ENTZ GÉZA: KOVÁCS ANDRÁS LAUDÁCIÓJA A SZERVÁTIUSZ JENŐ DÍJ ÁTADÁSA ALKALMÁBÓL. BUDAPEST, 2015. NOVEMBER 12.

Kedves Klára, Kedves Tibor! Tisztelt Díjazottak, Hölgyeim és Uraim!

Az eredetileg képzőművészeknek alapított Szervátiusz Jenő díjat 2005 óta felváltva művészettörténész, illetve újságíró is kapja, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medence magyar művészetének bemutatásában és értékelésében elért kiemelkedő eredményekre. A díj idei művészettörténész kitüntetettje Kovács András, a Babeş-Bolyai Egyetem professzora és a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Iskolateremtő tudósról van szó. Kétféle értelemben is. Az erdélyi késő reneszánsz művészet emlékeire és történeti összefüggéseire koncentráló nagyszabású tudósi munkássága az erdélyi művészettörténeti kutatás széles területei számára szabott új irányt. Az 1990 után kibontakozott egyetemi oktatói tevékenysége során pedig a keze alól kikerült kiválóan felkészített népes szakember gárda az erdélyi művészettörténeti kutatás újjáéledését és soha nem látott virágzását eredményezte.

Újjáéledésről kell beszélnünk, mert az erdélyi magyar művészettörténetírás folyamatossága a romániai politikai állapotoknak a maiak számára már elképzelhetetlen szélsőségekbe menő rosszabbodása miatt az 1980-as évtizedre csaknem teljesen megszakadt. A művészettörténész oktatás fokozatosan az összes romániai egyetemen megszűnt, így az utánpótlás is hosszú időre lehetetlenné vált. 1998-ban éppen Kovács András professzor munkássága nyomán és vezetésével létesült újra a Művészettörténeti Tanszék a Babes-Bolyai Egyetemen.

Kitüntetettünk 1984-ben védte meg Bethlen Gábor építő tevékenységének és műpártolásának feltárásával foglalkozó egyetemi doktori disszertációját. Hogy abban az időben egy kutatónak milyen abszurd nehézségekkel kellett megküzdenie mutatja, hogy az egyetlen példányban véglegesített, gépelt kéziratot, miután azt a témavezető is átnézte, közel egy évig nem sikerült a hivatalos leadáshoz megkívánt öt példányban sokszorosítani. És aztán természetesen azt is csak az akkori, bármifajta öntevékenységet kizáró szabályok átlépésével. A Bethlen Gábor kora építészetét alapvetően új megvilágításba helyező disszertáció publikálásáról persze szó sem lehetett.

A tudomány iránti komoly érdeklődés azonban dacol a mostoha viszonyokkal, ennek kifinomult technikáját Erdélyben olyan kiemelkedő tudósok dolgozták ki, mint Jakó Zsigmond történész professzor, Kovács Andrásnak is egyik mentora, vagy a magyar nyelvtudomány kiemelkedő alakja az ugyancsak Kolozsváron munkálkodó Szabó T. Attila. Ebben a szellemi környezetben, nem véletlen, hogy Andrásban, levéltári források tanulmányozása során már egyetemi hallgatóként körvonalazódnak későbbi tudományos munkájának meghatározó jellemzői. Érdemes idézni, ahogy ő maga ír erről: „[1966] őszén kezdtem el a kolozsvári városi számadáskönyvek 17. század első feléből származó köteteinek a módszeres átolvasását. A gyulafehérvári Káptalani Birtoklevéltárban őrzött latin nyelvű alvinci ingatlanleltárak átírása, az ott előkerült 19. század elején készült építészeti felmérések tanulmányozása [a gyulafehérvári levéltári munkát ugyanez év nyarán végezte éppen Jakó Zsigmond professzor ösztönzése nyomán], azután pedig a kolozsvári városi számadáskönyvek lakonikus bejegyzéseiből körvonalazódó összkép sorsdöntő volt számomra: a felfedezés, az újonnan szerzett tudás szívdobogtató izgalma a legcsodálatosabb kábítószer, s az éveken át, nap mint nap olvasott-másolt számadáskönyvi bejegyzések, azután pedig, a kolozsvári, meg a besztercei tanácshoz intézett fejedelmi levelek olvasása, a bennük rejlő adatok értelmezése meghatározó örömforrásává vált mindennapjaimnak.”

