telefon: +36(20)338-9278, email:

Döbrentei Kornél búcsúzása

Döbrentei Kornél

Az élet dicsősége

Szervátiusz Tibor búcsúztatása

Nagy életművel rendelkező – legyen író, költő, zenész, szobrász – születésnapi méltatása és halotti búcsúztatója közt alig van különbség. Annyi, hogy az utóbbi lezártnak tűnik, végérvényes. Meglehet, éppen egy újraszületés kezdete. Számomra csupán látszólagos ellentmondás, hogy Szervátiusz Tibort, egy virágzás-robbanásos, kikeleti, reményteljesen zöld tömény, energia-dús folyamat, erőltetetten tavaszi menetében 88 évesen szólította magához az Úr. Nem üzenet ez? Nekem az. Merthogy az életenergia hatványozottan benne munkált. Kényszerítőn. Műveiben mindenképpen. Még akkor is, ha nélküle a tavasz csonka. Miközben Petőfije teljes.

„Az értés, a magunkba fogadás, amelyből korlátlan szeretet támad, részvét sugárzik, végül is egy közülünk való – idetévedt, űzött, parancsolt? – Stervátiusz Tiborról szól. És Általa rólunk, kivétel nélkül. Ezt sugallják a munkák, immár nyolcvanötödik éve támadnak fel keze alól a fémbe, fába, márványba, andezitbe, gránitba merevített és lüktetésre keltett dimenziók.” írtam ezt 85-dik születésnapja alkalmából. Hozzátéve, amit Bakay Kornél professzor úr mondott Tibor nyolcvanadik születésnapján: „Szervátiusz Tibor nagyon jól tudja, hogy nekünk magyaroknak hatalmas közünk van az egyetemes, ősi múlthoz, de a génjeinkben szunnyadó erőt ki kell szabadítani ördögien gonosz rabságából. Elénk varázsolja hát a Napistent, az Ister-párt, a Boldogasszonyt, az Életfát, a Turult, Attilát, Árpádot, Szent Istvánt, Szent Lászlót. A Magyar Oltár előtt a hitehagyott is megtér. A magyar őstörténet tiszta forrásait, a hivatalos megtévesztők által kicsúfolt és kigúnyolt hun hagyományt tette művészete középpontjába, amelyet szóval, képpel, hanggal kell felidéznünk és ápolnunk szakadatlan” - ennyi az idézet. Hozzáteszem, akár megszakadva is. Mondd, hol van a világ világossága? Tibor számunkra világméretű talentum. Szilárd hitem ez, meggyőződésem, művészete után már az is merészség, hogy két lábra mert állani az emberiség az ősi fák alatt, amelyek a Hargita hátán sem érnek az égig. Igen a fák, melyeknek anyaga már édesapjának, Szervátiusz Jenőnek kezében is engedékeny alanyok voltak, hogy beléjük oltsa látnoki tehetségét. De maradt a szikla, számomra megkerülhetetlen állandóság, ide vagy oda tektonikus mozgás. Bár a másik szintén Erdélyből jött hegynyüvő Erős Zsolt élete és halála egy másfajta megközelítésről szól, noha a szikla ott van, mégis kikerülhetetlen, Tibornak is. Ő nem megmássza a követ, inkább beléhatol, szellemével belakja, mert szerinte abban bévül rejtekezik a valóságos csúcs, az a többlet, amelyért a sziklát feleslegeitől megfosztani érdemes. És olykor megtartani. Érzem ezt szobrai láttán, no és a rengeteg, elnyűhetetlen fáradságot, amely felüdíti a harcot. Amely folytonosan van, rendre újraképződik. Qui protest? Odaadást érzékelek és nem feladást. Eközben mennyi méltatlan, ócska, lankadatlan támadás a szürkéktől – akiknek Ady sohasem akart a hegedőse lenni - , az irigy kismesterektől.

Hiszem, nem mindenki pótolható, Szervátiusz Tibor sem, aki atyai barátom volt. Egyben édesapjára és az ő szövetségükre is gondolok. Olyan egység volt köztük, mint Géza és István közt, amikor egy nemzet érdekében összeadódnak a gének és egy cél felé, a magyarság és Erdély megmaradása felé, az egységes tudatalattiakat is mozgósítva irányítanak. Apa és fia, most különösen, hogy egymás magasából néznek le ránk, figyelve, miként sáfárkodunk a ránk hagyott, megtartó örökséggel, ami bőségesen maradt utánuk.

