Némileg elfogódottan állok itt most Önök előtt, és köszöntöm Önöket, Hölgyeim és Uraim, hiszen Bardócz Lajos Szervátiusz Jenő díjas grafikusművész kiállításait – s volt belőlük szép számmal – kiváló művészek, művészettörténészek nyitották meg, én pedig elsősorban élvezője s nem szakértője vagyok az erdélyi Szászsebesről indult, Kolozsvárt és Bukarestben tanult, Kolozsvárt rajzot tanító, majd a rendszerváltozás előtt öt perccel kalandos úton Magyarországra települt, többek közt gyönyörűséges könyvillusztrációkat készítő művész alkotásainak, akinek nevéhez a szárhegyi művésztelep éppúgy kötődik, mint a salgótarjáni rajzbiennálé, a miskolci grafikai biennálé, Tiszakécske vagy épp Kecskemét – és akit „a legszínesebb grafikus”- ként ajánlhatok figyelmükbe.

Tán hivatásomból adódóan is – jómagam mindig az ember, az alkotó ember felől közelítek a műhöz. Bardócz Lajossal pedig még beszédbe sem kell elegyedni, hogy sokat megtudjunk róla, elég csak a szemébe nézni, mélytüzű tekintete csillanását látni, hogy érezzük: érzelemgazdag, sok megpróbáltatáson keresztülment, ám derűjét, élni akarását, az életbe és az emberekbe vetett konok hitét – illetve, hogy egyik kedves költőjével, Adyval szóljunk – a szépbe szőtt hitét el nem veszítő, jó humorú művész tárja elénk most művein keresztül önnön lelkét, érzéseit, gondolatait alkotásai tükrében. Az eddig megtett életút egyfajta összegzése is ez a tárlat, szépséges egybeesésben azzal a retrospektív kiállítás sorozattal, amelyet a Szervátiusz Alapítvány indított tavaly a kecskeméti Bozsó Házzal közösen a Szervátiusz Jenő díjasok műveiből.

Sokáig kell állni, sokáig érdemes állni Bardócz Lajos művei előtt. A nézőt megszólító látvány először egységében hat, majd az elsődleges érzelmi hatást követően tud a kibomló részleteken is elidőzni a szem és a lélek. Az arcok és tekintetek, lovaké és embereké, a mozdulatok íve, lendülete és feszültsége, a sejtelmes egészből előgomolygó részletek, ősi és szakrális avagy természeti motívumok képbe és képpé komponálása – mind-mind fontos üzenet. Olyan erős – mély érzelmekben, nemritkán humorban is pácolt – szimbólumokat alkalmaz a művész, a szókimondás és a titokzatosság, az expresszivitásával kínzó kimondhatatlanság állandó feszültségét megteremtve, amelyek szíven ütik, egyszersmind elgondolkodtatják, továbbgondolásra is késztetik a befogadót. És azt hiszem, ez a legfontosabb jellemzője Bardócz Lajos művészetének, ahogyan ezt a Szervátiusz Jenő díj is igazolja, hiszen a Szervátiuszok művészetfelfogásának lényege is épp erről szól: a valódi művészet nem lehet öncélú esztétizálás, a világtól és a benne élő embertől elvonatkoztatott absztrakció. Minden embernek – a művésznek pedig kiváltképp! – dolga, feladata, küldetése van a világban, ezt kell beteljesítenie, ezt be kell teljesítenie önmaga és nemzete javára!

A tárlatot nyitó, a belépőt köszöntő önarckép az Istenszéke alatt című – erőteljes, sokat sejtető nyitány. Az egyik legkülönösebb természeti képződmény az Istenszékének nevezett magas sziklafal a Maros-folyó mentén található. Nem messze a marosvécsi Kemény kastélytól, amelynek parkjában – a Kós Károly alkotta Helikon asztaltól kőhajításnyira – Wass Albert sírköve áll, aki végrendeletében azt kérte, hogy hamvait a szívének oly kedves, A funtinelli boszorkány c. regényében is megörökített Istenszékéről szórják szét, és akinek szülőföldjéhez és népéhez való mindenek fölötti ragaszkodása Bardócz Lajos hitvallása is. „Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé. „ – írja Wass Albert, és ezzel az érzülettel örökíti meg, emlékezteti Bardócz Lajos korunk történelemtől, természettől elszakadóban lévő, a televízió birkafüggőségében élő emberét ősi-hősi múltunkra, régen volt nagyjaira, dicső avagy tragikus történelmi pillanatainkra, a paraszti világ értékeinek megsemmisülésével fenyegető, lopakodó enyészetre, természet és ember közös rezdülésére. Emlékeztet és szót emel a mindenütt jelenlévő és mégis örökkön vágyott, kiküzdendő és kiküzdhető szabadság krónikásaként.