Ezek a sorok, egy tudományos munkára komolyan készülő egyetemi hallgató intellektuális élményeit és szakmai vallomását közvetítik késői visszaemlékezésben, aki ez első tudományos kutatói élmények idején Virgil Vǎtǎşianu művészettörténész professzor tanítványa volt a Babeş-Bolyai Egyetemen.

Kovács András így emlékezik professzorára: „Tanárunk az emlékek alapos leírására és módszeres elemzésére szorított, s mélységesen elítélte és lenézte az általa „bukaresti módinak” tartott, stílusvirágokkal és idegen szavakkal terhelt esztétizáló semmitmondást.” E tömör summázat egy olyan tág horizontú tudós képét villantja fel, aki az akkori világban kivételes jelenségnek számított nemcsak Erdélyben, Romániában is. A jómódú nagyszebeni román polgár családból származó Vǎtǎşianu egykor Hátszeg vidéke középkori román emlékeit feldolgozó munkájával az európai művészettörténet fellegvárában, Bécsben szerzett doktorátust, de Prágában is folytatott tanulmányokat és évtizedes itáliai tartózkodásának tapasztalatait is sokoldalúan kamatoztatta kutatói és oktatói tevékenységében. Úttörő vállalkozása volt az 1959-ben megjelent, Erdély középkori művészettörténetének, az addigi magyar és német kutatás eredményeit korrekt módon felhasználó, nagyszabású román nyelvű monográfiája.

Vǎtǎşianu professzor tanszéke a magas szakmai színvonalú képzést jelentette az egyedüli magyar hallgatója számára, Kovács András munkássága korszakos jelentőségének megértéséhez azonban röviden az erdélyi tudománytörténeti előzményekre is utalnunk kell.

A levéltári források módszeres feltárása és értelmezése, ami a történettudományban természetes, sokáig korántsem volt magától értetődő a művészettörténetben. Ünnepeltünk B. Nagy Margit munkásságát értékelve, annak kivételes tudományos értékeire utalva saját szakmai ars poétikáját is megfogalmazza, amikor rámutat, hogy a kitűnő művészettörténész, mármint B. Nagy Margit felismerte azt a lehetőséget, amire „a korábbi művészettörténeti irodalmunkban alig találunk példát, hogy a műalkotás közvetlen vizsgálata, valamint a keletkezését, megrendelőit, mestereit megvilágító levéltári anyag feltárása és összevetése vezethet tárgyilagos, használható eredményre.”

Az erdélyi tudományosságban ennek a módszernek kettős gyökere van. Az egyik magyarországi, a másik erdélyi.

A magyarországi szál a művészettörténet tudományában Hekler Antal kezdeményezésére megy vissza. A nagy műveltségű Hekler 1918-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténész professzora, aki a Trianon utáni helyzetben olyan tudománypolitikai programot hirdetett meg és sokoldalúan képzett kiváló tanítványok egész sorát kibocsátva épített hozzá erős alapokat, ami a magyarországi művészet ezer éves múltját a történelmi források szisztematikus feltárására és kritikai feldolgozására alapozva értékeli és mutatja be. Ennek jegyében alkotott sok más között Entz Géza, aki az 1940-es évtizedben Kolozsváron működött és 1945-től a Bolyai Egyetem művészettörténész tanára volt.

A trianoni traumára a magyar történettudománynak is volt az előbbiekkel párhuzamba állítható, előremutató és a nem magyar tudomány képviselőivel való szellemi dialógus feltételeit is megalapozó válasza. Ez a Mályusz Elemér (1898-1989) budapesti történész professzor által kezdeményezett és általa népiségtörténeti kutatásnak elnevezett helytörténeti kutatás, amely egy adott területi egység, pl. egy megye történetét, az ott élők életviszonyainak történeti változásait nyomon követő teljes körű, miden településre kiterjedő levéltári forrásfeltárással alapozza meg. Egyike Mályusz Elemér legkiválóbb tanítványainak éppen a már emlegetett Jakó Zsigmond volt.

A művészettörténeti kutatást megtermékenyítő levéltári kutatásnak erdélyi gyökerei szempontjából a történész levéltáros Kelemen Lajosnak (1877-1963), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának szerepe emelendő ki. Kelemen Lajos Erdély levéltári örökségének kiemelkedő ismerője és az erdélyi régiség minden érdemes kutatójának, több mint fél évszázadon keresztül mentora és önzetlen segítője volt. Kelemen Lajos egész életét Erdélyben élte le, de bármennyire is fontos az a szerepvállalás, amit a művészettörténeti kutatás is köszönhet neki, ő mégsem volt művészettörténész.