Ez a búcsúztatás nem az elvesztésről, mely nagyon fáj, hanem az életről szól, mint Tibor Bátyám minden műve. Nem vagyok képes ott s úgy beszélni a végleges megszakításról, ahol az életigenlés, a harc, a semmibe-múlás, a kiveszés ellen lázad. Holtában is. Tibor túlnő a halálon. És ezek nem szavak, vigasznak amúgy is hitványak. Földi tartása, jelleme, valója számomra meghitt kapcsolatban marad, bár most minket egy mennyország választ el. De nem választ szét, mint ahogyan nem sikerült az itteni földi pokolnak sem.

Szervátiusz születését tekintve „csak” tíz évvel fiatalabb Trianonnál, mégis évszázadokkal öregebb, bölcsebb. Olykor bölcsnek lenni keserűség. Kivált ha nem adatik meg a belenyugvás képessége. Mindezt magunkba tartani még nagyobb megpróbáltatás. Megőrjít, szétfeszít, pontosabban: felél. Hát így lenni, „létni”, felér egy tűztolvajlásért ránk eresztett Prométheusz aprólékos májcsipegetésének kínjával. Már ott is egy szikla. A mindennapit add meg nekünk, és megkapjuk csőstől. Dicsőség nélkül. Tibor létideje nem a 20-21. század. Jócskán előbbre van, mind művészi kérdésekben, megoldásokban, mind a politikában, amelyet, mint Jónás a prófétaságot, valószínűleg rühellte. Mert hát Őt is galádul becsapták. Nem egyszer. Lehet, már ez a kudarc is némelyeknek elérhetetlen. Szervátiusszal kapcsolatban ezt az utolérhetetlenséget a köznyelv egyszerűen hallhatatlanságnak nevezi. A hallhatatlanságot el lehet temetni? Erre csak az 1945 és ’89 közti rezsimek voltak képesek. Netán szűken mértem volna az időt? Valóban tisztaságot jelent a gondosan újracserélt fehérnemű, akkor a volt folt miért szaglik? A halandóságot egy piramissal nem lehet ellensúlyozni. Egy vakondtúrás elegendő volna erre a Mindenség nevében? Most kezdem igazán értani az aranyjánosi Ágnes asszonyt.

Úgy közel negyven éve, mint siheder költőt bemutatott Nagy László Szervátiusznak. Egyenes derékkal ültek, megfontolta kortyolgatták a vörös bort. Alig beszéltek, noha látszott, nagyon is értik egymást. A szófukar csönd megvilágítottan kicsit homályban bolyongó ifjúi elmémet: Ők nagy megértésben a mindenséggel társalogtak, egyenrangú félként. Gőg nélkül, természetes módon, azzal mérték magukat. Keveseknek adatott meg ez a párbeszéd. A teremtés különös, felemelő nagy pillanata volt ez. Soha nem feledem, bár mint tudjuk az amnézia amúgy sem humusz, inkább szik és só. Hallgatag, mélyértelmű cinkos némaságuk máig a fülembe cseng. Hát így is lehet! Üzeni Nietzsche, meghalt az Isten. Szervátiusz műveit nézve, én nem hinném. Amelyben én hiszek, az a Hiszekegy, és még valamiben amit Szervátiusz egyik művében a Székely Pietában láttam meg. Jövendölésereje mondatta ki velem végső meggyőződésként: Székely Pietád nem gyász s kin rabja/ lábánál kicsi gyermekkel vallja,/ bármily hatalmas a veszedelem,/ s döglesztőn lét-koptató a jelen,/ mag kisarjad, megmaradunk, ne félj_./ Mindörökké Magyarország s Erdély.

Úgy legyen! Drága Tibor Bátyánk, odafentről segélj, érzem, tudom hatalmadban áll. Élj vele! Klára asszony nem ereszti el a kezed.


2018. május 15.






2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján