telefon: +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél búcsúzása

Döbrentei Kornél

Az élet dicsősége

Szervátiusz Tibor búcsúztatása

Nagy életművel rendelkező – legyen író, költő, zenész, szobrász – születésnapi méltatása és halotti búcsúztatója közt alig van különbség. Annyi, hogy az utóbbi lezártnak tűnik, végérvényes. Meglehet, éppen egy újraszületés kezdete. Számomra csupán látszólagos ellentmondás, hogy Szervátiusz Tibort, egy virágzás-robbanásos, kikeleti, reményteljesen zöld tömény, energia-dús folyamat, erőltetetten tavaszi menetében 88 évesen szólította magához az Úr. Nem üzenet ez? Nekem az. Merthogy az életenergia hatványozottan benne munkált. Kényszerítőn. Műveiben mindenképpen. Még akkor is, ha nélküle a tavasz csonka. Miközben Petőfije teljes.

„Az értés, a magunkba fogadás, amelyből korlátlan szeretet támad, részvét sugárzik, végül is egy közülünk való – idetévedt, űzött, parancsolt? – Stervátiusz Tiborról szól. És Általa rólunk, kivétel nélkül. Ezt sugallják a munkák, immár nyolcvanötödik éve támadnak fel keze alól a fémbe, fába, márványba, andezitbe, gránitba merevített és lüktetésre keltett dimenziók.” írtam ezt 85-dik születésnapja alkalmából. Hozzátéve, amit Bakay Kornél professzor úr mondott Tibor nyolcvanadik születésnapján: „Szervátiusz Tibor nagyon jól tudja, hogy nekünk magyaroknak hatalmas közünk van az egyetemes, ősi múlthoz, de a génjeinkben szunnyadó erőt ki kell szabadítani ördögien gonosz rabságából. Elénk varázsolja hát a Napistent, az Ister-párt, a Boldogasszonyt, az Életfát, a Turult, Attilát, Árpádot, Szent Istvánt, Szent Lászlót. A Magyar Oltár előtt a hitehagyott is megtér. A magyar őstörténet tiszta forrásait, a hivatalos megtévesztők által kicsúfolt és kigúnyolt hun hagyományt tette művészete középpontjába, amelyet szóval, képpel, hanggal kell felidéznünk és ápolnunk szakadatlan” - ennyi az idézet. Hozzáteszem, akár megszakadva is. Mondd, hol van a világ világossága? Tibor számunkra világméretű talentum. Szilárd hitem ez, meggyőződésem, művészete után már az is merészség, hogy két lábra mert állani az emberiség az ősi fák alatt, amelyek a Hargita hátán sem érnek az égig. Igen a fák, melyeknek anyaga már édesapjának, Szervátiusz Jenőnek kezében is engedékeny alanyok voltak, hogy beléjük oltsa látnoki tehetségét. De maradt a szikla, számomra megkerülhetetlen állandóság, ide vagy oda tektonikus mozgás. Bár a másik szintén Erdélyből jött hegynyüvő Erős Zsolt élete és halála egy másfajta megközelítésről szól, noha a szikla ott van, mégis kikerülhetetlen, Tibornak is. Ő nem megmássza a követ, inkább beléhatol, szellemével belakja, mert szerinte abban bévül rejtekezik a valóságos csúcs, az a többlet, amelyért a sziklát feleslegeitől megfosztani érdemes. És olykor megtartani. Érzem ezt szobrai láttán, no és a rengeteg, elnyűhetetlen fáradságot, amely felüdíti a harcot. Amely folytonosan van, rendre újraképződik. Qui protest? Odaadást érzékelek és nem feladást. Eközben mennyi méltatlan, ócska, lankadatlan támadás a szürkéktől – akiknek Ady sohasem akart a hegedőse lenni - , az irigy kismesterektől.

Hiszem, nem mindenki pótolható, Szervátiusz Tibor sem, aki atyai barátom volt. Egyben édesapjára és az ő szövetségükre is gondolok. Olyan egység volt köztük, mint Géza és István közt, amikor egy nemzet érdekében összeadódnak a gének és egy cél felé, a magyarság és Erdély megmaradása felé, az egységes tudatalattiakat is mozgósítva irányítanak. Apa és fia, most különösen, hogy egymás magasából néznek le ránk, figyelve, miként sáfárkodunk a ránk hagyott, megtartó örökséggel, ami bőségesen maradt utánuk.

Ez a búcsúztatás nem az elvesztésről, mely nagyon fáj, hanem az életről szól, mint Tibor Bátyám minden műve. Nem vagyok képes ott s úgy beszélni a végleges megszakításról, ahol az életigenlés, a harc, a semmibe-múlás, a kiveszés ellen lázad. Holtában is. Tibor túlnő a halálon. És ezek nem szavak, vigasznak amúgy is hitványak. Földi tartása, jelleme, valója számomra meghitt kapcsolatban marad, bár most minket egy mennyország választ el. De nem választ szét, mint ahogyan nem sikerült az itteni földi pokolnak sem.

Szervátiusz születését tekintve „csak” tíz évvel fiatalabb Trianonnál, mégis évszázadokkal öregebb, bölcsebb. Olykor bölcsnek lenni keserűség. Kivált ha nem adatik meg a belenyugvás képessége. Mindezt magunkba tartani még nagyobb megpróbáltatás. Megőrjít, szétfeszít, pontosabban: felél. Hát így lenni, „létni”, felér egy tűztolvajlásért ránk eresztett Prométheusz aprólékos májcsipegetésének kínjával. Már ott is egy szikla. A mindennapit add meg nekünk, és megkapjuk csőstől. Dicsőség nélkül. Tibor létideje nem a 20-21. század. Jócskán előbbre van, mind művészi kérdésekben, megoldásokban, mind a politikában, amelyet, mint Jónás a prófétaságot, valószínűleg rühellte. Mert hát Őt is galádul becsapták. Nem egyszer. Lehet, már ez a kudarc is némelyeknek elérhetetlen. Szervátiusszal kapcsolatban ezt az utolérhetetlenséget a köznyelv egyszerűen hallhatatlanságnak nevezi. A hallhatatlanságot el lehet temetni? Erre csak az 1945 és ’89 közti rezsimek voltak képesek. Netán szűken mértem volna az időt? Valóban tisztaságot jelent a gondosan újracserélt fehérnemű, akkor a volt folt miért szaglik? A halandóságot egy piramissal nem lehet ellensúlyozni. Egy vakondtúrás elegendő volna erre a Mindenség nevében? Most kezdem igazán értani az aranyjánosi Ágnes asszonyt.

Úgy közel negyven éve, mint siheder költőt bemutatott Nagy László Szervátiusznak. Egyenes derékkal ültek, megfontolta kortyolgatták a vörös bort. Alig beszéltek, noha látszott, nagyon is értik egymást. A szófukar csönd megvilágítottan kicsit homályban bolyongó ifjúi elmémet: Ők nagy megértésben a mindenséggel társalogtak, egyenrangú félként. Gőg nélkül, természetes módon, azzal mérték magukat. Keveseknek adatott meg ez a párbeszéd. A teremtés különös, felemelő nagy pillanata volt ez. Soha nem feledem, bár mint tudjuk az amnézia amúgy sem humusz, inkább szik és só. Hallgatag, mélyértelmű cinkos némaságuk máig a fülembe cseng. Hát így is lehet! Üzeni Nietzsche, meghalt az Isten. Szervátiusz műveit nézve, én nem hinném. Amelyben én hiszek, az a Hiszekegy, és még valamiben amit Szervátiusz egyik művében a Székely Pietában láttam meg. Jövendölésereje mondatta ki velem végső meggyőződésként: Székely Pietád nem gyász s kin rabja/ lábánál kicsi gyermekkel vallja,/ bármily hatalmas a veszedelem,/ s döglesztőn lét-koptató a jelen,/ mag kisarjad, megmaradunk, ne félj_./ Mindörökké Magyarország s Erdély.

Úgy legyen! Drága Tibor Bátyánk, odafentről segélj, érzem, tudom hatalmadban áll. Élj vele! Klára asszony nem ereszti el a kezed.


2018. május 15.






Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban »

2024. február 15.Megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg.A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak.Az ő beszédét közöljük itt, és néhány fotót a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária működött közre.A kiállítás március 24-ig látogatható.Szervátiusz Klára megnyitó beszédeA Kárpát medence művészei a Műcsarnokban:  Árkossy István( Erdély), Barabás Éva ( Erdély),Bardócz Lajos ( Erdély), Berend Iván( Délvidék), Bocskay Vin ce ( Erdély), Gaál András ( Erdély),Györfi Lajos ( Anyaország), Györfi Sándor( Anyaország), Gyurkovics Hunor( Délvidék), Homoki Gábor ( Kárpátalja), Kákonyi Csilla ( Erdély), Kubinyi Anna ( Anyaország), Matl  Péter ( Kárpátalja), Márton Árpád ( erdély), Nagy János ( Felvidék), Páll Lajos ( Erdély), Petrás Mária ( Moldvai csángó), Petrás Alina ( Moldvai csángó), Rieger Tibor ( Anyaország)

Szervátiusz Szalon - 2023. október 19. »

Egy varázslatos szép élménnyel ért véget az ide évadunk, bezártam a Szalon ajtaját. Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész volt a vendégünk, aki nemcsak Kodályt, de Bartókot, Lisztet, Debussyt, Ravelt is játszott nekünk. Felemelő zenei est volt, kikapcsolt bennünket a hétköznapok káoszából, feszültségéből, elmélyedtek, mosolyogtak az emberek.Harmónia, szépség, szeretet áradt a művészből is, nemcsak a zenéből.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban »

2023. október 3. Csíki Székely Múzeum Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása - csíkszeredai Csíki Székely MúzeumOktóberben megrendeztem a kettős évforduló jegyében és megnyitottam a kiállítást. Folytatása 2024-ben lesz Budapesten, a Műcsarnokban. Részlet a megnyitóbeszédemből: A Mindenható kegyelme által az idén, amikor Szervátiusz Jenő születésének 120. évfordulójára, s a Szervátiusz Alapítvány működésének 20 évére emlékezünk- két csodálatos, szakrális helyen ünnepelhetek, ünnepelhetünk. Az Országházban, a Szent Korona szomszédságában emlékeztem a nagy magyar, erdélyi szobrászra, s a munkával telt húsz esztendőre. S most itt Csíkszeredában, a csodatévő Anya közelségében nyithatom meg e kiállítást. A somlyói templom szomszédságában lévő Kós Károly tervezte házban élt a magyar időben, a KALOT megbízásából két évig Szervátiusz Jenő a fiával: Tiborral, s tanította a székely ifjakat faragásra. Oly sikeresen, hogy Olaszországba is eljutott velük. Szervátiusz Tibor pedig az akkor Segítő Máriának nevezett gimnáziumban tanult azidőtájt. De előtte is, sokszor mezítláb, zarándokolt Menaságból - ahol sok nyarat töltött Kiss Eleméréknél - ide a búcsúba a férjem. "Azt hallottam, babám, hogy el akarsz hagyni... - cseng most is fülembe a széki népdal a csodálatos hangján, míg autóval jártuk együtt Székelyföldet, és mindig megálltunk egy ima idejére Máriánál Gyimes felé menet. Drága férjem öt esztendeje „hagyott” itt, és én most fájdalommal és örömmel teli szívvel állok itt. Fájdalommal, mert egyedül, de örömmel, mert lelkemben, szívemben hoztam Őt is, őket is. Sőt idehoztam a Kárpát medencét, művészeinek legjavát mutatván be. Mi kezdettől arra törekedtünk, hogy a Szervátiusz Tibor Napisten szerelme című szobra által is megjelenített összetartozást szolgáljuk. A Diaszpóra nevet is viseli, ez a márványból készült alkotás. Középen a Nap, az Anyaország, amely szétsugározza figyelmét, szeretetét a méltatlanul elszakított területek magyarságára, s onnan áramlik vissza is erő és hit. Elszakíthatatlan kapocs ez, míg csak magyar él. Hadd soroljam a területeinket, s a művészek neveit! Jól csengenek. Érjenek a szívünkig!  Anyaország: Szervátiusz Jenő szobrászművész, Szervátiusz Tibor szobrászművész, Kubinyi Anna textílművész, Somogyi Győző festőművész, Rieger Tibor szobrászművész, Györfi Sándor szobrászművész, Györfi Lajos szobrászművész Erdély: Szervátiusz Jenő Szervátiusz Tibor Barabás Éva festőművész, Bardócz Lajos grafikusművész, Bocskay Vince szobrászművész, Gaál András festőművész Kákonyi Csilla festőművész, Márton Árpád festőművész, Páll Lajos festőművész, Árkossy István festő-grafikusművész Délvidék: Berend Iván festőművész, Gyurkovics Hunor festőművész Felvidék: Nagy János szobrászművész, Szabó Ottó festőművész Kárpátalja: Homoki Gábor festőművész, Matl Péter szobrászművész Moldvai csángó-magyar: Petrás Alina keramikusművész, Petrás Mária keramikusművész