telefon: +36(20)338-9278, email:

Lisztóczky László: Hűség az anyanyelvhez, hűség a szülőföldhöz (2014)

Lisztóczky László

Hűség az anyanyelvhez, hűség a szülőföldhöz
Magyari Lajos laudálása a Szervátiusz Jenő-díj átadásán
2014. november 19-én

1990 májusa és szeptembere között nyolcvanhárom erdélyi vendég kereste föl egri otthonunkat, viszonozva korábbi, évente olykor három-négy alkalommal megismétlődő látogatásainkat. Jövetelüket a diktátor várva várt bukása tette lehetővé, és amikor a tavasz is beköszöntött, szinte egy emberként, a felszabadulás eufóriájával keltek útra.

Közöttük volt Magyari Lajos is, akihez akkor már több évtizedes barátság fűzött.

Természetesen őt is elvittem az egri várba. Először a vár tetején sétáltunk és beszélgettünk. Megcsodáltuk Eger panorámáját, lehajtott fejjel álltunk meg Gárdonyi sírja előtt, amelyen ez az egyszerű, mégis sokatmondó felirat olvasható: „Csak a teste”.

Egyszer azt vettem észre, hogy a barátom két ujja közt féltő gonddal szorongat valamit. Kiderült, hogy a várba érkezéskor elnyomott cigaretta csonkját tartja a kezében úgy, hogy a legkevesebb hamu vagy dohány se hulljon ki belőle, bemocskolva azt a szent, véráztatta földet, amelyen járunk. Pedig nem is volt kitéve a „Tilos a dohányzás!” tábla, a fű közt itt-ott csikkek hevertek. Türelme kitartott egészen addig, amíg a kazamaták bejáratánál hamutartóra nem leltünk.

Úgy éreztem és ma is úgy vélem, hogy ebben az apró gesztusban is a magyar múlt iránti áhítatos és alázatos tisztelet fejeződött ki, amely áthatja Magyari Lajos egész életművét. Barátom a diktatúra osztatlan börtönében, olvasztótégelyében, az átélt szenvedések tisztítótüzében tanulta meg, hogy milyen drága kincs az ember méltósága és szabadsága, amelyhez magyarságunk szervesen és elválaszthatatlanul tartozik hozzá. A fojtogató légkörben azonosult Ady igazával, hogy „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillag felé vezető útja számára”, és Babitséval, aki szerint minden nemzet külön szín az emberiség freskóján, külön hang az emberiség koncertjében, tehát az emberiség ellen vétkezik, aki ezt a színt halványítani, ezt a hangot halkítani akarja. Akkor tudatosult benne, hogy nemet kell mondani arra a világra, amely hontalansággal sújtja az embert, s némán tűri a jogtiprást, miközben szabadságról, egyenlőségről és testvériségről papol.

1942. október 26-án született Székelyudvarhelyen. Szülővárosában érettségizett, Kolozsvárt szerzett magyar­ szakos tanári diplomát. Rövid ideig a Segesvár melletti Héjjasfalván tanított, 1968-ban pedig családostul Sepsiszentgyörgyre költözött, ahol a legendás Megyei Tükör munkatársa lett.

Költői pályakezdése egybeesik a második Forrás-nemzedék jelentkezésével, amelynek rajta kívül Farkas Árpád, Király László és Páll Lajos a legismertebb tagjai. Ő így vallott a közös arcvonalat alkotó, az 1960-as évek második felében föllépő generáció törekvéseiről: „Célunk és eszményünk az volt, hogy az irodalomban kibeszéljük nemzetiségi sorsunk közérzetét, s erőnk, hozzáértésünk szerint mozdítsunk valamit a világon.” A költői csoportosulást a Lászlóffy Aladár által válogatott és előszavazott Vitorla-ének című antológia vonultatta föl 1967-ben. Magyari Lajos első verseskönyve, a Hétarcú ballada 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban Kányádi Sándor bevezetőjével. Ezt követte a Csoma Sándor naplója 1970-ben, a Kötések 1976-ban, A föld igézete 1988-ban és az Út az alkonyatba 1994-ben.  Kötések című kötetéért 1979-ben elnyerte a Marosvásárhelyi Írók Társasága irodalmi díját.

