Vallomások, gondolatok      

Tudattal és lélekkel megáldott emberi sorsunk ég és föld közé feszül. A bennünket körülvevő csodálatos kinti világnál is csodálatosabb, különösebb élet tenyészik bennünk legbelül, mindnyájunkban. Ez a világ teljesen személyes, lelki világ. Szinte természetes hát, hogy különbözőségéből adódóan gyakran konfrontálódik, fájdalmasan ütközik a „külső”, az objektív, a közömbös valódi világgal. Ilyenkor a festő, -- mert a művészet is az emberi önvédelem eszköze – nekiáll és képet fest, hogy valahogyan „kihúzza magát a csávából”. Ideiglenesen legalábbis. Feltárva érzelmeit, személyisége és szemlélete szerint értelmezi a világot és azon fáradozik, hogy gondolatait átadhatóvá tegye művében embertársainak.

A kor, amelyet élünk, nem teszi lehetővé a nyugodt, békés szemlélődést. Globálisan gyorsuló, felbomlóban levő hatalmas emberközösség morális kiürülésének vagyunk tanúi és résztvevői. A XX-ik század két pusztító világháborúja és annak következményei máig hatnak… Az a keresztény európai kultúra, amely magasrendű erkölcsi-tudati alapot, megtartó értékrendet adott, és egyúttal önvédelmi, önszabályozó eszközt az embereknek, mára romokban hever…

Én akkor születtem, - a második világháború végén – amikor Erdélyben élő magyar közösségünk töredék-nemzetté vált saját szülőföldjén, saját hazájában… Diktatúrában, elzártságban éltünk, és a minket, kisebbségieket végig elkísérő ellenérzés nyomasztó, sokszor fenyegető háttérmorajlásában.

A több évtizedes bezártság idején elég messze kerültünk a mindig vágyott és csodált Nyugat-Európa művészeti életének eseményeitől. Magunkra hagyottan, magunkra utalva, saját örökségünkre építkezve teremtettünk sajátos „ erdélyi művészetet”.

A ’90-es években lehulló „vasfüggöny”, a határok szabaddá válása bejuttatott az áhított Európába. Beérkeztünk hát, és körülnézve, a kortárs képzőművészet kavalkádjával találkoztunk. Ahol minden igaz, és mindennek az ellenkezője is, ahol az az igazság, hogy nincs igazság. A „globalizált” művészetszemlélet a nyitott határokon beáradva aztán hozzánk is elhozta a totális művészi szabadságot, az új és még újabb kifejezési formák, utak, koncepciók szertelen csapongását, burjánzását. Ezek mellett, egyidőben, békésen ( többé-kevésbé) megférnek azok a szemléletek is, -korhatártól függetlenül,- amelyek megbecsülik a mesterségbeli tudást, az erkölcsi-művészi komolyságot, felelősségvállalást, a művészet léleklátó szerepét. Hogy eljön-e a letisztulás, a megnyugvás a felszabadított káosz után, mikor és hogyan, ezt a jövő mondja meg.

A ’90-es évek változásainak azonban számomra pozitív hozadékai is voltak: a szabad utazás lehetőségét hozták el. Ha későn is, de eljutottam az európai nagy múzeumokba. Az ott látottak, a nagy művek tanulmányozása, megerősítettek, bizonyságot adtak arról, amiben mindig is hittem, hogy a művészet inkarnáció: a gondolat megtestesülése a mű anyagában. Arról, hogy a festészet anyagának míves megmunkálása, érzéki szépsége elengedhetetlen. Hiszen az így létrehozott képzőművészeti érzetek közvetítik, teszik látvánnyá a néző számára a gondolatot. Az alkotómunka intim, belső dolog, a szakmai ismereteken túl rengeteg benne az intuíció, az érzelmi töltés. Egy szín varázsát, sugárzását létrehozni, élettelen fizikai állapotából élővé változtatni a vásznon – ez a lélek belső erejéből, temperamentumából valósulhat meg elsősorban.

Ezekkel a meggyőződésekkel dolgozom, dolgoztam eddig is,-- a magam módján, belső törvényszerűségeim szerint. Lehetőleg úgy, hogy megosszam ezt másokkal is.

A festő azért fest, azért dolgozik, mert szereti amit csinál, mert szívügye, lelki szükséglete, vagyis nem élhet enélkül. A Szervátiusz Jenő díj váratlanul ért, és örömmel töltött el. Hiszen ez a díj otthoni, erdélyi, lelkünkhöz közel álló! Különösen megtisztelő, hogy az erdélyi és az egyetemes magyar szobrászat két nagy egyénisége áll mögötte : Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor.  Nekem személyes emlék is növeli örömömet : Szervátiusz Jenő egy évig tanárom volt a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen. Bár én festészet szakon jutottam be a felvételin, de akkor úgy volt, hogy mi első évesek egy évig mindent tanultunk, és 

másodéven szakosodtunk. Így hát első évben szobrászat, azaz „mintázás” óráink is voltak, ahol Ő, a mi Jenő bácsink tanított bennünket. Szerettük, tiszteltük. Kedves, szikár alakja, szűkszavú, csendes egyénisége meleg emberséget sugárzott. Szeretettel emlékszem rá.

Kákonyi Csilla

Elhangzott a Szervátiusz Jenő díj átadása alkalmából 2014. 11. 19-én