telefon: +36(20)338-9278, email:

Csűrös Csilla megnyitó beszéde Bardócz Lajos kecskeméti kiállításának megnyitóján

Némileg elfogódottan állok itt most Önök előtt, és köszöntöm Önöket, Hölgyeim és Uraim, hiszen Bardócz Lajos Szervátiusz Jenő díjas grafikusművész kiállításait – s volt belőlük szép számmal – kiváló művészek, művészettörténészek nyitották meg, én pedig elsősorban élvezője s nem szakértője vagyok az erdélyi Szászsebesről indult, Kolozsvárt és Bukarestben tanult, Kolozsvárt rajzot tanító, majd a rendszerváltozás előtt öt perccel kalandos úton Magyarországra települt, többek közt gyönyörűséges könyvillusztrációkat készítő művész alkotásainak, akinek nevéhez a szárhegyi művésztelep éppúgy kötődik, mint a salgótarjáni rajzbiennálé, a miskolci grafikai biennálé, Tiszakécske vagy épp Kecskemét – és akit „a legszínesebb grafikus”- ként ajánlhatok figyelmükbe.

Tán hivatásomból adódóan is – jómagam mindig az ember, az alkotó ember felől közelítek a műhöz. Bardócz Lajossal pedig még beszédbe sem kell elegyedni, hogy sokat megtudjunk róla, elég csak a szemébe nézni, mélytüzű tekintete csillanását látni, hogy érezzük: érzelemgazdag, sok megpróbáltatáson keresztülment, ám derűjét, élni akarását, az életbe és az emberekbe vetett konok hitét – illetve, hogy egyik kedves költőjével, Adyval szóljunk – a szépbe szőtt hitét el nem veszítő, jó humorú művész tárja elénk most művein keresztül önnön lelkét, érzéseit, gondolatait alkotásai tükrében. Az eddig megtett életút egyfajta összegzése is ez a tárlat, szépséges egybeesésben azzal a retrospektív kiállítás sorozattal, amelyet a Szervátiusz Alapítvány indított tavaly a kecskeméti Bozsó Házzal közösen a Szervátiusz Jenő díjasok műveiből.

Sokáig kell állni, sokáig érdemes állni Bardócz Lajos művei előtt. A nézőt megszólító látvány először egységében hat, majd az elsődleges érzelmi hatást követően tud a kibomló részleteken is elidőzni a szem és a lélek. Az arcok és tekintetek, lovaké és embereké, a mozdulatok íve, lendülete és feszültsége, a sejtelmes egészből előgomolygó részletek, ősi és szakrális avagy természeti motívumok képbe és képpé komponálása – mind-mind fontos üzenet. Olyan erős – mély érzelmekben, nemritkán humorban is pácolt – szimbólumokat alkalmaz a művész, a szókimondás és a titokzatosság, az expresszivitásával kínzó kimondhatatlanság állandó feszültségét megteremtve, amelyek szíven ütik, egyszersmind elgondolkodtatják, továbbgondolásra is késztetik a befogadót. És azt hiszem, ez a legfontosabb jellemzője Bardócz Lajos művészetének, ahogyan ezt a Szervátiusz Jenő díj is igazolja, hiszen a Szervátiuszok művészetfelfogásának lényege is épp erről szól: a valódi művészet nem lehet öncélú esztétizálás, a világtól és a benne élő embertől elvonatkoztatott absztrakció. Minden embernek – a művésznek pedig kiváltképp! – dolga, feladata, küldetése van a világban, ezt kell beteljesítenie, ezt be kell teljesítenie önmaga és nemzete javára!

A tárlatot nyitó, a belépőt köszöntő önarckép az Istenszéke alatt című – erőteljes, sokat sejtető nyitány. Az egyik legkülönösebb természeti képződmény az Istenszékének nevezett magas sziklafal a Maros-folyó mentén található. Nem messze a marosvécsi Kemény kastélytól, amelynek parkjában – a Kós Károly alkotta Helikon asztaltól kőhajításnyira – Wass Albert sírköve áll, aki végrendeletében azt kérte, hogy hamvait a szívének oly kedves, A funtinelli boszorkány c. regényében is megörökített Istenszékéről szórják szét, és akinek szülőföldjéhez és népéhez való mindenek fölötti ragaszkodása Bardócz Lajos hitvallása is. „Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé. „ – írja Wass Albert, és ezzel az érzülettel örökíti meg, emlékezteti Bardócz Lajos korunk történelemtől, természettől elszakadóban lévő, a televízió birkafüggőségében élő emberét ősi-hősi múltunkra, régen volt nagyjaira, dicső avagy tragikus történelmi pillanatainkra, a paraszti világ értékeinek megsemmisülésével fenyegető, lopakodó enyészetre, természet és ember közös rezdülésére. Emlékeztet és szót emel a mindenütt jelenlévő és mégis örökkön vágyott, kiküzdendő és kiküzdhető szabadság krónikásaként.