Verseinek a hűség a kulcsszava: hűség az anyanyelvhez, hűség a szülőföldhöz. Költői világképének az erkölcs- és közösségközpontú elhivatottság az egyik legfőbb alkotóeleme. Mindenekelőtt a Székelyföld tájait és embereit eleveníti meg. A Görömbei András által készített leltár szerint „Csíkország szigorú, pontos fenyves-övezetei”, „Keresztúr nyerges dombjai”, „Udvarhely szelíd lankái”, „Gyergyó kegyetlen, villogó telei”, „Háromszék Áron vérével bepermetezett televényei” szolgálnak díszletéül a benne és a költészetében lejátszódó drámának. Sűrűn szólaltat meg történelmi témákat, kultúrélményeket. Gyakran idézi múltunk nagyjait, elődöket, ma is érvényes magatartásmintákat keresve, kitágítva az általa vállalt szerep időbeli határait. A létösszegező, önszembesítő verstípusnak elsősorban azt a változatát kedveli, amelyet Lengyel Ferenc személyiség-szimbolikának nevez: példaértékű hőstípusokat mutat föl, velük azonosulva próbál az egyéni és a közösségi lét alapkérdéseire válaszolni. „Veszélyes, bántó felfogásnak tartom – nyilatkozta Gálfalvi Györgynek –, miszerint a múltunk mögöttünk van, csak a jelennel törődjünk. Egy nemzet, egy nemzetiség életében különösen fontos, hogy tudatosítsa múlt, jelen és jövő szerves egységét.” Versei nyomán föl lehetne építeni elsősorban a székely halhatatlanok panteonját. „Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai, Misztótfalusi Kis Miklós és Benedek Elek gondolatait értve–átérezve szólhatok csak, mert a haza számomra az ő szavuk is” – írta utolsó kötetének záró vallomásában. Ezt a kötődést illusztrálja költői dikciója is, mely mindenekelőtt a magyar népköltészetben – főként a székely népballadákban – lelt ihlető-termékenyítő forrásra. A magyar klasszikusok sorában József Attila, kortársai közül Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár áll hozzá a legközelebb.

Legszebb alkotása, a magyar költészet halhatatlan remeke a Csoma Sándor naplója, ezzel aratta a legnagyobb közönségsikert is. Fölfigyelt a mű kivételes értékeire a híres debreceni professzor és nemzetközi rangú földrajzkutató, Teleki Pál egykori tanítványa, Kádár László, aki úgy ítélte meg, hogy a benne rejlő üzenet túlmutat az anyanyelv határain. Az ő kezdeményezésére és tanulmányával jelent meg 1976-ban a poéma hétnyelvű változata Debrecenben, amely az eredeti szöveg mellett román, német, orosz, japán, francia és angol átültetést is tartalmaz. Ezt egészítette ki egy esztendő múlva a hindi nyelvű fordítás, s egy újabb év elteltével minikönyvként, bőrkötéses, illusztrált és számozott példányokban a nyolcnyelvű kiadás is napvilágot látott.

A Csoma Sándor naplója modern, vívódó értelmiségivé avatja a bölcsőkeresés reformkori hősét, aki átéli a környezetéből kinőtt ember magányát és tragikumát, az értékhiányos, közömbös világ kihívásaival, a cselekvés értelmetlenségének kényszerképzetével, a vállalt küldetés végrehajtását szükségképpen nehezítő, mérhetetlen szenvedés és a föl-fölsejlő reménytelenség démonaival küszködik. Érzékelteti a mű az emberélet eredendő ellentmondásait, a léthelyzetek kelepceszerűségét: legszebb, legtisztább álmaink és vágyaink megvalósíthatatlanok itt a földön, a korlátokat nem ismerő vágy, szenvedély és akarat a végesség csapdájába eshet. A hatalmas méretű és óriási áldozatokat követelő vállalkozás az azzal arányos tévedés és a totális kudarc veszélyét rejti magában. Kőrösi Csoma Sándor sorspéldájában már-már Albert Camus Sziszüphosz-mítosza idéződik: a fölöttünk magasodó csúcs elérhetetlen, de az érte vívott küzdelem „maga is betöltheti az ember szívét”. Amikor a csúcsra néz, és nekifeszül a kőnek, „boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt”. Hemingway öreg halásza, Santiago is oroszlánokról álmodik, miután – ellenkező irányba fordítva a csónakját, mint a többiek – megvívta reménytelen küzdelmét a Marlinnal, élete nagy, felkészültségét, tehetségét és erejét próbára tevő Lehetőségével.  

A poéma létfilozófiai érvényű gondolataiból a két számomra legemlékezetesebbet emelem ki, amelyek első elolvasásuk óta erkölcsi axiómái életemnek. Az egyik a fölnevelő táj és közösség iránti hűség etikai parancsát foglalja egyszerű és szemléletes formába:

Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(Kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely-magyar vagyok!)

