telefon: +36(20)338-9278, email:

Dancs Rózsa: Szervátiusz Tibor köszöntése

Életemben először drága anyámmal együtt találkoztunk a Farkaslakán felállított Tamási-emlékszoborral. Lenyűgözve álltunk előtte, jártuk körbe, közben – magyartanár lévén – hangosan kezdtem mondani az immár szinte szállóigévé nemesült Kányádi-sorokat, "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek." Édesanyám félbeszakított: „s kívánhat-e nemzet többet, két ilyen szobrászművészt, apát-fiát, akik ennyi alázattal alkották meg ezt az emléktömböt? A diktatúra idején és anélkül, hogy egymást túlharsogták volna?!”

Két ilyen művészt – mondta édesanyám, és igaza volt. Tudtunkcróluk, a Szervátiusz-név valóságos művészdinasztiát jelentettcErdélyben, és már azt is tudtuk, hogy a fiú nincs „itthon”, mert elment, el kellett mennie. Még azt sem tudakoltuk, hogy miért, hiszen tudhattuk: túlságosan nagynak indult, túlságosan öntudatos, netalán - önfeláldozásig, de soha nem önmegtagadásig! - és makacs volt, amilyenre akkor nem volt szükség! És amilyennek lenni nem volt életbiztonságos. Aki a történelmi és bibliai példákban a népe, nemzete sorsát ismerte fel, aki Dózsa György élve-felboncolásában Jézus Krisztus szenvedésének továbbélését érezte és láttatta, és Magyarország trianoni szétszaggatásával azonosította, az nem maradhatott néma és elnémított. Annak tovább kellett lépnie, szíve fájdalmával maga mögött hagyva - de igazán el nem szakadva tőlük, - a drága hegyeket és a belőlük fakadó pisztrángos patakokat. De csak azokat? Életműve a bizonyság rá, hogy nem csak azokat, hanem mást is: élete mindenségét. Amelybe beleszületett, amelybe belevettetett.

Az apa, Szervátiusz Jenő az erdélyi, XX. századi szobrászat megteremtője Banner Zoltán szerint, a fiú, Tibor nevéhez pedig a nemzeti szobrászat újrateremtése fűzhető. Aki ars poeticájában vallja, hogy „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni.” Hittel hiszi, hogy nem elég a puszta forma – lélek, szellemiség nélkül az csak tárgy marad – művészi alkotássá akkor válik, amikor az alkotó szellemet magába fogadva képes nemcsak egy nemzet, hanem az
egyetemes emberiség sorsát felmutatni és örök üzeneteket hordozni. „Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat.” Ebből a hitéből születtek meg Szervátiusz Tibor létportréi, ahogy maga nevezi életfáit, madonnáit, Ady-, Bartók-, Móricz-, Szabó Dezső-potréit, és ugyanez a hitvallás vezette-vezeti vésőjét nagyméretű szobrainak kifaragásakor is. Visszatérő és állandó témája a szenvedés, a mindennapokban megnyilvánuló keresztre feszülés. Mert Szervátiusz Tibor már a kezdetektől, már bölcsője árnyékában érezte, hogy hivatása van, és mint a gyermek Jézus Józsefet, úgy követte apját a műhelyébe, leste a mozdulatokat, amelyből sorsok domborodtak ki, s felnőttként, művészként tovább folytatta az anyag, a fa, a fém, az andezit, a márvány engedelmességre kényszerítését. Mert meglátta bennük a trianoni megbélyegzettek szenvedésteli életeit. Szervátiusz Tibor Trianon árvája - nemzetével, rajongásig szeretett szűkebb pátriájával és annak lakóival együtt. Ebben az árvaságban azonban felismerte minden idők kiszolgáltatottságát. Még a Krisztus előtti korokét is. Követte a jajok útját – Kolozsvártól a Gyímesekig és onnan a hegyen túlra, a moldvai csángó településekig. Hogy megismerje őket, még jobban annál, amit a mesékből, regékből megismert – akkor, amikor bűn volt a moldvai csángókat meglátogatni, amikor az átlag erdélyi magyar csak egy-egy hatalmilag kiemelt csángó gyermekkel találkozhatott, a külföldiek látogatása után pedig a pusztinai, lészpedi és a többi település szerencsétlen lakóit napokon, heteken át kínozták, fenyegették a szekuritáté és a rendőrség emberei, hogy kifaggassák a látogatókkal folytatott beszélgetésekről. Mert a moldvai magyaroknak az Istent sem adatott anyanyelvükön, az ősidőkből titokban elbujtatott és megőrzött magyar nyelven imádniuk, hiába engedelmeskedtek a hatalmi tiltásnak és csak a párnáikba rítták a Kati, Erzsi és Mári nénik, hogy „Csángómagyar, csángómagyar, / Mivé lettél, csángómagyar? / Ágról szakadt madár vagy te, / Elvettetve, elfelejtve,” kijárt rájuk a rúd. Szervátiusz Tibor pedig véste, faragta a csodálatos csángó madonnákat, a csángó leányokat, asszonyokat, némelyeket az Ősanyával azonosítva. Mint a bibliai Mózes, bár félhetett a feladattól, mert mégiscsak emberfiaként született e földre, vállalta a nehéz utakat, látván látva nemzettársainak nyomorúságát, szenvedéseit. Kicsi bálványaival könnyeket szárított fel, az imára kulcsolt kezek méltóságával bátorított.

