Entz Géza arcai (6.)

Entz Géza nevével gyakran találkozik, aki megfordul a magyar szellemi életnek és közéletnek azokon a változatos helyein, ahol elmélyedt munka és távlatos gondolkodás folyik. Mivel ő, korunkban ritka kivételként, kerüli a zajos nyilvánosságot, arca kevéssé ismert – és sokan hihetik úgy, hogy többen is szorgoskodnak ezen a néven a kiváló Entz-nemzetség mai nemzedékeiből.

Entz Géza élete, s oly jelentős mindennapi munkássága tehát szokatlan csendben folyik, valamilyen elegáns, az egyéniségéből fakadó diszkrétségben. De akik személyesen ismerjük, tudjuk, hogy a sok Entz Géza, a kulturpolitikus, a diplomata, a művészettörténész és a remek intézmény- és hálózat szervező mind ugyanaz az ember, ugyannak az embernek a szervesen egybetartozó sok vetülete. A személyes szabadságát kényesen örző de ízig vérig közösségi, a közösségért fáradozó ember. Elmélyedő tudós, de kiváló asztaltársaság, vérbeli kapcsolatteremtő - értelmiségi, aki tudja, milyen nagy a gyönyörűsége és haszna az órákon át csörgedező izgalmas baráti diskurzusoknak a világ ezernyi dolgáról. Tarthatnánk Entz Géza visszavonultságát a maga belső köreibe hedonista önzésnek, amely világunkat igazi értéktől fosztja meg - ha ő kulcsszereplőként nem tenne annyit, oly fáradhatatlanul a magyar kultúra közügyeiért, s nem jelenne meg mindenütt ahol szükségesnek tartja.

Volt persze az ő életének több látványos szakasza, s ekkor ismerte meg a nevét a szélesebb nyilvánosság. A meghatározó pillanat a rendszerváltozás kezdete volt, s annak törénete. A részvétel abban a történetben mindmáig meghatározó maradt Entz Géza szellemiségében és erkölcsében. A rendszerváltoztató csapatba gazdag tudással és útravalóval érkezett, mint oly sokan mások is Antall József körében. Entz Géza már 1989 elején jelentős tagja lett Antall József informális külpolitika- tervező körének, amikor a későbbi miniszterelnök még az MDF-nek sem volt elnöke. Entz Géza már régóta ismert volt akkor a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmaiban, mint a határon túli magyarság ügyeinek és történetének egyik vezető szakértője, s egyben egyik fő közvetítője a Nyugat felé. Mert nemcsak hogy jól beszélt világnyelveket, de alkatilag nyitott és szabad szellemi ember lévén egyike volt azoknak a 70-és 80-as évek Magyarországán, akik szinkronban voltak a nyugati közgondolkodás új fejleményeivel, különösen a kersezténydemokrata diskurzus és a kulturális javak megőrzése terén.

Így természetesnek számított, hogy Antall József kormányalakításakor, 1990 kora nyarán, Entz Géza miniszterelnökségi államtitkár lett, és hamarosan a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke. Közreműködött – számtalan más ügy mellett – azoknak a rendszeres budapesti találkozóknak a létrehozásában, amelyeken Antall József és tanácsadói köre a határon túli magyarság új politikai vezetőivel folytatott lényegretörő és hatékony eszmecseréket. Ezekből nőtt aztán ki, egy későbbi politikai korszakban a MÁÉRT tágabb merítésű politikai fóruma.

Entz Géza Hivatala teremtett először rendszert és képzett szakapparátust határon túli honfitársaink közösségi ügyeinek gondozására. Külön említést érdemel a Hivatal által kiépített és működetett Illyés Közalapítvány, melynek elvi irányitója egy sokpárti kuratórium lett. Felmérhetetlen, pénzben nem fejezhető ki a jelentősége annak a hatásnak, amelyet a határon kivüli magyar kulturális és politikai közösségek életre hívásában ért el két évtized alatt az Illyés Közalapítvány és a Hivatal, viszonylag csekély anyagi eszközökkel. Mindaz, amit a magyar-magyar kapcsolatokban, a kis közösségek feltámasztásában, pezsgő öntevékenységében a sokévtizedes tetszhalál után ma természetesnek tekintünk, akkor indult be. És nem csupán a konkrét anyagi és szervezési segítség volt mindebben fontos, hanem ugyanúgy egy új szemlélet létrehozása is. Ennek a szemléletnek az a lényege, hogy mindez, a megújult közösségi élet és a határok feloldódása egy erős szimbiózisban, természetes joga a magyarságnak. Az is, hogy e szimbiózis fenntartása és a nemzetiségi jogvédelem a nemzetközi fórumokon kötelessége a mindenkori magyar politikai osztálynak. Nemzetstratégiai prioritás, nemzeti ügy.

Világos volt Antall gárdája, s benne Entz Géza előtt az is, hogy ezt a jogképviseletet a úgy lehet jól ellátni, ha a szomszédos államokkal való kormányzati viszonyt egyenrangú partneri kapcsolatokká alakítjuk, s egyben dolgozunk egy új középeurópai politikai tudat megalkotásán. Az igyekezet bennünk megvolt. A Visegrádi Négyek együttműködése létrejött az Antall-kormány egyik nagy külpolitikai újításaként. Nem rajtunk múlott, és nem Entz Gézán, hogy a kétoldalú együttműködések kialakítása csak nehézségekkel haladt előre - a nagyobb stratégiai keret illetve a rendszerváltozások és a nemzettudati átállások eltérő naptára miatt, amint azt oly részletesen írja meg nagyszerű könyvében Jeszenszky Géza.

“Entz Géza birodalomépítő”, mondta egyszer nekem négyszemközt, jellegzetesen frappáns tömörséggel Antall József. Ebben a jellemzésben a dícséret mellett némi, a túlzásnak szóló rosszallás is rejlett, ahogyan azt a miniszterelnök alsó ajkának kis, jellegzetes huncut-fanyar lebiggyesztésével is jelezte. Valóban, Entz Géza a valóság nagy álmodóinak egyike, de nemcsak kigondol meglepő és képzeletdús terveket, hanem meg is valósítja őket, ha partnert és támogatást talál hozzájuk. Mégpedig önzetlenül és tiszta kézzel is, nemcsak a társadalmi alkotómunka jó kedvével.

Úgy gondolom, hogy Entz Géza már akkor, negyedszázaddal ezelőtt, bőségesen megszolgálta azt a kitüntetést, amelyet most nyert el, a magyarságáért oly sokat elszenvedő Szervátiusz Jenő bátyánkról elnevezett díjat.

A kultúrpolitikus pályája ezután sem zárult le Entz Géza életében, de egyre inkább a szakmaiság egy másik hatalmas területe felé tolódott el benne a hangsúly. Alapító tagja lett 1994-ben a lapot kiadó Magyar Szemle Alapítványnak, 2016-ban pedig elnöke. A lap olvasóinak mindig élményt nyújtanak Entz Géza emlékező elemzései, amelyek a rendszerváltozás, az Antall-kormány és a kereszténydemokrata eszmeiség kapcsolatait vázolják fel ragyogó esszékben. Mellettük azonban a Magyar Szemle olvasóinak emlékezetesek lettek azok az esszék is, amelyekben Entz Géza a magyar művészetörténetírás és műemlékvédelem nagy alakjairól ad pálya- és személyiségrajzot – azokról az óriásokról, akik 1930 és 1970 között megalapozták e tudományágak európai hírűen korszerű szemléletét Magyarországon.

S az utóbbi nagy témával át is kerülünk Entz Géza szellemi és szervezői személyiségének egy másik alkotó szeletébe – s mint látni fogjuk, mégsem véglegesen. Látni kell, hogy az ő munkásságában a politikai tevékenység abból a hatalmas tárgyi tudásból, abból a meghatározó nagy lelki élményből táplálkozik, amelyet a Kárpát-medence évezredes művészeti alkotásainak folyton megújuló ismerete és szeretete ad neki. És mindazok az emberi élmények, kapcsolatok, amelyek éltető hálózatot teremtettek az ő számára e kultúra körül. S amikor Antallszavával “birodalmat épít”, akkor is mindig ebben a körben jár, innen meríti inspiráló gyökereit – de nem csupán mint kiváló szaktudós, hanem mint hatalmas kitekintésű értelmiségi is, akiben a szellemi kiváncsiság lángja olthatatlanul ég. És nem kell mondanunk, a Kárpát-medence nagy művészi emlékeinek személyes felfedezése neki ifjú korától kezdve azt jelentette, hogy ez a régió egy és oszthatatlan, és a benne szövődő barátságok megtestesítik a magyarság oszthatatlan egységét. De a magyarságnak azt a készségét is, hogy a benne élő nemzetekekkel együtt éljen és alkosson magának megújuló otthont, amikor a nagypolitika soviniszta őrületei ezt nem akadályozzák.