A másik Kőrösi Csoma Sándor golgotajárásának végső vigaszát és tanulságát, az embertestvériség magasztos eszméjét fogalmazza meg tovább nem fokozható természetességgel:

Beváltatlan álmom minek fájjon?
A tévedésnél igazam erősebb,
nem az a fontos, hogy rokonok –
de testvérek lakják ezt a földet.

Nyilvánvaló, hogy Magyari Lajos arca búvik meg Csoma Sándoré mögött, sorsában személyes dilemmáira várt válaszokat. Eszméinek a szótára ez az alkotás, a benne kifejezett, esztétikummá lényegített konzekvenciák a saját költői törekvéseire vetnek fényt.

Az általa követett világszemlélet és alkotói magatartás reneszánszát élte az 1989-es fordulat után. Magyari Lajos pályája csúcsára ért ezekben az esztendőkben. Nemcsak költőként, hanem immár újságíróként is különös expresszivitással és termékenységgel szólaltatta meg a nemzetiségi lét időszerű gondjait és egyetemes összefüggéseit. A Megyei Tükör helyébe lépő Háromszék megválasztott főszerkesztőjeként naponta írta messze földön elhíresült, Beke György szerint az erdélyi magyar újságírás legnagyobb teljesítményeihez mérhető vezércikkeit, amelyekből nemcsak az akkori események rekonstruálhatók, összeállítható a kisebbségi lét enciklopédiája is. Publicisztikai munkásságáért 1993-ban megkapta az EMKE Krenner Mikós-díját.

Mindvégig hűséges maradt régi eszméihez, hűséges akkor is, amikor ismét divatba jött az ember- és magyarságárulás, amikor a „mi” tágasságát és biztonságát az izolált „én” – hangzatos jelszavakkal leplezett – szűkössége és szédítő örvénye, a klasszikus ember „arányos, szépen fejlett, másokat melegítő életét” a fogyasztásra és ösztönkiélésre determinált lét sivársága és lélektelensége váltja föl.

Méltó tehát Szervátiusz Jenő szellemi örökségéhez.

Szervátiusz Szalon - 2024. május 30. »

Átalakítottuk a Föld arculatát, átfestettük a Nagy Színjáték díszleteit a magunk ízlése és óhaja szerint. De a Színjáték ugyanaz maradt és a Játékmester mit sem hederít a pepecselésünkre.  A színfalak mögé még sem tekinthetünk és legmélyebbre hatoló felismerésünk is csak a díszletek vázáig jut el. Közben pedig magunk is, akarva, akaratlan ott ágálunk a valóban "világot jelentő" színpadon s amikor azt hisszük, hogy vezetjük a cselekményt, még csak nem is sejtjük a következő jelenet váratlan fordulatait. Baktay Ervin szavaival köszöntötte Szervátiusz Klára a vendégeket- ahogyan fogalmazott: vigasztalásként a mai káoszra. Ezután beszélgetett Lázár Csaba színművésszel, majd Kónya István lantművésszel. Kész a kegyelem ezzel a címmel adott Arany János ballada-estet Lázár Csaba színművész . Közreműködött Kónya István lantművész. (Kis ízelítőt az alapítvány  youtube-csatornáján találhatnak.)

Szervátiusz Szalon - 2024. április 25. »

Megnyitottuk a Szervátiusz SZalon idei évadát Szervátiusz Tibor égi születésének hatodik évfordulóján, immár negyedszer.Szervátiusz Klára köszöntötte a vendégeket, hangsúlyozta a művészet, a művészek hatalmas szerepét a társadalmakban és bizonyításképpen is - a médiában, politikában naponta hangoztatott úgynevezett eszement új világrend ellenében - ismertette a szellem, a művészet elképzelését az új világrendről.Itt olvasható Lawrence Durell írása.A nyitáskor Tímár Sára népdalénekes és Szabó Dániel cimbalomművész előadásában Petőfi- népdalokat hallhatott a közönség, amelyben közreműködött Hargita-Halász Lehel furulyás is.Nem véletlen a választás, hiszen Szervátiusz Tibornak sok Petőfi- alkoása van, a nagy példaképei egyike volt a költő óriás.

Interjú Szervátiusz Klárával »

2024. áprilisA Műcsarnok-beli kiállítás összefoglalója a Magyar Katolikus Rádióban hangzott el. A riporter Kövesdi Zsuzsa.