága, számomra fölér egy Nobel-díjjal. Különös rangot ad ennek az elismerésnek a két kiváló erdélyi művész, Szervátiusz Jenő és Tibor neve és szelleme, egy őrangyal, Szervátiusz Klára jelenléte, továbbá az, hogy itt tüsténkedett körülöttem egyik legkedvesebb és legizzóbb tehetségű tanítványom, Bozók Ferenc, valamint nagyszerű sepsiszentgyörgyi költő barátom, Magyari Lajos, akivel sok évtized közös élményei és álmai kötnek össze. Köszönöm szép szavaikat!

Végül megköszönöm majd azt is a Mindenhatónak, hogy olyan sokan eljöttek erre a gyönyörű, fölemelő, szívsimogató ünnepre, s együtt örültek velünk.

(Elhangzott 2013. október 31-én a Budavári Hilton Hotelben, a Szervátiusz-díj átadó ünnepségén.)