Hogy ne kellett volna neki a vándorbothoz nyúlnia – ilyen égbekiáltó engedetlenség után? És hogy menekülhetett volna meg a számkivettetéstől, ha nem kerülte el, nem volt hajlandó elkerülni a csíksomlyói kegytemplom felé vezető ösvényeket? Évtizedeken keresztül megállították a somlyói hegy felé kanyaródó utast Csíkszereda határában a hatalmi téboly megfizetett bérencei, ezért inkább másfelé irányítottuk a lépteinket. De Szervátiusz marokra szorított vésővel, fojtott lángolással alkotta a maga szentséges és szépséges Boldogasszony oltárait, Krisztus keresztre feszítésével példázta a kolozsvári Pietát, örökre fába égette a mádéfalvi tragédiát, csakazértis – vagy inkább mert másként nem tehetett? Mint ahogy nem kerülhette el azt sem, belső indíttatásból és kényszerből, hogy a megbélyegzett Márton Áron püspök szellemével társalogjon, akitől megtanulta, hogy bár kicsiny nép vagyunk, hangunkkal, példaadásunkkal felül tudjuk írni-vésni-faragni a hatalmas tömegek gyávaságát, megalkuvását – világgá tudjuk kiáltani megmaradásunk hitvallását.

Szervátiusz szobrai között elhalkul a szó, magába száll a lélek, és a nagy elcsendesülésben „lassan fölcsendül a hegyi beszéd.” (Juhász Gyula)

Kívánhat-e nemzet többet? – visszhangzik bennem halott édesanyám egykori kérdése. Ilyen nagy művészt, ilyen nagy embert, ilyen Mestert, aki nemcsak a ma nemzedékének, hanem hátra és előre mutatón a magasba tartja a tiszta emberség szent jelképeit. A budapesti Csíksomlyó utcában, a domboldalba kapaszkodó „műterem-világház” teraszáról a Napnak és a csillagoknak, Keletnek és Nyugatnak üzen Babba Máriával, hogy megmaradunk, mert meg kell maradnunk! Miként a „leszúrt, fekvő Petőfinek a feje felemelkedik, a Tüzes trónon ülő Dózsa nyakán megfeszülnek az inak, s keményen tartják a fejet, az ölbe hullt, leégett kéz mutatóujja felfelé mutat…” Mert a remény nem halhat meg.

Kolozsvári Szervátiusz Tibornak születésnapján egészséget, töretlen alkotói erőt kívánunk, azt, hogy maradjon nekünk továbbra is „forgó napkorong, amely fenn ragyog és jelzi az életet.”

Isten éltessen, kedves Mester!

Dancs Rózsa

Szervátiusz Szalon - 2025. április 28. »

Megnyitottuk a Szalon idei évadát Szervátiusz Tibor halálának hetedik, Trianon 105. évfordulóján. Azért áprilisban emlékeztünk meg a nemzeti gyásznapról is, mert Szervátiusz Tibor művészete Trianon- fogantatású. A nyitó rendezvény ezért egy irodalmi műsor volt "Ez már feltámadás" címmel Szilágyi Enikő, kolozsvári születésű Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész előadásában. A Szőcs Géza költő, egykori kulturális államtitkár, majd miniszterelnöki főtanácsadó által szerkesztett műsor főként erdélyi nagy írók-költők gondolatait tolmácsolta a művésznő kivételes tehetségével. Székely János, Ady Endre, Márai Sándor, Szőcs Géza, Karinthy Frigyes, Farkas Árpád szólt a közönséghez, amely sírt, nevetett, sírt és "feltámadt". - A gyász, akár egyéni, akár nemzeti, soha nem múlik el, csak körbefonja az élet - kezdte köszöntőjét Szervátiusz Klára elnök. Körbefonja az élet, ha olyan , mint egy zöld, reménytadó ág. De ha a sötét erők száraz kóróvá változtatják az életet, félő, hogy a gyász lepi azt el.. Hát, tegyünk ellene, imával, átokkal, ha kell, ellenállással!