Műemlékes tudása és elkötelezettsége révén természetesen Került Entz Géza a Műemlékvédelmi Hivatal élére az első Orbán-kormány idején, 1998-99-ben, majd széles látóköre folytán helyettes államtitkárnak a kultusztárcához. De akkor már javában dolgozott kétévtizedes nagy tudományos projektjén, Magyarország teljes, korszerű műemléki topográfiájának szerkesztésén, régiókra bontva. A munkának kidolgozta módszertanát, és nagy körből válogatott össze olyan művészettörténész-régész csapatot, amelynek tagjai elvégzik a részletfeladatokat. Nem Entz Gézán múlik, hogy a nemzeti fontosságú projekt megvalósításához többszöri nekifutással sem kapott egyelőre pénzt. Egyetlen, példaszerű mintadarabja készült el ennek a sorozatnak, szinte saját erőből: a Székesfehérvárról szóló gyönyörű és gazdag anyagú kötet. Pedig ez a terv méltó arra, hogy melléje álljon anyagi és erkölcsi erejével két Akadémiánk, az MMA és az MTA is. Mondhatni, ez kötelező volna – hiszen hasonló korszerű, monumentális felmérésére kulturális örökségünknek nem akad más rátermett vállalkozó köztünk ma.

Enzt Gézát azonban a kudarcok és késleltetések nem állították meg – s ez is olyan tulajdonság, amely sajnálatosan ritka közöttünk e hazában. Géza mindig előre néz, tervez, szervez, cselekszik – és mindig létrehoz valamit. Nem siratja a múltat, és nem ápol személyes sérelmeket.

A birodalmat is így építette tovább kicsiben. Létrehozta a Pro Professione magánalapítványt, amely a nagy állami elosztórendszerek fehér foltjait finanszírozza a kultúrában a határokon túl a magyarság számára, ösztöndíjakkal, kisebb műemlékprojektek és egyéb kezdményezések támogatásával. S ami az Antall-kormánynak sok próbálkozás ellenére sem sikerült a helyi ellenállások miatt: hogy a határokon túli kis- és középvállakozások számára anyagi és szellemi támogatást teremtsen, megint csak a Pro Professione Alapítvány valósította meg, kevés pénzből de annál több gazdasági ötlettel és képzelőerővel.

Nem véletlen, hogy Antall József Entz Gézát bízta meg a Teleki László Alapítvány létrehozásával, és természetesen ott látjuk annak vezetőségében is kezdettől fogva. Az alapítvány az új magyar Közép-Európa kutatás irányítójaként jött létre, és végezte munkáját jó évtizedig. Amikor 2008-ban a közalapítványt hivatalosan megszüntetik, a mag-építők, Entz Géza, Granasztói György és Diószegi László magánalapítvánnyá alakítják, és a csökkent költségvetésből az erdélyi műemlékek helyreállításának célzott programját viszik tovább, látványos eredményekkel. 2016-ban Entz Géza lett az Alapítvány társelnöke, Granasztói György barátunk szomorú elhúnyta után.

Röviden had említsem még meg Enzt Géza barátunk legújabb szellemi alkotását: a magyar műemlékvédelem történetét írja meg, amelynek alapját az a kurzus képezi, amelyet a tárgyból Magyarországon először ő tart ősz óta a Károli Gáspár Református Egyetemen.

Mit is mondhatnánk még el? Egy valamit még feltétlenül a sok közül. A nagy emberi telejesítmények mellett jobbára ott áll jóban-rosszban egy empatikus és inspiráló társ is. Entz Géza barátunk különös szerencséje, hogy gondjaiban, tervezésében mindvégig támogatta, támogatja elhivatott társa, a marosvásárhelyi születésű zongoraművész, Tőkés Emese. Vagyis: a Múzsa, a művészet – és megintcsak Erdély, az ő csillagzatának jótékony bolygói. Mint ahogy szintén ott fénylik e konstellációban családi felmenőinek jó másfél százados tudományos kiválósága, mindenekelőtt azonos nevű édesapjának, a magyar művészettörténet-írás egykori, klasszikusan nagy alakjának szelleme.