A Hunyadiak triptichonja, királyi leletként Szent István és Nagy Lajos, a Rákóczi nótával is megidézett nagyságos fejedelem messzenéző tekintete, az ősi címeres zászlóval lovagló Vak Bottyán, Rodostó képe, Budavár visszavétele a turulmadarat formázón sorjázó, támadni készülő katonákkal, a kétségbeesett büszkeséggel magasba lendülő kéz a lyukas nemzetiszín zászlóval, a kitörés, a remény, a gyász katartikus pillanatai 1956-ban – Bardócz nemzeti létünk alappilléreit álmodja, vési, rajzolja, szimbolikájukat a történelem folytonosságát érzékeltetve mossa egymásba művein, amelyek így új jelentést is nyernek. A művek tartalmi gazdagságával és többrétűségével vetekszik formai sokszínűségük. Hiszen a művész – tán asztalos nagyapjának köszönhetően is – éppoly élvezettel bontja, metszi ki a fából mondandóját, miként karcolja, rajzolja azt, s ha a grafikus már unja a fekete-fehéret, hát színharmóniát komponál hozzá.

S most vissza a művész önarcképéhez. A legendák szerint a pogány korban a fenyvesekkel körülvett Istenszéke vallási szertartások színhelye volt, talán a neve is innen ered. Bardócz Lajos pedig elementárisan vonzódik ősi múltunk misztikus-mítikus világához, a természetet és a benne élő embert egységes egészként értelmező sámánhit szabadságot adó erejéhez. Múltunkból, őseink hitéből és jelképpé magasztosuló tárgyaikból merítsünk erőt jelenünkhöz – üzeni a négy őselem közül itt hármat megjelenítő sámánsorozata, a tűz, az életfával teljes föld és a jurtával a puszták szilaj szabadságát is megidéző levegő sámán, üzeni a kettős sámánfej szívenütő tekintete. A felnagyított kőkarcokból kibontakozó sámán, táltos papírképe pedig éppoly meghökkentően természetes, mint a rókát formázó övveret, a turulos amulett felnagyítása, jóllehet ezt észrevenni csak művészi szem képes. Pontosabban Bardócz Lajosé…

Ahogyan történelmünk folyamatában is egymást gazdagítón olvadt egymásba a pogány hitvilág és a keresztény mitológia, éppoly természetességgel része mindkettő a művész világképének –krakkói úti élményén alapuló sérült fakorpusza a szenvedésben felmagasztosuló erőt sugallja, a Székely Veronika kendője pedig ehhez a szűkebb pátria vonzását, pulzáló titokzatosságát is társítja. A szűkebb pátria vonzásában rejlő egyetemesség Bardócz Lajos legfontosabb szimbóluma, megérezhetjük ezt a vadászház mögött felsejlő csodaszarvas láttán vagy a csűrből kifelé néző perspektíva hökkenésében. E világok egymásnak feszülő fájdalma és indulata van jelen – a meg merem kockáztatni: a művész szívének legkedvesebb állat, a ló oly sokféle megjelenítésében. Bardócz Lajos lovainak arcuk, emberi tekintetük van, földtől rugaszkodó, ég felé kapaszkodó ugrásukban – a már többször említett – eltiporhatatlan szabadságvágy lüktet. A vágyott, soha el nem érhető teljesség. Gyermekkori élmény a nagyapa lova, amely művészetében most totemként és pegazusként egyszerre van jelen. A Lóbetörés-Irányváltás-Lóbetörés hármas kompozíciója pedig mindent elmond nemcsak a személyes életsors külvilág kényszerítette tragikus fordulatáról, hanem értékeit veszejtő, hozzá mégis ragaszkodni akaró korunk küzdelmeiről is. A szárhegyi vártemplom kopjafatornya ugyanerről mesél, a Kalotaszegi kelengye egymásra halmozott párnáival a tiszteletadás és a fájó hiány mementója…

