telefon: +36(20)338-9278, email:

Dancs Rózsa: Szervátiusz Tibor köszöntése

Életemben először drága anyámmal együtt találkoztunk a Farkaslakán felállított Tamási-emlékszoborral. Lenyűgözve álltunk előtte, jártuk körbe, közben – magyartanár lévén – hangosan kezdtem mondani az immár szinte szállóigévé nemesült Kányádi-sorokat, "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek." Édesanyám félbeszakított: „s kívánhat-e nemzet többet, két ilyen szobrászművészt, apát-fiát, akik ennyi alázattal alkották meg ezt az emléktömböt? A diktatúra idején és anélkül, hogy egymást túlharsogták volna?!”

Két ilyen művészt – mondta édesanyám, és igaza volt. Tudtunkcróluk, a Szervátiusz-név valóságos művészdinasztiát jelentettcErdélyben, és már azt is tudtuk, hogy a fiú nincs „itthon”, mert elment, el kellett mennie. Még azt sem tudakoltuk, hogy miért, hiszen tudhattuk: túlságosan nagynak indult, túlságosan öntudatos, netalán - önfeláldozásig, de soha nem önmegtagadásig! - és makacs volt, amilyenre akkor nem volt szükség! És amilyennek lenni nem volt életbiztonságos. Aki a történelmi és bibliai példákban a népe, nemzete sorsát ismerte fel, aki Dózsa György élve-felboncolásában Jézus Krisztus szenvedésének továbbélését érezte és láttatta, és Magyarország trianoni szétszaggatásával azonosította, az nem maradhatott néma és elnémított. Annak tovább kellett lépnie, szíve fájdalmával maga mögött hagyva - de igazán el nem szakadva tőlük, - a drága hegyeket és a belőlük fakadó pisztrángos patakokat. De csak azokat? Életműve a bizonyság rá, hogy nem csak azokat, hanem mást is: élete mindenségét. Amelybe beleszületett, amelybe belevettetett.

Az apa, Szervátiusz Jenő az erdélyi, XX. századi szobrászat megteremtője Banner Zoltán szerint, a fiú, Tibor nevéhez pedig a nemzeti szobrászat újrateremtése fűzhető. Aki ars poeticájában vallja, hogy „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni.” Hittel hiszi, hogy nem elég a puszta forma – lélek, szellemiség nélkül az csak tárgy marad – művészi alkotássá akkor válik, amikor az alkotó szellemet magába fogadva képes nemcsak egy nemzet, hanem az
egyetemes emberiség sorsát felmutatni és örök üzeneteket hordozni. „Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat.” Ebből a hitéből születtek meg Szervátiusz Tibor létportréi, ahogy maga nevezi életfáit, madonnáit, Ady-, Bartók-, Móricz-, Szabó Dezső-potréit, és ugyanez a hitvallás vezette-vezeti vésőjét nagyméretű szobrainak kifaragásakor is. Visszatérő és állandó témája a szenvedés, a mindennapokban megnyilvánuló keresztre feszülés. Mert Szervátiusz Tibor már a kezdetektől, már bölcsője árnyékában érezte, hogy hivatása van, és mint a gyermek Jézus Józsefet, úgy követte apját a műhelyébe, leste a mozdulatokat, amelyből sorsok domborodtak ki, s felnőttként, művészként tovább folytatta az anyag, a fa, a fém, az andezit, a márvány engedelmességre kényszerítését. Mert meglátta bennük a trianoni megbélyegzettek szenvedésteli életeit. Szervátiusz Tibor Trianon árvája - nemzetével, rajongásig szeretett szűkebb pátriájával és annak lakóival együtt. Ebben az árvaságban azonban felismerte minden idők kiszolgáltatottságát. Még a Krisztus előtti korokét is. Követte a jajok útját – Kolozsvártól a Gyímesekig és onnan a hegyen túlra, a moldvai csángó településekig. Hogy megismerje őket, még jobban annál, amit a mesékből, regékből megismert – akkor, amikor bűn volt a moldvai csángókat meglátogatni, amikor az átlag erdélyi magyar csak egy-egy hatalmilag kiemelt csángó gyermekkel találkozhatott, a külföldiek látogatása után pedig a pusztinai, lészpedi és a többi település szerencsétlen lakóit napokon, heteken át kínozták, fenyegették a szekuritáté és a rendőrség emberei, hogy kifaggassák a látogatókkal folytatott beszélgetésekről. Mert a moldvai magyaroknak az Istent sem adatott anyanyelvükön, az ősidőkből titokban elbujtatott és megőrzött magyar nyelven imádniuk, hiába engedelmeskedtek a hatalmi tiltásnak és csak a párnáikba rítták a Kati, Erzsi és Mári nénik, hogy „Csángómagyar, csángómagyar, / Mivé lettél, csángómagyar? / Ágról szakadt madár vagy te, / Elvettetve, elfelejtve,” kijárt rájuk a rúd. Szervátiusz Tibor pedig véste, faragta a csodálatos csángó madonnákat, a csángó leányokat, asszonyokat, némelyeket az Ősanyával azonosítva. Mint a bibliai Mózes, bár félhetett a feladattól, mert mégiscsak emberfiaként született e földre, vállalta a nehéz utakat, látván látva nemzettársainak nyomorúságát, szenvedéseit. Kicsi bálványaival könnyeket szárított fel, az imára kulcsolt kezek méltóságával bátorított.

