Perjés Klára: Kolozsvári Szervátiusz Tibor köszöntésére

„Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom, örül a szívem és mégis sajog belé” – idézem a költőt, mert hogyan is jövök én ahhoz, hogy a szobrász óriást, Kolozsvári Szervátiusz Tibort megszólítsam, köszöntsem?! Zavaromat csak tetézi, hogy rád gondolva Tibor, soha nem jutott eszembe, hogy mennyi idő múlt el már földi életedből, mert kortalan vagy, műveid évezredek távolából a jövőnek szólnak, kortalanok, vagyis örökérvényűek. Belőled születtek, ott élsz bennük, így te is örökéletű vagy.

Köszönjük, hogy életben tartod megmaradásunk reményét!

Egyszer azt mondtad, itt kis-Magyarországban, a hivatalnokokból kikényszerített, általad elnevezett Csíksomlyó utcában a kényszer áttelepülés után hazát találtál, de szülőföldet veszítettél. Magad mögött hagytad Gyimest, Székelyföldet, Farkaslakát, a csíki és moldvai falvakat, Kolozsvárt… De csak a percnyi elkeseredésed mondathatta ezt akkor veled, hiszen a valóság az, Erdélyt a tenyereden hordozod, szülőfölded a zsigereidben, lelkedben él, minden egyes kisplasztikádban, szobrodban és emlékművedben azt tükrözöd, onnan indulsz el és oda is érkezel vissza, akkor is, ha azzal egyetemes érvényűt alkotsz. Még tárgyi kapaszkodókat is építettél magadnak, házad teraszán a korlát olyan, mint Gyimesben a havasi esztenának a kerítése. Ezzel is a megmaradás üzenetét hordozod tovább, a gerendákat magad hasogattad ketté és borona formájában raktad össze, akárcsak régen odahaza. Onnan imádkozol nap, mint nap az otthonmaradottakért, a naponta megalázottakért, az idegen uralom alatt élőkért, a kiszorítottakért. Műveid is értük szólnak, a bálvány szobrocskák, a kőből, fából és fémből mintázott nagyjaink, Ady, Bartók, Móricz,  és Szabó Dezső. Meg a nagy köztéri művek, a Székely Pieta, az első világháborús emlékmű és az 56-osok, a kíntól hajlott hátú siratóasszonyok… Aki nem tudja honnan jöttünk és hányszor feszítették keresztre ezt a nemzetet, az érintse meg, férkőzzön a közelébe Szervátiusz Tibor műveinek – és mindent tudni fog!

Köszönöm, hogy nemzetünk tanítómestere vagy!

Szabó Dezsőt egyetlen nagy mahagóni tömbből faragtad, arra gondolván, hogy olyan hatalmas erőt felmutató alkotó volt, akit csak nagy léptékben lehet megfogalmazni. Ez a Szabó Dezső nem csak azt látja, ami a korát jellemezte, de a következőt is érzi, a szobrász szándéka szerint mindent átfog és az egész látóhatárt látja. Benne, akárcsak magadat mintáztad volna meg.

Köszönjük, hogy megmutatod nekünk az egész látóhatárt.

Bartókot mészkőből faragtad, ez az egyszerű, lyukacsos szemcséjű mészkő, amelyben a legegyszerűbben fogalmaztad meg jelenlétét a legnagyobbnak, mert ő szívesebben lakott egy falusi házacskában, mint New Yorkban a felhőkarcolók tövében. De a mészkő egyszerűségén belül – ahogy magyaráztad nekem – két erős lyukat fúrtál, amely feketén hat a fehér kőben. Mások is érzik, hogy a feszültség ezen a - népi álarcokra emlékeztető – maszkszerűségen belül van, miként Bartók zenéjének drámai feszültsége bent, az agyban jön létre. Feleséged, Klára az egyik albumban azt írja, Bartók zenéjéhez tudná legjobban hasonlítani Szervátiusz Tibor munkásságát. Mert az a gyökér, amelyből kiindultatok és a nemzethez, Európához és a világhoz szóltok, közös. Édesapáddal is, akitől sok mindent tanultál gyermekkorodban, de felnőve meg kellett harcolnod a magad művészetéért, új anyagokkal, fémmel, szegecsekkel, huzalokkal kezdtél dolgozni, de az anyag csak eszköz.

Köszönjük, hogy eljutottál oda: az anyag kénytelen legyen engedelmeskedni, egy egész nép, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni.

Petőfi nálad állva hal meg, mert még holtában is él, legyőzhetetlen. Akaratod szerint kifejezi azt, amit képviselt, hogy a forradalom és a magyar nép hite legyőzhetetlen! Szobraid átsegítenek minket a retteneten, a katarzis nagy megtartó ereje az emberiségnek. Műveid ily módon fejezik ki a tragédiát, ami fölemel, és hitet ad az embernek. Pedig sokszor nagyon nehéz.

Köszönjük, hogy erőt, kitartást és hitet adsz nekünk!

Téged a Jóisten küldött hozzánk. Nem véletlen, hogy annyi Krisztus szobor született belőled. Nekem a legmegrázóbb a kolozsvári kereszt nélküli megfeszített Krisztus, amióta megalkottad, azóta a szívemben hordom. Ott szenved a térben kifeszítve, hogy még drámaibb legyen fémből hegesztetted. Kalapálod, olvasztod, hegeszted a fémet és lesz belőle egy felfeszített, fájdalmas, kereszt nélküli Krisztus, aki olyan elhagyatott, mint a kisebbségi sors, a megtépázott nemzet.

Köszönjük, hogy a Megváltót is elküldted közénk!

S mindezt még megtoldottad azzal, hogy Édesapád 100. születésnapjára Alapítványt hoztál létre, vele együtt a Szervátiusz díjat, amelyet évente megkaphat egy arra érdemes, és így felhívod a világ figyelmét nemcsak a saját művészetedre, de a Kárpátmedencében élő és alkotó, a nemzeti összetartozást, megújhodást szolgáló művészekre. Az alapítványod nem tűri a kurzuslovagokat.

Költői segítséggel kezdtem, azzal is fejezem be, Döbrentei Kornél „Belépve a fájdalom kapuján” című versének utolsó versszakával, melyet Szervátiusz Tibornak főhajtással ajánlott, élete és életműve előtt.

„Székely Pietád nem gyász s kín rabja,

lábánál kicsi gyermekkel vallja:

bármily hatalmas a veszedelem,

bármilyen lét-koptató a jelen,

mag kisarjad, megmaradunk, ne félj-:

Mindörökké Magyarország s Erdély."

Isten éltessen Szervátiusz Tibor, és általad bennünket, népedet is még sokáig!

Budapest, 2015. július 19.