Szervátiusz Szalon - 2024. október 17. »

Egy közszájon forgó mondás szerint a csúcson kell abbahagyni.Mi most így tettünk, bezártam a Szervátiusz Szalon ajtaját nemcsak azidei év csúcsát, de azt hiszem a létezésünk (4 év) csúcsát is jelentő Palojtay János zongoraművész koncertjével.A kivételes tehetségű, világhírű művész elkápráztatott, elbűvöltbennünket játékával, kedves , szerény egyéniségével.Kodályt, Bartókot és Debussyt játszott , valamint egy saját impovizatívművét.Jövőre veletek ugyanitt!  2024. október 17. Szervátiusz Szalon Egy közszájon forgó mondás szerint a csúcson kell abbahagyni. Mi most így tettünk, bezártam a Szervátiusz Szalon ajtaját nemcsak az idei év csúcsát , de azt hiszem a létezésünk ( 4 év) csúcsát is jelentő Palojtay János zongoraművész koncertjével. A kivételes tehetségű, világhírű művész elkápráztatott, elbűvölt bennünket játékával, kedves , szerény egyéniségével. Kodályt, Bartókot és Debussyt játszott , valamint egy saját impovizatív művét. Jövőre veletekEgy közszájon forgó mondás szerint a csúcson kell abbahagyni.Mi most így tettünk, bezártam a Szervátiusz Szalon ajtaját nemcsak azidei év csúcsát , de azt hiszem a létezésünk ( 4 év) csúcsát is jelentőPalojtay János zongoraművész koncertjével.A kivételes tehetségű, világhírű művész elkápráztatott, elbűvöltbennünket játékával, kedves , szerény egyéniségével.Kodályt, Bartókot és Debussyt játszott , valamint egy saját impovizatívművét.Jövőre veletek ugyanitt!

2024. évi Szervátiusz Jenő díj »

2024. szeptember 18., BudapestSzervátiusz Szalon,Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége. Szervátiusz Klára köszöntője:Negyvenegy évvel ezelőtt: 1983 szeptember 15-én, a Fájdalmas Szűzanya napján távozott a földi életből Erdély nagy szobrásza Szervátiusz Jenő. Ezért tartja a Szervátiusz Alapítvány az éves díjátadását szeptemberben, s ezért gyújtottam mécsest a szobrász fényképe előtt a Szervátiusz Szalonban. Néhány pillanatig emlékeztünk rá, s a hat éve eltávozott Szervátiusz Tiborra. Majd feltettem Vörösmarty Mihály költőnk 19. században elhangzott kérdését: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Ma egyértelműen azt mondhatjuk: igen. Igen! Hiszen nemcsak az elme pallérozódott általuk, de a szív, a lélek, az érzelmek is nemesedtek. A 21. század nagy kérdése: Megy-e a technológia által a világ előbb? Azt hiszem, legfeljebb az az igazság, hogy a sok - egyébként csudálatos és elképesztő találmány - által kényelmesebb és gyorsabb lesz az élet. De ez jó az embernek, az emberiségnek? A léleknek? És hová sietünk? Az elmúlás elől úgysem menekülhetünk! Záporoznának még a kérdéseim, de a művészet, a művészek miatt vagyunk most jelen. Idézzük hát ezt meg. Ezt, s a lényegét: „Van keblünkben egy szent vágy fölfelé, hogy egy különbnek, tisztábbnak, végtelennek önként hódoljunk meg, s ott keressük titkát a Nagy Névtelennek.” Két jeles művészünk, akik most átvették a Szervátiusz Jenő -díjat/ösztöndíjat keresik a válaszokat s tovább adják nekünk a titkokat: Xantus Géza a festményeivel, Fülei Balázs zongoraművész a klasszikus zene nagyjainak interpretálásával gazdagítja a lelkünket, életünket. Mert az ember önvalója ez: az Istentől való halhatatlan lélek. Pillantsatok csak Simó István - mától Szervátiusz Tibor Ösztöndíjas -, arcára s láthatjátok áradni a belső tüzet, pedig épp csak elkezdte a művészet útján való járást. És lelkünket emelték fel a zenéjükkel: Razvaljajeva Anansztázia hárfaművész és Annus Réka énekes is.Árkossy István festőművész: Xantus Géza művészetérőlDevich Márton csatornaigazgató, Bartók Rádió: Fülei Balázs zongoraművész