telefon: +36(20)338-9278, email:

Dr. Stifner Gábor: ifjabb Tóth György laudációja (2016)


Laudáció 
ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére
Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!
Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 
Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 
Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 
Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.
A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 
Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 
Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 
Dr. Stifner Gábor
Kossuth rádió
Budapest, 2016. november 16. 
Laudáció 
ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére
Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!
Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 
Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 
Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 
Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.
A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 
Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 
Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 
Dr. Stifner Gábor
Kossuth rádió
Budapest, 2016. november 16. 
Laudáció 
ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére
Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!
Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 
Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 
Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 
Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.
A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 
Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 
Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 
Dr.

Laudáció 

ifjabb Tóth György Szervátiusz-díjának örömére

Tisztelt díjalapítók, díjra érdemesek, hölgyeim és uraim!

Laudare, azaz dicsérni jöttem kollégámat és barátomat, ifjabb Tóth Györgyöt. Dicsérni jöttem, és nem hízelegni. Az utóbbit, testvérével, a talpnyalással, hagyjuk meg azoknak a kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, akiknek érdemlistájuk üres, s csak így tudnak méltató szóhoz jutni. 

Kollégám és barátom, ifjabb Tóth György nem tartozik a nehezen méltatható emberek közé. S ezt nem azért mondom, mert a barátom, hanem azért tekintem barátomnak, mert tisztelem és becsülöm életét és azt a művet, amelyet a mai napig létre hozott. Már azért is tisztelem, amiért a mai napig ragaszkodik neve előtt az „ifjabb” szócskához. Kultúrkörünkben bevett szokás szerint férfiember ezt addig szokta viselni, amíg édesapja is él, egyszerű megkülönböztetésként. Gyuri édesapja 1991 óta nincsen közöttünk, hatvan évesen ragadta el népes és szerető családja köréből a szívinfarktus. Ismert és elismert férfiú volt. Mélyen hívő emberként korán felismerte, hogy az '50-es évek szűk levegőjében az áhított pályán a hazug politika hazug propagandájának szócsövévé válik az ember, természetes tehát, hogy 1956 ősze a szabad Kossuth rádió munkatársai között a szabad Kossuth rádió szerkesztőjeként találta. Különleges akaraterejének, vonzó, derűs személyiségének, emberi tartásának volt köszönhető, hogy a forradalom leverése és a megtorlások után hosszú évek keserves munkájával visszaküzdötte magát a hivatásba, méltán elismert és népszerű televíziós riporter és személyiség vált belőle. Az a karácsonyi szívinfarktus egy szépen fölépített, nagyívű pályát tört ketté. Gyuri barátom akkor megtehette volna már, hogy letörli neve elől az „ifjabb” szócskát, és ő próbál „a” Tóth Gyuri lenni, ő azonban más utat választott. A mai napig ifjabb Tóth Györgyként, kitartó munkával, fegyelemmel, hivatásszeretettel fogalommá tette az ifjabb Tóth György nevet, az ITGy monogramot, s ennél szebben, úgy hiszem, nem folytathatta volna édesapja életművét, nem tiszteleghetett volna az emléke előtt. 

Míg édesapja a politikai újságírásból indult, és kényszerű kitérő után érkezett ismét oda, Gyuri a szolgáltató rádiózásba dolgozta bele magát kezdetben, a Napközben című rádióműsor legendás időszakában vált annak kulcsemberévé. Szorgalma, precizitása, mindennek utána járó hajlama kiválóvá tette ezen a területen is, ám volt mondanivalója az élet más vonatkozásaiban is. A vasárnapi újságnál kezdett el dolgozni, kamatoztatva mindazt, amit a Napközben műsornál megtanult, hozzá téve apai örökségét, azt a szilárd, megingathatatlan értékrendet, amelyet hazánkban olyan sokan vallunk magunkénak, és mégis oly nehezen tud életünk minden területén meghatározóvá válni. 

