Része vagy minden idők örökségének

(Szervátiusz Tibor köszöntése 85. születésnapján)

Vissza adható-e a száraz fa egykori élete? Lélegezhet-e valaha is a kő? Az újbeggyel tapintott hideg fém sugározhat-e válaszként csak egyszer is melegséget?

Tapasztalati ismereteink szerint ez a valóságos lehetetlen, mert még soha sem láttuk, hogy a kiszáradt fába visszatért volna az élet, a kő rideg és törékeny marad, a fém természetes állapotában merev és hideg anyag. Ezért aprítjuk erővel és lelketlenül a fát, zúzzuk a követ, vágjuk a fémet. Amióta az ember ember, így történik.

De vannak közöttünk olyanok, akik engedékenységre és együttműködésre tudják kényszeríteni az anyagot. Vannak, akik egy-egy ellopott pillanatban válaszra is bírják, de csak a kiválasztottaknak, a rendkívülieknek a kiváltsága új életre kelteni az egyszerű halandó számára látszólag élettelent.
Ez a csoda csak azoknak sikerül, akik lelkének egy darabja kezük érintése által átszáll az anyagba és örökre benne marad. Így hagyva örökül önmagát a következő nemzedékeknek.

Pont ötven évvel ezelőtt, Szervátiusz Jenő, az apa és Tibor, a fiú kolozsvári műtermében voltam tanúja ennek a ritka csodának. Szemem sarkából figyeltem a lelkük parancsa szerint szoborrá alakított fát, azzá faragott követ és hajlított fémet, Dózsát, Petőfit és a madonnákat, könnycsepp-szobrokat, a büszkeség, a szenvedés, az odaadás jeleit, amik életre keltek a megelevenedő anyagban.

Szervátiusz Tibor, azóta is alkotásaival és majdan egész életművével, ezáltal lett jelenünk ritka kincsévé, vált lelke láthatóvá és jövőnk örökségévé.

Éltesse őt az Isten, hogy még sokszor alakíthassa keze a lelke parancsa szerint élővé a száraz fát, lélegzővé a rideg követ és hajlékonnyá a hideg fémet, hogy általuk, szobrai révén közöttünk maradjon az idők végezetéig.

Szeretettel köszönt

Duray Miklós