Berend Ivánról

Szervátiusz díja laudálása

2015. áprilisában leányfalui megnyitómat egy örömkiáltással kezdhettem: Hurrá! Hurrá, hogy végre, nagy betűvel is mondom-írom: VÉGRE Berend Iván kiállít Magyarországon, hogy végre önálló kiállítása van közöttünk. Ez azért volt óriási hír és esemény, mert Ivánnak addig még nem volt önálló kiállítása Magyarországon, miközben, miközben abban az évben töltötte be 75. életévét! S hogy az volt az első önálló kiállítása Magyarországon, az nem azért volt, mert pár éve kezdett el festeni-rajzolni! Nem! Ugyanis grafikusművészként 1970-ben szerzett oklevelet a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, tehát éppen 47 éve! S hogy nem tudhattunk róla, az azért van – s ez bizony jellemző magyar sors – mert közben 43 évvel ezelőtt nem jött haza Magyarországra e l s ő Nyugat-Európai útjáról, azaz 1974-ben. S bár végső soron folyamatosan ápolta kapcsolatait szülőhazájával, évek óta dunabogdányi polgárnak i s számít, mégis csak két éve volt tehát első önálló tárlata, amelyet azóta már újabb kettő is követett, mind a kettő stílusos helyszínen: a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban (Fodor Péter főigazgató köszöntőjével), majd a Párbeszéd Házában (Sajgó Szabolcs köszöntőjével).

Berend Iván tehát élete nagyobb részét nem is hazai közegben töltötte, hanem németben, mégis művészete nagyon a miénk, a miénk i s. Hiszen olyan jeles mesterektől tanult, mint Konecsni György, Zelenák Crescencia vagy Barcsay Jenő, ez az iskolázottság egész pályafutását meghatározta, s 1982-ben kiállításon történő részvételre már küldött is haza munkát (a legendás Tisztelet a Szülőföldnek kiállításra), noha nem sokkal előtte még büntető eljárást folytattak ellene „hazatérés megtagadása” címén… Évtizedekig Münchenben, majd München közelében élt és dolgozott. Foglalkozott festészettel, grafikával, reklámgrafikával, fotógrafikával, animációval.

Miközben azt írják, mondjuk róla (magam is állíítom), hogy lírai oldottságú konstruktivizmus jellemzi munkáit, s ez végső soron igaz, s ez végső soron igazi/valódi XX. századi művészeti stílus, a z o n k ö z b e n Berend Iván – olvasatomban – egy nagy tradicionalista. Egész művészi magatartását, nézetrendszerét is a hagyományra építi, de közben mégis igazi, valódi XX.-XXI. századi művész. Tradicionális már téma választásában is. Nála sehol nincs utalás a nyomasztó kortársi életformára, városi látványra, urbánus életszemléletre, feszített emberi viszonyainkra. Iván úgy járta körül Nyugat Európát, hogy mindenütt a historikus értékeket kereste, találta meg. Ezek szépségét, élményét szívta magába, s ezek jelentettek inspirációt, muníciót, ezek adtak intenciót számára. Járt Londonban, Brüsszelben Brugge-ben, Gentben. Folyamatosan nagy hatással voltak rá a műemlékek és a késő-gótika, a reneszánsz, a németalföldi festészet. Az eredeti művek rá tett hatása katartikus volt nem csak stílusban, de anyagválasztásban, perfekt technikában, e művek visszafogott, intim sugárzásukal. Mindebből kiemelkednek a német hatások, a Nürnbergben, Bamberg-ben, Regensburgban, Würzburgban, a müncheni Alte Pinakothekában látottak, Dürer művészete (1471-1528), a tán általunk kevésbé ismert Tilman Rimenschneider (1460-1531) szobrász munkássága, majd ehhez kapcsolódóan mediterrán élményei, melyek Firenzében, Velencében érték… Ami nekünk úti élmény, az neki életforma, majd – tán fogalmazhatok így - művészeti forma lett. Munkáin érzékeljük a gótikus, késő gótikus reneszánsz hatásokat, az átélt és átfogalmazott németalföldi, itáliai benyomásokat, melyekben mindig fontosak számára a magyar értékek. Pl. épp az itt látható bambergi lovas kompozíció megjelenése is erre utal. Mindezzel együtt művészi formavilágára nagy hatással voltak korán szerzett szentendrei élményei, a kisváros architektúrális szépségei, XX. századi művészetének szuggesztivitása. Azonban – s ez szintén alapvető determináns – találkozik a Bern közelében megvalósult Paul Klee múzeummal, gyűjteménnyel, s e zseniális XX.századi festő ugyancsak nagy hatással van rá.