A Hunyadiak triptichonja, királyi leletként Szent István és Nagy Lajos, a Rákóczi nótával is megidézett nagyságos fejedelem messzenéző tekintete, az ősi címeres zászlóval lovagló Vak Bottyán, Rodostó képe, Budavár visszavétele a turulmadarat formázón sorjázó, támadni készülő katonákkal, a kétségbeesett büszkeséggel magasba lendülő kéz a lyukas nemzetiszín zászlóval, a kitörés, a remény, a gyász katartikus pillanatai 1956-ban – Bardócz nemzeti létünk alappilléreit álmodja, vési, rajzolja, szimbolikájukat a történelem folytonosságát érzékeltetve mossa egymásba művein, amelyek így új jelentést is nyernek. A művek tartalmi gazdagságával és többrétűségével vetekszik formai sokszínűségük. Hiszen a művész – tán asztalos nagyapjának köszönhetően is – éppoly élvezettel bontja, metszi ki a fából mondandóját, miként karcolja, rajzolja azt, s ha a grafikus már unja a fekete-fehéret, hát színharmóniát komponál hozzá.

S most vissza a művész önarcképéhez. A legendák szerint a pogány korban a fenyvesekkel körülvett Istenszéke vallási szertartások színhelye volt, talán a neve is innen ered. Bardócz Lajos pedig elementárisan vonzódik ősi múltunk misztikus-mítikus világához, a természetet és a benne élő embert egységes egészként értelmező sámánhit szabadságot adó erejéhez. Múltunkból, őseink hitéből és jelképpé magasztosuló tárgyaikból merítsünk erőt jelenünkhöz – üzeni a négy őselem közül itt hármat megjelenítő sámánsorozata, a tűz, az életfával teljes föld és a jurtával a puszták szilaj szabadságát is megidéző levegő sámán, üzeni a kettős sámánfej szívenütő tekintete. A felnagyított kőkarcokból kibontakozó sámán, táltos papírképe pedig éppoly meghökkentően természetes, mint a rókát formázó övveret, a turulos amulett felnagyítása, jóllehet ezt észrevenni csak művészi szem képes. Pontosabban Bardócz Lajosé…

Ahogyan történelmünk folyamatában is egymást gazdagítón olvadt egymásba a pogány hitvilág és a keresztény mitológia, éppoly természetességgel része mindkettő a művész világképének –krakkói úti élményén alapuló sérült fakorpusza a szenvedésben felmagasztosuló erőt sugallja, a Székely Veronika kendője pedig ehhez a szűkebb pátria vonzását, pulzáló titokzatosságát is társítja. A szűkebb pátria vonzásában rejlő egyetemesség Bardócz Lajos legfontosabb szimbóluma, megérezhetjük ezt a vadászház mögött felsejlő csodaszarvas láttán vagy a csűrből kifelé néző perspektíva hökkenésében. E világok egymásnak feszülő fájdalma és indulata van jelen – a meg merem kockáztatni: a művész szívének legkedvesebb állat, a ló oly sokféle megjelenítésében. Bardócz Lajos lovainak arcuk, emberi tekintetük van, földtől rugaszkodó, ég felé kapaszkodó ugrásukban – a már többször említett – eltiporhatatlan szabadságvágy lüktet. A vágyott, soha el nem érhető teljesség. Gyermekkori élmény a nagyapa lova, amely művészetében most totemként és pegazusként egyszerre van jelen. A Lóbetörés-Irányváltás-Lóbetörés hármas kompozíciója pedig mindent elmond nemcsak a személyes életsors külvilág kényszerítette tragikus fordulatáról, hanem értékeit veszejtő, hozzá mégis ragaszkodni akaró korunk küzdelmeiről is. A szárhegyi vártemplom kopjafatornya ugyanerről mesél, a Kalotaszegi kelengye egymásra halmozott párnáival a tiszteletadás és a fájó hiány mementója…

