Kedves Klára Asszony, kedves Tibor!
Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) - mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam.„

Nem egy leigázott távoli földrész sanyargatott bennszülöttjének a szavai ezek, hanem egy Kárpát-medencei foglyul ejtett gondolat bennszülöttjének vallomása.

Szervátiusz Jenő élete alkonyán ezekkel a szavakkal foglalta össze a sorsát.

Amikor Szervátiusz 1903-ben Kolozsváron megszületett, már fél évszázada babilóni fogságába sínylődött az 1849 után rabláncra vert magyar gondolat és szellem.

Az önálló magyar állam középkori megszűnése után védtelen maradt a magyar nemzeti gondolat, az államiság hiányában csak a magyarok legjobbjai éltethették a magyar szellemet.

Az önálló államiság visszaszerzésére 1848-1849-ben tett legnagyobb magyar kísérletet idegen erők vérbe fojtották, akik azt követően rátelepedtek a magyar életre és üldözőbe vették a magyar gondolatot és a magyar szellemet. A Bach korszakban fizikai erőszakkal is, azt követően, a kiegyezés után a gyarmatosítók minden fölényével törekedtek arra, hogy elvesszen a magyarban a magyar.

Az önálló államiság hiányában a magyar gondolat bennszülötté válásának ez a folyamata vezetett oda, hogy a Ady Endre 1914-ben, a Szétszóródás előtt című versében látomásosan úgy fogalmazott, hogy fölolvaszt a világ kohója, s elvesszünk, mert elvesztettük magunkat.

A bennszülötté vált magyar nemzedékek jelképes találkozását Szervátiusz Tibor a visszaemlékezéseiben így írta le: „ Volt az emlékezetemben egy nagyon megmaradt eset. Ültem künn, a kapu előtt a kolozsvári Kereszt utcában, és jött egy igen-igen öreg ember. Régi magyar katonaruhában, kalap a fején, így járt koldulni. Elmesélte, hogy részt vett a 48-as háborúban. Volt egy másik honvéd koldus is, egyszer egyik jött, azután a másik. Én eltöprengtem a meséiken. Olyan magába zárkozott gyeremek voltam. Szerettem egyedül lenni"

Szervátiusz Jenő kor és sorstársa, a két esztendővel korábban Nagybányán született Németh László azt állítja, aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell mindenekelőtt felelnie, hogyan süllyedt bennszülötté a magyarság a tulajdon országában.

Erdély földje a XX. század elején Szervátiusz Jenő és Németh László személyében két olyan alkotót adott a magyarságnak, akik a magyar szellemi szabadságharc kiemelkedő egyéniségei voltak. Ők ketten sohasem találkoztak egymással, nem tudjuk, ismerték-e egymás műveit, de a XXI. századból visszatekintve tisztán látjuk, hogy Szervátiusz Jenő ugyanazt véste kőbe és ugyanazt faragta fába, amit Németh László szavakba öntött: a rabságból szabadságba vágyó, a sötétségből a fény felé törő magyar gondolatot és szabad szellemet.

A sors úgy hozta, hogy Németh László 4 évesen, Szervátiusz Jenő 74 évesen költözött Erdélyből Budapestre, így kerültek kisebbségből kisebbségbe, de bárhol is éltek, mindketten mindenkor magányosan vívták felszabadító harcukat. Mert az erkölcsi többség megteremtői mindig magányban, mindig kisebbségben vívják meg a minőség legyőzhetetlen, eltaposhatatlan és mindig győztes forradalmát.

Szervátiusz Jenőnek megadatott, ami sorstársának, Németh Lászlónak nem. A családon belül a fiának, Szervátiusz Tibornak adhatta át a legértékesebb ajándékot: mintegy erdélyi keresztként továbbadhatta a magyar szellemi szabadságharc folytatásának megrendítően nehéz, de ugyanakkor lélekemelő feladatát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

"Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük " - mondta Szervátiusz Tibor.

Művészete súlyos és komor, mégis vigasztal és erőt ad. Azt hirdeti, hogy az embernek hűségesnek kell maradnia mindahhoz, ami fontos. Akkor is, ha az fáj, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha nem lehet. Hűségesnek kell maradnunk emberségünkhöz, magyarságunkhoz és szülőföldünkhöz.

Szervátiusz Jenő emberi és művészi hitvallásának talán egyik legmegragadóbb jelképes példázata, az a történet, amelyet unokája, Anikó így örökített meg visszaemlékezésében: " A nyári időszak felejthetetlen emléke Gyimes. A Setét patak mentén, fönt a hegyek között, öt kilométernyi gyalogútra a falutól épült családunk számára is egy kaliba. Úgy emlékszem az első ott töltött napunkra, mintha ma történt volna. Hideg, zord, esős idő volt, a nemrég ácsolt kaliba gerendái között nagy réseken lehetett belátni. Édesapánk és nagytata úgy döntöttek, hogy mohával kell betömni a hézagokat, hogy éjszakára ne legyen bent huzat. Egész nap hordtuk a nyirkos időben, a patak partjáról a vizes mohát (…) és szürkületkor majdnem készen voltunk"

Szervátiusz Jenő minden szobra, minden alkotása egy olyan mohadarab, amellyel betapasztja, óvja, gyógyítja és erősíti a sebesült magyar szellemet és gondolatot.

Monumentális kőszobrai, Tamási Áron síremléke Farkaslakán, a csíkmenasági emlékmű, a Pápán felállított Jókai emlékmű vagy a Cantata Profana és a többi fából készült szobor mind-mind gyógyír a magyar szellemnek, mesterséges tartósítószerektől mentes őrzése a magyar gondolatnak.

Szervátiusz Jenő magyar művész volt, aki Kolozsvártól Csíkmenaságon át Budapestig a népét szolgálta és nem kiszolgáltatta. E tekintetben a mindenkori magyar politikusok példaképe is lehet, hiszen a XXI. század előttünk álló időszakában a felelős magyar politikusok mindenkori feladata kell legyen egy olyan magyar állam megépítése, amely a magyar szellemet óvja és nem rombolja, amelyben a magyar gondolat többé nem bennszülöttként, kisebbségbe szorulva vívja szellemi szabadságharcát.

Banner Zoltán művészettörténész mondta róla: „Szervátiusz Jenővel való barátságom nem az Ő, hanem az én halálommal ér véget." Mindaz, amit alkotott, amit kifaragott, és amit elmondott, itt maradt velünk: ha van hozzá türelmünk és lehetőségünk, találkozhatunk vele.

Nagy tisztelettel köszönöm meg mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy Szervátiusz Jenő munkáival itt, Kecskeméten a Bozsó gyűjteményben is találkozhassunk.

Azt kívánom mindannyiunknak, találkozzunk vele igazán: műveiben és gondolataiban egyaránt.

Köszönöm a figyelmet.