telefon: +36(20)338-9278, email:

Dancs Rózsa: Szervátiusz Tibor köszöntése

Életemben először drága anyámmal együtt találkoztunk a Farkaslakán felállított Tamási-emlékszoborral. Lenyűgözve álltunk előtte, jártuk körbe, közben – magyartanár lévén – hangosan kezdtem mondani az immár szinte szállóigévé nemesült Kányádi-sorokat, "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek." Édesanyám félbeszakított: „s kívánhat-e nemzet többet, két ilyen szobrászművészt, apát-fiát, akik ennyi alázattal alkották meg ezt az emléktömböt? A diktatúra idején és anélkül, hogy egymást túlharsogták volna?!”

Két ilyen művészt – mondta édesanyám, és igaza volt. Tudtunkcróluk, a Szervátiusz-név valóságos művészdinasztiát jelentettcErdélyben, és már azt is tudtuk, hogy a fiú nincs „itthon”, mert elment, el kellett mennie. Még azt sem tudakoltuk, hogy miért, hiszen tudhattuk: túlságosan nagynak indult, túlságosan öntudatos, netalán - önfeláldozásig, de soha nem önmegtagadásig! - és makacs volt, amilyenre akkor nem volt szükség! És amilyennek lenni nem volt életbiztonságos. Aki a történelmi és bibliai példákban a népe, nemzete sorsát ismerte fel, aki Dózsa György élve-felboncolásában Jézus Krisztus szenvedésének továbbélését érezte és láttatta, és Magyarország trianoni szétszaggatásával azonosította, az nem maradhatott néma és elnémított. Annak tovább kellett lépnie, szíve fájdalmával maga mögött hagyva - de igazán el nem szakadva tőlük, - a drága hegyeket és a belőlük fakadó pisztrángos patakokat. De csak azokat? Életműve a bizonyság rá, hogy nem csak azokat, hanem mást is: élete mindenségét. Amelybe beleszületett, amelybe belevettetett.

Az apa, Szervátiusz Jenő az erdélyi, XX. századi szobrászat megteremtője Banner Zoltán szerint, a fiú, Tibor nevéhez pedig a nemzeti szobrászat újrateremtése fűzhető. Aki ars poeticájában vallja, hogy „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni.” Hittel hiszi, hogy nem elég a puszta forma – lélek, szellemiség nélkül az csak tárgy marad – művészi alkotássá akkor válik, amikor az alkotó szellemet magába fogadva képes nemcsak egy nemzet, hanem az
egyetemes emberiség sorsát felmutatni és örök üzeneteket hordozni. „Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat.” Ebből a hitéből születtek meg Szervátiusz Tibor létportréi, ahogy maga nevezi életfáit, madonnáit, Ady-, Bartók-, Móricz-, Szabó Dezső-potréit, és ugyanez a hitvallás vezette-vezeti vésőjét nagyméretű szobrainak kifaragásakor is. Visszatérő és állandó témája a szenvedés, a mindennapokban megnyilvánuló keresztre feszülés. Mert Szervátiusz Tibor már a kezdetektől, már bölcsője árnyékában érezte, hogy hivatása van, és mint a gyermek Jézus Józsefet, úgy követte apját a műhelyébe, leste a mozdulatokat, amelyből sorsok domborodtak ki, s felnőttként, művészként tovább folytatta az anyag, a fa, a fém, az andezit, a márvány engedelmességre kényszerítését. Mert meglátta bennük a trianoni megbélyegzettek szenvedésteli életeit. Szervátiusz Tibor Trianon árvája - nemzetével, rajongásig szeretett szűkebb pátriájával és annak lakóival együtt. Ebben az árvaságban azonban felismerte minden idők kiszolgáltatottságát. Még a Krisztus előtti korokét is. Követte a jajok útját – Kolozsvártól a Gyímesekig és onnan a hegyen túlra, a moldvai csángó településekig. Hogy megismerje őket, még jobban annál, amit a mesékből, regékből megismert – akkor, amikor bűn volt a moldvai csángókat meglátogatni, amikor az átlag erdélyi magyar csak egy-egy hatalmilag kiemelt csángó gyermekkel találkozhatott, a külföldiek látogatása után pedig a pusztinai, lészpedi és a többi település szerencsétlen lakóit napokon, heteken át kínozták, fenyegették a szekuritáté és a rendőrség emberei, hogy kifaggassák a látogatókkal folytatott beszélgetésekről. Mert a moldvai magyaroknak az Istent sem adatott anyanyelvükön, az ősidőkből titokban elbujtatott és megőrzött magyar nyelven imádniuk, hiába engedelmeskedtek a hatalmi tiltásnak és csak a párnáikba rítták a Kati, Erzsi és Mári nénik, hogy „Csángómagyar, csángómagyar, / Mivé lettél, csángómagyar? / Ágról szakadt madár vagy te, / Elvettetve, elfelejtve,” kijárt rájuk a rúd. Szervátiusz Tibor pedig véste, faragta a csodálatos csángó madonnákat, a csángó leányokat, asszonyokat, némelyeket az Ősanyával azonosítva. Mint a bibliai Mózes, bár félhetett a feladattól, mert mégiscsak emberfiaként született e földre, vállalta a nehéz utakat, látván látva nemzettársainak nyomorúságát, szenvedéseit. Kicsi bálványaival könnyeket szárított fel, az imára kulcsolt kezek méltóságával bátorított.

Hogy ne kellett volna neki a vándorbothoz nyúlnia – ilyen égbekiáltó engedetlenség után? És hogy menekülhetett volna meg a számkivettetéstől, ha nem kerülte el, nem volt hajlandó elkerülni a csíksomlyói kegytemplom felé vezető ösvényeket? Évtizedeken keresztül megállították a somlyói hegy felé kanyaródó utast Csíkszereda határában a hatalmi téboly megfizetett bérencei, ezért inkább másfelé irányítottuk a lépteinket. De Szervátiusz marokra szorított vésővel, fojtott lángolással alkotta a maga szentséges és szépséges Boldogasszony oltárait, Krisztus keresztre feszítésével példázta a kolozsvári Pietát, örökre fába égette a mádéfalvi tragédiát, csakazértis – vagy inkább mert másként nem tehetett? Mint ahogy nem kerülhette el azt sem, belső indíttatásból és kényszerből, hogy a megbélyegzett Márton Áron püspök szellemével társalogjon, akitől megtanulta, hogy bár kicsiny nép vagyunk, hangunkkal, példaadásunkkal felül tudjuk írni-vésni-faragni a hatalmas tömegek gyávaságát, megalkuvását – világgá tudjuk kiáltani megmaradásunk hitvallását.

Szervátiusz szobrai között elhalkul a szó, magába száll a lélek, és a nagy elcsendesülésben „lassan fölcsendül a hegyi beszéd.” (Juhász Gyula)

Kívánhat-e nemzet többet? – visszhangzik bennem halott édesanyám egykori kérdése. Ilyen nagy művészt, ilyen nagy embert, ilyen Mestert, aki nemcsak a ma nemzedékének, hanem hátra és előre mutatón a magasba tartja a tiszta emberség szent jelképeit. A budapesti Csíksomlyó utcában, a domboldalba kapaszkodó „műterem-világház” teraszáról a Napnak és a csillagoknak, Keletnek és Nyugatnak üzen Babba Máriával, hogy megmaradunk, mert meg kell maradnunk! Miként a „leszúrt, fekvő Petőfinek a feje felemelkedik, a Tüzes trónon ülő Dózsa nyakán megfeszülnek az inak, s keményen tartják a fejet, az ölbe hullt, leégett kéz mutatóujja felfelé mutat…” Mert a remény nem halhat meg.

Kolozsvári Szervátiusz Tibornak születésnapján egészséget, töretlen alkotói erőt kívánunk, azt, hogy maradjon nekünk továbbra is „forgó napkorong, amely fenn ragyog és jelzi az életet.”

Isten éltessen, kedves Mester!

Dancs Rózsa

Ünnepi rendezvény az Országház Vadásztermében Szervátiusz Jenő születésének 120. az alapítvány működésének 20 éves évordulója alkalmából »