Bardócz lovaiban a vadság, természeti képeiben a gyímesi hajnal, a napszöktetés líraisága, emberléptékű tárgyaink – a szőlőprés, az utcai pumpás kút – enyészetének megjelenítésében a szelíd fájdalom van jelen. A világra, környezetére reflektáló művész arcai. Ahogyan díjának névadói, a Szervátiuszok, úgy ő sem akart soha, semmiféle trendnek, divatos irányzatnak megfelelni, a figuratív alkotás zsigereiből fakad, ahogyan a felszakadó keserűség a Ceaucescu korszak embert kínzó-alázó gyötrelmei avagy a magyar nép élére került, orrszarvúként ábrázolt titkosügynök-miniszterelnök miatt, és persze, hogy a 2006-os ősz tömegverető eseményei sem hagyták hidegen. Keserves a függőség felismerése, birkabeszédre birkaember figyel, bár a televízió távkapcsolója a keze ügyében.

Mondjam-e, hogy Abe Kobó Dobozembere Bardócz Lajos számára és szerint alapmű, a 21-be forduló 20. század keresztmetszete. Tudjuk, arról a közönyös, részvétlen, ellenséges világról tudósít a japán író regénye, amelyben a kívülállásnak egy sajátos módja terjed el azok között, akik ezt a világot nem tudják elviselni. Kartondobozba bújt emberek tűnnek fel az utcákon, akik dobozlényükkel nyugtalanítják közömbösen vegetáló embertársaikat, jeleznek valamit, de az emberi közösség, a társadalom nem akarja „fogni” jeladásukat. (Egyetlen motívum sejlik fel a regényben, amely képes lenne a dobozembert kicsalni a dobozvilágból: a szerelem.) Bardócz Lajos dobozembere székelyharisnyát visel…

De az ítélkező, haragvó lényeglátás mellett a nemzetféltő fájdalom, az esendő ember iránti részvét és a remény is mindig tetten érhető munkáiban, akárcsak a jóízű mosoly a jelen silány világában szatyorba zárt zoodiákus jegyek, azaz a Kos, a Skorpió, a Halak rossz napja láttán.

S most, méltatásom végéhez közeledvén kell a hozzá oly közel álló irodalomról, az életpályáját, művészetét végigkísérő vers- és prózaillusztrációiról is szólnom, amelyek szinte művészetének lényegét összegző módon vannak jelen az utolsó teremben. Az intellektust szenvedéllyel megélő költők, Babits, József Attila, Ady bardóczi értelmezésű arca fogadja itt a látogatót. A munkásságára olyannyira jellemző balladisztikus tömörség, érzelemgazdagság és drámaiság – az erdélyi hagyományok java – megjelenik, itt összegződik a Fehér Anna, A halálra táncoltatott lány képi világában. Az illusztrált Ady versek címe pedig szintén felér egy vallomással magányról és a közösséghez tartozás: A fehér csönd, Föl-földobott kő, Kocsiút az éjszakában, Eltévedt lovas. Egyszerre hordozzák az útvesztés és útkeresés, a „Minden egész eltörött” fájdalmas, 20.sz-i létélményét, és a szülőföldjéhez konok hűséggel, szeretettel, művészetével és alkotásaival is ragaszkodó ember üzenetét.

Elcsámborgott ’88 (1988) – ez a tárlat búcsúzó önarcképe: a ló a szülőföldhöz kötöz, lovasa a távolba el- és lefelé is néz. Jövőjét firtatja, útját keresi. Képeit látva hadd fogalmazzak úgy, s hadd higgyem, hogy értő közönsége, minden híve nevében mondhatom: az elcsámborgott Bardócz Lajos mára hazatalált, szívünkben végleg otthonra lelt.

Isten hozta, Isten áldja és vezesse, ahogyan eddig!

Szeretettel ajánlom figyelmükbe a Szervátiusz Jenő díjasokat bemutató sorozat 2. kiállítását, Bardócz Lajos grafikáit.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban »

2024. február 15.Megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg.A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak.Az ő beszédét közöljük itt, és néhány fotót a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária működött közre.A kiállítás március 24-ig látogatható.Szervátiusz Klára megnyitó beszédeA Kárpát medence művészei a Műcsarnokban:  Árkossy István( Erdély), Barabás Éva ( Erdély),Bardócz Lajos ( Erdély), Berend Iván( Délvidék), Bocskay Vin ce ( Erdély), Gaál András ( Erdély),Györfi Lajos ( Anyaország), Györfi Sándor( Anyaország), Gyurkovics Hunor( Délvidék), Homoki Gábor ( Kárpátalja), Kákonyi Csilla ( Erdély), Kubinyi Anna ( Anyaország), Matl  Péter ( Kárpátalja), Márton Árpád ( erdély), Nagy János ( Felvidék), Páll Lajos ( Erdély), Petrás Mária ( Moldvai csángó), Petrás Alina ( Moldvai csángó), Rieger Tibor ( Anyaország)

Szervátiusz Szalon - 2023. október 19. »

Egy varázslatos szép élménnyel ért véget az ide évadunk, bezártam a Szalon ajtaját. Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész volt a vendégünk, aki nemcsak Kodályt, de Bartókot, Lisztet, Debussyt, Ravelt is játszott nekünk. Felemelő zenei est volt, kikapcsolt bennünket a hétköznapok káoszából, feszültségéből, elmélyedtek, mosolyogtak az emberek.Harmónia, szépség, szeretet áradt a művészből is, nemcsak a zenéből.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban »

2023. október 3. Csíki Székely Múzeum Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása - csíkszeredai Csíki Székely MúzeumOktóberben megrendeztem a kettős évforduló jegyében és megnyitottam a kiállítást. Folytatása 2024-ben lesz Budapesten, a Műcsarnokban. Részlet a megnyitóbeszédemből: A Mindenható kegyelme által az idén, amikor Szervátiusz Jenő születésének 120. évfordulójára, s a Szervátiusz Alapítvány működésének 20 évére emlékezünk- két csodálatos, szakrális helyen ünnepelhetek, ünnepelhetünk. Az Országházban, a Szent Korona szomszédságában emlékeztem a nagy magyar, erdélyi szobrászra, s a munkával telt húsz esztendőre. S most itt Csíkszeredában, a csodatévő Anya közelségében nyithatom meg e kiállítást. A somlyói templom szomszédságában lévő Kós Károly tervezte házban élt a magyar időben, a KALOT megbízásából két évig Szervátiusz Jenő a fiával: Tiborral, s tanította a székely ifjakat faragásra. Oly sikeresen, hogy Olaszországba is eljutott velük. Szervátiusz Tibor pedig az akkor Segítő Máriának nevezett gimnáziumban tanult azidőtájt. De előtte is, sokszor mezítláb, zarándokolt Menaságból - ahol sok nyarat töltött Kiss Eleméréknél - ide a búcsúba a férjem. "Azt hallottam, babám, hogy el akarsz hagyni... - cseng most is fülembe a széki népdal a csodálatos hangján, míg autóval jártuk együtt Székelyföldet, és mindig megálltunk egy ima idejére Máriánál Gyimes felé menet. Drága férjem öt esztendeje „hagyott” itt, és én most fájdalommal és örömmel teli szívvel állok itt. Fájdalommal, mert egyedül, de örömmel, mert lelkemben, szívemben hoztam Őt is, őket is. Sőt idehoztam a Kárpát medencét, művészeinek legjavát mutatván be. Mi kezdettől arra törekedtünk, hogy a Szervátiusz Tibor Napisten szerelme című szobra által is megjelenített összetartozást szolgáljuk. A Diaszpóra nevet is viseli, ez a márványból készült alkotás. Középen a Nap, az Anyaország, amely szétsugározza figyelmét, szeretetét a méltatlanul elszakított területek magyarságára, s onnan áramlik vissza is erő és hit. Elszakíthatatlan kapocs ez, míg csak magyar él. Hadd soroljam a területeinket, s a művészek neveit! Jól csengenek. Érjenek a szívünkig!  Anyaország: Szervátiusz Jenő szobrászművész, Szervátiusz Tibor szobrászművész, Kubinyi Anna textílművész, Somogyi Győző festőművész, Rieger Tibor szobrászművész, Györfi Sándor szobrászművész, Györfi Lajos szobrászművész Erdély: Szervátiusz Jenő Szervátiusz Tibor Barabás Éva festőművész, Bardócz Lajos grafikusművész, Bocskay Vince szobrászművész, Gaál András festőművész Kákonyi Csilla festőművész, Márton Árpád festőművész, Páll Lajos festőművész, Árkossy István festő-grafikusművész Délvidék: Berend Iván festőművész, Gyurkovics Hunor festőművész Felvidék: Nagy János szobrászművész, Szabó Ottó festőművész Kárpátalja: Homoki Gábor festőművész, Matl Péter szobrászművész Moldvai csángó-magyar: Petrás Alina keramikusművész, Petrás Mária keramikusművész