Deus, patria, familia. Azért mondom latinul ezeket a talán legszebb szavakat, Isten, haza, család, mert csak az elmúlt 26 évben is oly sok méltatlan ember vette a szájára őket és mondogatta, ha kellett, ha nem, hiteltelenül. Ahogy édesapja, úgy ITGy sem tartozik ezen szájkeresztények, megélhetési hazafiak, családról csak elméletben papolók közé. A Vasárnapi Újságban elmondott minden egyes szavának, gondolatának, fel- és lekonfjának, de még be- és elköszönésének is hitele, mert fedezete volt. Fedezete volt az a munka, amelynek során nem az a baj, ha a szerkesztőasztalhoz leülvén az ember nem tud valamit, hanem az, ha a mikrofonhoz átülvén sem tudja. Ez Gyurival soha nem fordulhatott elő, sosem volt rest utána tanulni annak, amit még nem tudott. Munkahelyi főnökeként és mellérendelt szerkesztőtársaként egyaránt tapasztaltam ezt, és soha nem láttam tőle mást. Mindezt pedig valószínűleg édesapjától is örökölt kedvességgel, munkatársai iránti jóérzéssel, néha dühös (és egyébként jogos) kifakadásokkal ugyan, de alapvetően és meghatározóan derűs lélekkel végezte. És végzi, mert ne essek abba a hibába, hogy egy máig és remélem még sokáig zajló folyamatról (mármint az ITGy életről és műről) rendre múlt időben beszélek. S ami egyáltalán nem közömbös, a sajnos nem fénykorát élő magyar rádiózás hírnevét öregbíti mindazok körében is, akiket mikrofonja elé kér, s akik meggyőződhetnek arról, hogy egy fölkészült és jó ember teszi föl nekik kérdéseit. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan kezelte azokat a „főnököket”, akiket ki tudja, milyen megfontolás, de biztosan nem szakmai és emberi érdemek helyeztek a fejünk fölé. Röviden szólva: parancsmegtagadás, s ugyanakkor arcának elvesztése, véleményének elhallgatása nélkül tudta kordában tartani az ilyen veszélyes vezetőket is.

A munka szünetében pedig nemigen volt rá példa, hogy egy-két mondat után ne érkeztünk volna meg a családi házhoz, amelyben több generáció lakik együtt, s ahol Gyuri barátunkat élete legfőbb értelme, a családja várja. Felesége, az első és egyetlen, akinek nem csak fogadott örök hűséget, de fogadalmát be is tartotta, lánya, veje, és mindenek előtt és fölött az unokái, akikről az én barátom, bocsánat a kifejezésért, csak egyfajta „cseppfolyós halmazállapotban” tud beszélni. A szeretetteljes ellágyulásnak azt a fokát, amellyel Gyuri a családjára néz, gondol, ahogy róluk beszél, talán senki másnál nem láttam életem során. 

Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a sorsnak, hogy Gyurival egy útra terelt bennünket, még ha roppant rögös útra is, és külön köszönöm a díjalapítóknak, hogy Gyuri személyében méltányolják azt az elveszett, vagy sokkal inkább elvesztegetett generációt, amely a Kádár-rendszerben élt, ahogy tudott, de nem adta el magát, a rendszerváltásnak nevezett fordulat után pedig minden percben tudta, hogy hol a helye. A nemzeti közösség érdekei és értékei, a kereszténység erkölcsi törvényei, és azon meggyőződés mellett, hogy az egy férfiből, egy nőből és gyermekeikből álló családnál egyetlen nemzetnek sincs értékesebb építőanyaga. Ez a kiállás nem volt kényelmes, nem volt kifizetődő, és nem az ma sem. Ennek a generációnak a tagjai sok sebet kaptak az évtizedek során, Gyuri is sok sebet kapott, s ami a legszomorúbb: a legtöbbjét úgynevezett „baráti tűz” által. 

Hálás vagyok a díjalapítóknak, és köszönöm nekik, hogy ifjabb Tóth György kollégámat és barátomat, az ő szép életét és művét észrevették, és e nemes díjra méltónak ítélték. 


Dr. Stifner GáborKossuth rádió

Budapest, 2016. november 16. 


2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján