"Szállj le hát a kútba testvér
Szállj le bátyám, szállj a kútba
Hozd föl amit megkerestél"

Buda Ferenc: Szállj a kútba
Szervátiusz Tibornak

    Szervátiusz Tibor könnyen teljesíthette Buda Ferenc kérését, hiszen ő már művészi magáratalálása idején is ott volt: a múlt mélységes mély kútjában. E kérés után legfennebb kicsit lejjebb ereszkedett. Ott született s nevelődött ugyanis Erdélyországban, ahol a magyar múlt őrződik a kaput faragó férfiak kézmozdulatában, a rigmust mondó énekesek hangjában. De ott gyökerezik Gyimes és Moldva népeinek napi szokásában, egymást megszólító köszöntésében is.
    Gyerekként, de később érett fejjel is többször végigélte Szervátiusz Tibor a csíksomlyói búcsúkat, látta a székelyeket, csángókat a hegytetőn a Nap előtt térdre borulni, imádkozni az ősi magyarok legrégibb Istenségéhez. E régi Istenek: a Nap és a Hold nevében jelölték ki őseinknek sok száz éve a helyet Erdélyben. S ki más segíthetne ma a kisebbségi lét sanyarúságában vergődőknek? Az új Isten és híveik bekötött szemmel, füllel verik vissza több mint hetven éve a panaszt, a jajt, a hulló könnyet!
    Szervátiusz Tibor nemcsak látta Erdélyben a szokásokat, de résztvevőként át is élte, meg is élte azokat, amelyek az ő szavaival, együttesen alkotják a magyarok őseposzát, eredetünk, múltunk nagyszerűségét bizonyítván. A szóba rejtett múlt őseposz formájában nem maradt ránk, nincs alkalmunk a szavak kimondásával erőt gyűjtenünk a ma küzdelmeihez, mint a finneknek például. De Szervátiusz Tibor szobrai: a kicsi bálványok, a székely pieták formai összesítését adják a magyar régmúltnak. A művész leszállt a múlt mélységes mély kútjaiba, s mert ott gyönyörűt, bennünket megtartó erőt talált keservvel, kínnal egyenként fölhozta, fölhozza őket. Fába, fémbe vési ősi motívumainkat: a Napot, a tulipánt, a csillagokat. S mert hordozza génjeiben, szívében is őrzi: az erőt, a hitet is anyagba faragja, hogy megmaradjanak, soha el ne vesszenek. E kis Napokból egyszer majdcsak összeáll a mi nagy NAPUNK!

    - Ha álmodból ébresztenek fel, akkor is el tudod sorolni az erdélyi havasok neveit?

    - Sőt, álmomban, ébresztés nélkül is. Bennem van ugyanis az egész, mindeniket végigjártam. Külön ismerem a hegyeket, a csúcsokat, a völgyeket, folyókat és patakokat. Egy kényszer munkált bennem, hogy végigjárjak minden zugot, csúcsot, nehogy egyetlen hegygerinc is kimaradjon, amelyet nem jártam be, nem hódítottam meg! Így ismerem Erdélyt, így kötődöm hozzá. Ott járok sokszor álmomban is.

    - Arra kérlek, idézd fel azokat az éveket illetve azokból néhányat, amikor bejártad Erdély tájak, falvait. Milyen képek hívódnak elő az emlékezetedből?

    - Annyira sok kép van bennem, nem is tudom melyiket válasszam elsőnek? Talán Gyimest, az Estrázsacsúcsot? Ott mindig szerettem üldögélni, s onnét messze lehet látni, Erdélyt be lehet tekinteni. Itt őrizték a székelyek a lármafát, s ha ellenség jött, akkor füstjelekkel jelezték a másik lármafának. Innen láttam mindig a Hargitát, a Kelemen-havasokat, a Nagyhagymás vonulatát. Sőt beláttam még Moldvába is, ahol a csángók élnek. A Kelemen-havasok csúcsai egyenként kivehetők az Estrázsáról. Arra olyan vad vidékek vannak, hogy egy hétig embert sem láttam, csak medvével találkoztam. Majd hirtelen Csíkmenaságot, az ottani ősi templom képét látom. Kemény, mokány székelyek járnak ide imádkozni, ősi templomi énekeket énekelni. Vagy a felejthetetlen Csíksomlyó a csodatévő Máriával, búcsúkkal! A székelyek nagy szent gyülekező helye ez évenként. Amikor mondom, látom is most Máriát a sugarak között, ahogyan megdicsőül a Napban az Istenanya. S látom azt a több százezer székelyt, csángót is, akik harangokkal, templomi zászlókkal zarándokolnak Somlyóra.
    Ezek azok a kötődések, amelyek összetartanak embereket, néppé, nemzetté kovácsolnak. S ha valaki ilyen kötelékbe tartozik, az óhatatlanul egyformán gondolkodik, érez. Ezekhez az emberekhez, ehhez a tájhoz tartozom én. Nekem ez a szülőföldem: Erdély.