S kialakul, létrejön, megszületik, szívós, kitartó, mindig türelmes munkával az az egyedi stílus, amely jellemzi művészetét, s amelyből itt és most pár remek művet élvezhetünk. Négy szempontot emelnék ki. 1./ Mindig látványközpontú, amit csinál, város, táj, város fragmentum, torony, templom, néha macska, de ebből a látvány élményből mindig ki is emelkedik, valamiféle szinte spirituális, álomszerű világba. 2./ sosem egy pillanatot ragad meg, mindig idősíkok is elhelyezkednek munkáin, egymás alatt-felett. 3./ Hihetetlenül igényes a technikai kivitelezésben. Jellemzően egy-egy művén is többféle technikát szervesít, grafikából festményt készít, műhelye titkokkal teli. 4./ Egészen egyéni és rendkívüli színkultúra jellemzi. Az idősíkok, színfelületek transzparenciája sajátos emelkedettséget áraszt.

Egész munkáságát áthatja az értékek tisztelete, áthatja az erős azonosulás ezekkel az értékekkel, a szakrális emelkedettségtől a hétköznapi történések lírájáig, s mindebből egy szubtilis, finom poézis sugárzik. A vizesség, a nedvesség élménye erősen érzékelhető, s tán ezzel is hozható összefüggésbe, hogy első hazai kiállítása címe „Palackposta” volt, az utolsóé „Sodrásban”…

Berend Iván távol tartja magát a kor jelenségeitől, ő nem szembesülni akar dolgokkal, eszmékkel (bár ezekről is határozott véleménye van), hanem azonosulni akar azzal, ami közel áll hozzá, feloldódni akar személyes szépségeszményében. Még egyszer utalnom kell arra, hogy kivételesen finom ízlése bonyolult és összetett technikával párosul. Korábban készített metszeteteket, melyeken tovább dolgozik, pl. kiindulás lehet egy korábbi linónyomat, dolgozik pasztellel, tussal, temperával, olajpasztellel, olajjal, akrillal, akvarellel, fára, papírra… Sajátos varázsló, már-már alkimista, aki grafikusként, rajzolóként, festőként egyesíti erőit, tehetségét a végső mű megszületéséhez. A kupolák, templomok, hajók, vizek, tornyok mellett néha művek készítésére inspirálják a művészt szépirodalmi művek, pl. Szerb Antal legendás Utas és holdvilága. Hadd válasszak e műből egy olyan jellemző mondatot, amely Iván egész alkatára, életútjára jellemző: „Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök sorsjelző csillagok.”

Hölgyeim és Uraim!

Berend Iván Szabó Ervin könyvtárbeli kiállításának kitűnő címet talált: Templom és iskola. Természetesen azonnal eszünkbe jut Reményik Sándor kultikus verse, aki Trianon sokkja után pár évvel 1925- ben írta meg ezt a meg- és felrázó versét. Csak egy kis villanásszerű idézet, egy szakasz erejéig, némi aktualitást is érezve:

”Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülője szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát! „

Berend Iván e felemelő vershez készítette egyik itt látható másik munkáját. Alig van rajta indulat, de feszültség, átéltség, mélység annál több.

Iván számára mindig fontosak voltak a nemzet, a magyarság kérdései, de ő – alkatához híven – sosem agitálni kívánt nézetei igazáról, hanem nagyon is érzékletesen művekkel szembesít minket, melyek szépsége, értéke meggyőzőbb bármilyen más megvalósulásnál. Így őrzi - jelképes értelemben is - a templomot s az iskolát. Szervátiusz díja méltó helyre került.

Budapest, 2017. november 22.

Feledy Balázs