A korszerű erdélyi magyar művészettörténetírás első generációjának tagjai, akiknek eredményeire sok tekintetben Kovács András szakmai munkássága is épül, magyarországiak voltak. Balogh Jolán, Bíró József és Entz Géza nevét kell itt feltétlenül megemlíteni. Utóbbi, vagyis édesapám, Jakó Zsigmonddal együtt a második bécsi döntés után kerültek Kolozsvárra és váltak az akkor ott kibontakozott pezsgő tudományos és egyetemi élet meghatározó szereplőivé. Ezzel, amint azt ma már megállapíthatjuk, útjára indult az erdélyi magyar művészettörténeti iskola is, amelynek első, és évtizedeken át egyedüli, mindvégig Erdélyben alkotó nagy formátumú képviselője B. Nagy Margit (1928-2007) volt, Entz Géza és a régész László Gyula tanítványa.

Kovács András munkásságában eredményesen ötvözte és sok ágon továbbfejlesztette mindazt a tudományos tapasztalatot és módszertani újítást, amit az említett elődök közvetítettek. A staféta botot, ha lehet így fogalmazni, közvetlenül B. Nagy Margittól vette át. Témaválasztásában és módszertanában is hozzá áll a legközelebb. Munkássága során „az erdélyi művészeti emlékek történetétől, megrendelőitől, az épületek és térrendszerük funkcióitól, a tervezésben és megvalósításban közreműködő mesterek tevékenységétől, az egykori leírásoktól s a megmaradt művektől indult el, és az egyes emlékeket, emlékcsoportokat karakterizálva jelölte ki helyüket az erdélyi és a közép-európai művészet történetében.” Az ezekre az eredményekre alapozott, az először 2003-ban majd 2006-ban második kiadásban is publikált összefoglaló művét Erdély későreneszánsz építészetéről az egyetemes magyar művészettörténet kiemelkedő teljesítményeként tartja számon a szakma.

Az azonban hogy ma erdélyi magyar művészettörténeti iskoláról beszélhetünk és nem csak annak fennebb érintett kezdeményeiben rejlő lehetőségről, annak köszönhető, hogy Kovács András az erdélyi késő reneszánsz művészet összefüggéseit eredeti módon és sokoldalúan bemutató impozáns tudósi életművén túl, az 1990-es évek második felétől kibontakozott egyetemi oktatói tevékenységének eredményeként, az erdélyi tudománytörténetben először, művészettörténészek sokasága állhat a kutatás rendelkezésére.

Ő aligha számított ilyen szerepre, mert ehhez egyebek közt egy világbirodalom előre nem látható váratlanul gyors és békés összeomlására volt szükség. Az így rámért sok lemondással, de az idő multával talán nem kevés elégtétellel is járó sorsot azonban a tudomány és nem kevésbé nemzeti közösségünk legnagyobb hasznára, vállalta. Ha a világ nem így alakul, ő lett volna eme potenciális tudományos iskola második és könnyen lehet, utolsó tagja. Most azonban kitűnő tanítványai révén Erdélyben több mint két tucat jól felkészült művészettörténész, igaz az Erdélyben sohasem könnyű körülmények között, de aktív és igen eredményes szakmai életet folytat, rendszeres konferenciákkal, ezeket összegző tanulmánykötetekkel, önálló publikációk sokaságával és szoros együttműködésben magyarországi, valamint távolabbi országokban alkotó művészettörténész és a művészettörténettel rokon területen működő kollégáikkal. Közülük való az a huszonhárom is, aki a Liber discipulorum címmel megjelentetett kötetben tisztelgett előtte 65. születésnapján, sok levéltári forrást feldolgozó, az erdélyi művészet széles területeit átfogó érdemdús tanulmányokkal.

Befejezésül még egy adalék az 1990 előtti és az azóta eltelt idő szakmai lehetőségeinek drámai ellentétére: az 1969 és 1989 között eltelt húsz évben Kovács Andrásnak mindössze 15 publikációra nyílott lehetősége, az azóta eltelt huszonöt évben pedig 160 önálló, tudománytörténeti alapvetést hordozó közleménye jelent meg.

Szívből kívánjuk neki, hogy oktatási és adminisztratív terhei csökkenésével, tanítványai és fiatalabb kollégái terelgetése mellett, a tudásszerzés ópiumát kedvére fogyaszthassa a maga örömére és mindannyiunk közös javára.