Bardócz lovaiban a vadság, természeti képeiben a gyímesi hajnal, a napszöktetés líraisága, emberléptékű tárgyaink – a szőlőprés, az utcai pumpás kút – enyészetének megjelenítésében a szelíd fájdalom van jelen. A világra, környezetére reflektáló művész arcai. Ahogyan díjának névadói, a Szervátiuszok, úgy ő sem akart soha, semmiféle trendnek, divatos irányzatnak megfelelni, a figuratív alkotás zsigereiből fakad, ahogyan a felszakadó keserűség a Ceaucescu korszak embert kínzó-alázó gyötrelmei avagy a magyar nép élére került, orrszarvúként ábrázolt titkosügynök-miniszterelnök miatt, és persze, hogy a 2006-os ősz tömegverető eseményei sem hagyták hidegen. Keserves a függőség felismerése, birkabeszédre birkaember figyel, bár a televízió távkapcsolója a keze ügyében.

Mondjam-e, hogy Abe Kobó Dobozembere Bardócz Lajos számára és szerint alapmű, a 21-be forduló 20. század keresztmetszete. Tudjuk, arról a közönyös, részvétlen, ellenséges világról tudósít a japán író regénye, amelyben a kívülállásnak egy sajátos módja terjed el azok között, akik ezt a világot nem tudják elviselni. Kartondobozba bújt emberek tűnnek fel az utcákon, akik dobozlényükkel nyugtalanítják közömbösen vegetáló embertársaikat, jeleznek valamit, de az emberi közösség, a társadalom nem akarja „fogni” jeladásukat. (Egyetlen motívum sejlik fel a regényben, amely képes lenne a dobozembert kicsalni a dobozvilágból: a szerelem.) Bardócz Lajos dobozembere székelyharisnyát visel…

De az ítélkező, haragvó lényeglátás mellett a nemzetféltő fájdalom, az esendő ember iránti részvét és a remény is mindig tetten érhető munkáiban, akárcsak a jóízű mosoly a jelen silány világában szatyorba zárt zoodiákus jegyek, azaz a Kos, a Skorpió, a Halak rossz napja láttán.

S most, méltatásom végéhez közeledvén kell a hozzá oly közel álló irodalomról, az életpályáját, művészetét végigkísérő vers- és prózaillusztrációiról is szólnom, amelyek szinte művészetének lényegét összegző módon vannak jelen az utolsó teremben. Az intellektust szenvedéllyel megélő költők, Babits, József Attila, Ady bardóczi értelmezésű arca fogadja itt a látogatót. A munkásságára olyannyira jellemző balladisztikus tömörség, érzelemgazdagság és drámaiság – az erdélyi hagyományok java – megjelenik, itt összegződik a Fehér Anna, A halálra táncoltatott lány képi világában. Az illusztrált Ady versek címe pedig szintén felér egy vallomással magányról és a közösséghez tartozás: A fehér csönd, Föl-földobott kő, Kocsiút az éjszakában, Eltévedt lovas. Egyszerre hordozzák az útvesztés és útkeresés, a „Minden egész eltörött” fájdalmas, 20.sz-i létélményét, és a szülőföldjéhez konok hűséggel, szeretettel, művészetével és alkotásaival is ragaszkodó ember üzenetét.

Elcsámborgott ’88 (1988) – ez a tárlat búcsúzó önarcképe: a ló a szülőföldhöz kötöz, lovasa a távolba el- és lefelé is néz. Jövőjét firtatja, útját keresi. Képeit látva hadd fogalmazzak úgy, s hadd higgyem, hogy értő közönsége, minden híve nevében mondhatom: az elcsámborgott Bardócz Lajos mára hazatalált, szívünkben végleg otthonra lelt.

Isten hozta, Isten áldja és vezesse, ahogyan eddig!

Szeretettel ajánlom figyelmükbe a Szervátiusz Jenő díjasokat bemutató sorozat 2. kiállítását, Bardócz Lajos grafikáit.