2023. szeptember 15. Ünnepi rendezvény az Országház Vadásztermében Szervátiusz Jenő születésének 120. az alapítvány működésének 20 éves évordulója alkalmábólSzervátiusz Klára elnök megnyitó szavai: Isten hozott benneteket drága Barátaim! Isten hozta mindannyiukat. Kodály, a két Szervátiusz, Erdély és Fülei Balázs csodálatos zongoraszava: a Marosszéki táncok köszöntötte az ünnepi rendezvényünket. A Liszt-díjas zongoraművész, a Zeneakadémia tanszékvezető tanára neves pódiumművész az ünnepségünk végén még zongorázik Kodályt. Árpád fejedelem imáját Lázár Csaba Kazinczy -díjas színművész tolmácsolta. A nemzet színe-java van itt jelen ma a szépséges, fenséges parlamentben, amely régen nem Országház már, hanem a nemzet háza Kövér elnök úr és munkatársa jóvoltából. Ennek szánta a kiváló építész Steindl Imre is, Nagy Magyarország házának. Naggyá kell válnunk újólag. Erre kötelez a múlt, a hazáért áldozatot hozó eleink, Isten akarata. El vagyunk tiltva magunktól - mondta Ratkó József költő a történelmi drámája: Segítsd a királyt című írásának idején. Kettős értelemben is -teszem én hozzá: egyrészt a történelmi énünktől, sok ezer éves nagyságos eredetünktől és múltunktól, másrészt önvalónktól az örök és halhatatlan lélek - magunktól, Istent hordozó mag-lényünktől. Pedig nincs más út a megmaradásunkhoz: mint a gyökereink megismerése, erősítése, isteni erőnk, hitünk, kultúránk. Ez végtelen, határtalan és halhatatlan. Talán soha nem volt olyan nagy szükség arra, hogy megfogalmazzunk egy nemzeti-erkölcsi minimumot, mint a mai néha már elmebajosnak mutatkozó időben. Én Széchenyi egyik szép ösztönző mondatával kezdeném: Ne azt kérdezzétek mit adott nektek a haza, hanem azt, hogy ti mit adtatok a hazának! Igen, csak addig marad meg a haza, amíg lesznek érte önzetlenül tenni kész, akár életüket is áldozó magyarok. Ehhez az is kell, hogy kicsit átértelmezzük a család fogalmát, s a legfontosabbnak a nagy családot: a nemzetet tartsuk, s ennek követésére neveljük a jövő nemzedékeit. A kis család az a felnövekvést segítő, meleg közeg legyen, amely a nemzet javára, szolgálatára neveli a fiakat, leányokat. Csak ez biztosíthatja a jövőt, hitem szerintem. Ha a nemzet javáról, szolgálatáról beszélünk, jogosan idézem ide a két Szervátiuszt, a nevében is szolgálattevő nagy magyar szobrászokat, a magyar művészet ikertornyait. Dicsérni, sőt dicsőíteni óhajtok ma ünnepi lélekkel. Dicsőítem Istent, aki adta nekünk, valamely részben nekem, Szervátiusz Jenőt és Szervátiusz Tibort. Hálatelt szívvel köszönöm a lehetőséget, a feladatot: úgy hordozni, a művészetük iránti elkötelezettségemet, hogy az egyúttal a nemzet szolgálata is legyen. Hálásan köszönöm az utunkon a segítőinknek a támogatást: Kövér László házelnök úrnak, dr. Hammer Hilda ügyvédnek, akivel együtt fogalmaztuk meg, s indítottuk útnak a Szervátiusz Alapítványt. Folytathatnám a sort, de most Szervátiusz Jenőt szeretném méltatni, akinek kettős születésnapját ünnepeljük. A földi 120 éves, az égi éppen ma negyven éve történt. A születésnapok alkalmából a Szervátiusz Alapítvány ajándékot adott át a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartománynak, Berhidai Piusz tartományfőnöknek, és az Országháznak. Egy-egy értékes Szervátiusz Tibor szobrot. A rendezvény a díjátadással folytatódott:  Szervátiusz Jenő-díjat kapott Árkossy István, festő-grafikusművész "a magyar kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért" Jánosi Zoltán író, a Magyar Napló főszerkesztőjének laudációja Bánky Zsuzsa gyöngyékszer készítő mester "a magyar népi hagyományok tovább éltetéséért, a művészi színvonalú munkáért." Igyártó Gabriella, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének igazgatója laudációja. Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat kapott egy esztendőre Dregics Árpád Dániel a marosvásárhelyi Művészeti Líceum volt diákja, jelenleg a kolozsvári egyetem szobrász tagozatának hallgatója. Közreműködött, felejthetetlen zenei élményt nyújtott: Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész, valamint Tímár Sára népdalénekes Szabó Dániel cimbalom művész.A Szervátiusz Alapítvány Youtube csatornáján hamarosan videóban látható lesz az ünnepség.

Szervátiusz Jenő 120. »

2023. július 4.1903. július 4.Százhúsz éve született Erdély első nagy szobrásza: Szervátiusz Jenő.Lent a méltatást olvashatják:Szervátiusz Klára: Szervátiusz Jenő 120A Szervátiusz Alapítvány YouTube-csatornáján  látható a Mester interjúja.

Szervátiusz Szalon - 2023. május 18. »

Öröm ünnep volt az öröm-vendéggel: Bagdy Emőke professzor asszonnyal, aki a hűség és bátorság világítótornya a mai világban. Hitvallása a szolgáló szeretet. Átölelt bennünket is ezzel, életreszóló élményt adott lelkünknek Sok örömöt okozott Terék József tárogatóművész játéka, a kuruc nóták vidámították a szívünket.