Hogy ne kellett volna neki a vándorbothoz nyúlnia – ilyen égbekiáltó engedetlenség után? És hogy menekülhetett volna meg a számkivettetéstől, ha nem kerülte el, nem volt hajlandó elkerülni a csíksomlyói kegytemplom felé vezető ösvényeket? Évtizedeken keresztül megállították a somlyói hegy felé kanyaródó utast Csíkszereda határában a hatalmi téboly megfizetett bérencei, ezért inkább másfelé irányítottuk a lépteinket. De Szervátiusz marokra szorított vésővel, fojtott lángolással alkotta a maga szentséges és szépséges Boldogasszony oltárait, Krisztus keresztre feszítésével példázta a kolozsvári Pietát, örökre fába égette a mádéfalvi tragédiát, csakazértis – vagy inkább mert másként nem tehetett? Mint ahogy nem kerülhette el azt sem, belső indíttatásból és kényszerből, hogy a megbélyegzett Márton Áron püspök szellemével társalogjon, akitől megtanulta, hogy bár kicsiny nép vagyunk, hangunkkal, példaadásunkkal felül tudjuk írni-vésni-faragni a hatalmas tömegek gyávaságát, megalkuvását – világgá tudjuk kiáltani megmaradásunk hitvallását.

Szervátiusz szobrai között elhalkul a szó, magába száll a lélek, és a nagy elcsendesülésben „lassan fölcsendül a hegyi beszéd.” (Juhász Gyula)

Kívánhat-e nemzet többet? – visszhangzik bennem halott édesanyám egykori kérdése. Ilyen nagy művészt, ilyen nagy embert, ilyen Mestert, aki nemcsak a ma nemzedékének, hanem hátra és előre mutatón a magasba tartja a tiszta emberség szent jelképeit. A budapesti Csíksomlyó utcában, a domboldalba kapaszkodó „műterem-világház” teraszáról a Napnak és a csillagoknak, Keletnek és Nyugatnak üzen Babba Máriával, hogy megmaradunk, mert meg kell maradnunk! Miként a „leszúrt, fekvő Petőfinek a feje felemelkedik, a Tüzes trónon ülő Dózsa nyakán megfeszülnek az inak, s keményen tartják a fejet, az ölbe hullt, leégett kéz mutatóujja felfelé mutat…” Mert a remény nem halhat meg.

Kolozsvári Szervátiusz Tibornak születésnapján egészséget, töretlen alkotói erőt kívánunk, azt, hogy maradjon nekünk továbbra is „forgó napkorong, amely fenn ragyog és jelzi az életet.”

Isten éltessen, kedves Mester!

Dancs Rózsa

Szervátiusz Szalon - 2024. április 25. »

Megnyitottuk a Szervátiusz SZalon idei évadát Szervátiusz Tibor égi születésének hatodik évfordulóján, immár negyedszer.Szervátiusz Klára köszöntötte a vendégeket, hangsúlyozta a művészet, a művészek hatalmas szerepét a társadalmakban és bizonyításképpen is - a médiában, politikában naponta hangoztatott úgynevezett eszement új világrend ellenében - ismertette a szellem, a művészet elképzelését az új világrendről.Itt olvasható Lawrence Durell írása.A nyitáskor Tímár Sára népdalénekes és Szabó Dániel cimbalomművész előadásában Petőfi- népdalokat hallhatott a közönség, amelyben közreműködött Hargita-Halász Lehel furulyás is.Nem véletlen a választás, hiszen Szervátiusz Tibornak sok Petőfi- alkoása van, a nagy példaképei egyike volt a költő óriás.

Interjú Szervátiusz Klárával »

2024. áprilisA Műcsarnok-beli kiállítás összefoglalója a Magyar Katolikus Rádióban hangzott el. A riporter Kövesdi Zsuzsa.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban »

2024. február 15.Megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg.A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak.Az ő beszédét közöljük itt, és néhány fotót a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária működött közre.A kiállítás március 24-ig látogatható.Szervátiusz Klára megnyitó beszédeA Kárpát medence művészei a Műcsarnokban:  Árkossy István( Erdély), Barabás Éva ( Erdély),Bardócz Lajos ( Erdély), Berend Iván( Délvidék), Bocskay Vin ce ( Erdély), Gaál András ( Erdély),Györfi Lajos ( Anyaország), Györfi Sándor( Anyaország), Gyurkovics Hunor( Délvidék), Homoki Gábor ( Kárpátalja), Kákonyi Csilla ( Erdély), Kubinyi Anna ( Anyaország), Matl  Péter ( Kárpátalja), Márton Árpád ( erdély), Nagy János ( Felvidék), Páll Lajos ( Erdély), Petrás Mária ( Moldvai csángó), Petrás Alina ( Moldvai csángó), Rieger Tibor ( Anyaország)