    - Mindig sírással küszködsz, amikor Erdélyről beszélsz.

    - Nemcsak küszködöm, de sokszor már nem tudok uralkodni magamon, s megfényesül a szemem. Elveszítettem, s már csak távolról tudom felidézni a régi emlékeket, kötődéséket. Bizony fáj is a szívem, azért is, hogy el kellett hagynom a szülőföldemet, de azért is, hogy az ottmaradottak nehéz sorban élnek. Szenvednek, kínlódnak, küszködnek a megmaradásért.

    - Mi az első gondolatod, ha kora reggelente felkelsz?

    - A házamat Budapesten úgy építettem, hogy az emeleti erkélyen, fenyőgerendákból magam ácsoltam a korlátot. Olyan lett, mint egy gyimesi kerítés. Reggel mindig kiállok oda, betájolom Erdélyt, Kolozsvárt, Gyimest, s arrafelé fordulva kérem a Napot, s a Magyarok Nagyasszonyát: Máriát, segítse meg Erdélyt s az erdélyi magyarságot. Ehhez mindig hozzáteszem, hogy a világon minden magyart és becsületes embert is segítsen meg. Erről az erkélyről én nagyon messzire látok, azzal a belső látásommal amellyel az imént is láttam Gyimest, Kalotaszeget.

    - Ezek az imák tárgyiasulnak szobraidban? Ugyanezek az óhajok vezetnek, amikor faragsz?

    - Ezt én a szobraimmal pontosan így nem fogalmazom meg, de hogyha valaki egy teljes, egész ember, akkor csak egyféleképpen tud gondolkodni és alkotni. S a szobraimnak is a legbelső mozgatórugói azok a kötődések, amelyekről az imént vallottam. Dehát ezeket az érzéseket nemigen lehet szóra váltani, mert ezek még a szó előtti régi, ősi jelentésű kötődések és ragaszkodások.

    - Ezek az ősi kötődések tárulnak fel szobraidban, a Napisten variációkban vagy a kicsi bálványokban. Néha betűvel is ráíródnak az imák a művekre. "Magyarok Nagyasszonya, segítsd meg magyar népedet !" Hány szobor talapzatán található e könyörgés?

    - Több helyre beírtam, varázsigeként, amellyel kérem a magasabbrendű erőket, segítsenek, s az igazságot, emberi tisztaságot és értékeket tegyék végre uralkodóvá a Földön. Tudom, hogy ez nehéz, mert a rossznak és gonosznak iszonyú ereje van közöttünk, s a küzdelemből bizony nem mindig a jó győzedelmeskedik. Dehát éppen ezért kell kérni, energiákat befektetni, akaratot összpontosítani egy-egy kérésbe, hogy próbáljuk befolyásolni a világnak e menetét.

    - Egyéves korodban a fejedbe állt egy szobrászvéső és elkeresztelt mintegy a mesterséggel. Mikor érezted először, hogy valóban igaz édesapád iménti költői megállapítása? Tehát, hogy te a szobrászatra születtél, ennek rendeltettél?

    - Beleszülettem ebbe a mesterségbe, hiszen apám műterme - amely sokszor csak egy fáskamra vagy falusi szín volt -, számomra a gyerekszobát is jelentette. Ott lábatlankodtam mindig apám közelében, s néztem, figyeltem ahogyan ő dolgozott. Így óhatatlanul rám ragadt minden, amit láttam és tapasztaltam. Magam is kívántam, hogy dolgozzam, nagyon nagy örömömre szolgált a kézi erővel történő megvalósítás. Szerettem a szerszámokat, eszközöket is. Egészen kicsi gyerekként rajzolással kezdtem. Három esztendős voltam, amikor egy rajzpályázatot megnyertem Kolozsvárt. Ma is emlékszem erre a színes ceruzával készített rajzra: egy táj látszik rajta dombokkal és fenyőkkel. Középen tűz ég, amelynél két vadász vagy pásztor szalonnát süt. A guggoló emberek lábát úgy rajzoltam meg, hogy nem hátrafelé, hanem előre bicsaklik. Dehát a gyermeki lélek és rajz teljesen kötetlen és szabad.
    Szóval mindig rajzoltam, dolgoztam. Édesapám ezt még ösztönözte is. Egyébként, ahol ő megfordult, ott mindenki faragni kezdett, a művészet felé fordult. Annyira egyszerű és természetes módon tudta mívelni a mesterségét, hogy mindenki azt hitte, máris tudja úgy csinálni, ahogy ő.
    Amikor édesapám megbízásokat kapott, akkor munkát adott nekem is. Ha egy asztalt faragott, amelyet egy székely pár tartott, akkor a férfi kucsmáját én bongyorítottam. Egy pengőért darabját. A faragás szinte mindennapi elfoglaltságom lett. Jártuk Erdélyt, meg-megálltunk a falvakban. Apám dolgozott, s én a székely gyerekekkel kint jártam a hegyek közt. A patak partján fűzfaágat vágtam a bicskámmal, s ebből hosszú-hosszú székely fejeket alakítottam ki. Közben persze a rajzot sem hanyagoltam. Pasztellel tájképeket festettem: Kolozsvár utcáit, a székely falvakat, de háborús menekültként az Alföldet is. Alig múltam tíz éves, agyagozni kezdtem, önarcképeket formáztam. Faragnom kellett, erre valami belső késztetést éreztem. Persze, mindezt ugyanakkor játéknak tekintettem.

    - Mikor érezted úgy, hogy a játék komolyra fordult, elkötelezettséggé vált?

    - Nem tudom élesen elválasztani a játékot a hivatástól. Egyébként tizennyolc évesen orvos akartam lenni, mint akkor, a negyvenes években, mindenki az osztályban. Talán a háború maradványa volt, nem tudom, de mindenki orvosnak készült. Annyira komolyan vettem e szándékot, hogy klinikára jártam gyakorlatozni, s kerékpárral rohangásztam injekciót adni a város egyik pontjáról a másikra. Az anatómia különösen érdekelt, ezért sokszor megfordultam bonctermekben. Felvételiztem a marosvásárhelyi orvosi egyetemre. Nem vettek fel, mert szerintük apám kispolgár volt és osztályidegen. Ő, aki kerekesmesterből maga erejéből lett szobrásszá! Míg vártam az eredményhirdetésre, addig a Kolozsvár óvárosában levő padlásszobánk ablakából a régi utcákat rajzoltam. Édesapám azt mondta róluk, hogy nagyistvános szénrajzok. Ma is megvannak.
    Amikor megkaptam az elutasítást, már örültem is neki. Éreztem, hogy a művészetet jelölték ki Odafent számomra. Akkor alakult meg a kolozsvári magyar művészeti intézet, amely két évig így működött. Később román képzőművészeti főiskolává vált. Tömegesen jöttek a tehetségkutatás eredményeképpen a székely gyerekek, fiatalok. Egyfajta pezsgés, lüktetés volt a művészeti életben, amikor magam is a főiskolára kerültem. Addigra nagyon pontosan és tisztán elsajátítottam az erdélyi népi faragásnak a stílusait, s az ékrovást. Ismertem, és készíteni is megtanultam a szerszámokat. Szóval félig-meddig kész voltam e mesterségre.

    - Később aztán félig el kellett felejtened a népi faragást, hogy megtaláld a saját egyéni stílusodat?

    - Igen, el kellett felejtenem azt is, a szocreált is. Még bonyolultabbá tette a küzdelmet, hogy édesapámmal egy műteremben dolgoztam. Neki volt egy kialakult stílusa, amelyről úgy gondoltam, azt meg kell hagynom neki, s magamnak egy egészen más művészi utat kell járnom. Ez a legnehezebb küzdelme a művésznek: hogy hozzá tudjon valami kevéssel járulni a művészet sok ezer éves vonulatához, gazdagítani tudja azt.
    Az első nagy eredmény az volt, hogy rájöttem, nem folytathatom apám módszerét, de nem utánozhatom azokat az izmusokat sem, amelyek Nyugaton burjánoztak. Öntörvényű művészként kell a magam lábán megállnom, s megharcolnom a harcot saját művészetemért.

    - Ez nyilván nem egyik napról a másikra született meg? Az elhatározás, s az új stílus.

    - A szobrászat fejlődése nagyon lassú és hosszú folyamat. Egy szobrász nem egy-két év alatt, hanem néhány évtized alatt érik meg. Egy szobor létrehozása is évekbe telik. Ahogyan gyakoroltam a mesterséget, úgy vontam le évek hosszú során ezeket a következtetéseket a magam számára. Amennyire átkosan nehéz volt, hogy apámmal - aki elismert, nagy szobrásza volt Erdélynek -, kellett együtt dolgoznom, ugyanolyan áldásnak is bizonyult. Hiszen sarkallt engem az elkülönülésre.

    - Aki látott téged édesapáddal Farkaslakán a 70-es években a Tamási-emlékművet faragni, de főként aki látta a tizenhárom esztendeig tartó hatalmas küzdelmet az andezittel, amelyből Ady lett; az tanúja lehetett annak, micsoda iszonyú erő és akarat vezeti a vésődet, kalapácsodat. Vajon ezenkívül milyen gondolatok, indulatok játszódnak le legbelül, amikor dolgozol?

    - A szándékom nekem mindig az, hogy az anyagba bele tudjam kényszeríteni az akaratomat. Az egyik szobromat Petőfinek hívom. De ez az elnevezés leszűkítése azoknak a gondolatoknak, amit ki akarok fejezni benne. Ebben ugyanis benne van Krisztus szenvedése, a kisebbségi lélek élethalál küzdelme, az ember legyőzhetetlensége. Amennyiben ? e szobor tanúsága szerint, ? Petőfi holtában is állva marad. Mindez együtt bennem munkál, kering, ötvöződik alkotás közben. Ezeket az érzéseket én évtizedekig hordozom magamban, s azt akarom belekényszeríteni, belesűríteni az anyagba. Amelyet le kell győznöm, a felesleget lehántanom róla, ahogyan Michelangelo is mondta, amíg megmarad maga a szobor.

    - Tehát harc ez a szobrász és az anyag között?

    - Méghozzá nem is kis szellemi-, fizikai harc és küzdelem. Temperamentumosan dolgozom, az érzéseim kényszerítenek, sarkallnak, s akkor kegyetlenül ütöm, püfölöm az anyagot, hogy minél előbb láthatóvá váljanak a gondolataim. Az élettelen és más szerkezetű anyagba vitalitást, történelmet, drámát, katarzist, mindent bele tudjak sűríteni. Ez a szobrászatban a csodálatos dolog, hogy lelket lehel az anyagba. Ez a teremtés. Előttem áll egy andezit tömb, s azt addig faragom, csiszolom, koptatom, érlelem, amíg az egyszerre Adyvá kezd válni. Ady csömöre, dühe, undora, népéért való aggodalma ott lüktet a kőben.
    Ezek persze nehezen mondhatók el, de talán nem is szabad a szobrászatot szavakra váltani. Ez a formák, a tér, a szerkezet világa. Ha létrejön egy szobor, amibe vitalitást, erőt tudtam kényszeríteni, akkor az már éli a saját önálló életét, tőlem s a világtól függetlenül. S hordozza örökre azt a feszültséget, életet, amit a szobrász belekényszerített.
    Az én szobraim zordak, drámaiak. Ezért is van talán, hogy többször eszembe jutott a gyimesi hegyekben: ide kellene nekem szobrot készítenem, itt kellene kiállítanom! A természetes közegükben. Szeretném visszaadni is egy kicsit őket annak a földnek, amelyből vétettem, azoknak a hegyeknek, amelyek neveltek engem.

Babiczky Klára