Tisztelt Gyászoló Család!

Gyásztisztesség tévő gyülekezet!

A hittel élő ember nem csügged az elmúlás láttán. Hiszen halál nélkül nincs élet, nincs feltámadás sem. Mint ahogy fény sincs a sötétség nélkül. S talán ezen ősi törvények igazsága mindennél erősebb a művészetekben, hiszen az alkotás is úgy kel életre, hogy kiragyog a sötétből, kidomborodik a síkból, az anyag valahogy elüt az inverzétől, majd pedig, mintegy magába zárva alkotója szellemét, képviseli őt abban a világban, ahol mestere testben már nem lehet jelen.

Mégis, valahogy megszakad a szívünk és hatalmas hiányt érzünk, amikor egy szellemóriás, egy lelki hadvezér távozik közülünk. Mert kolozsvári Szervátiusz Tibor, a Nemzet Művésze nemcsak alkotó, őrző és példakép, hanem a magyarság lelki hadvezére is volt. Ismerte a „Tiszta forrást”, génjeiben hordozta azt a magyar őserőt, azt a kezdetektől örökölt bölcs tüzet, amit mi itt az Anyaországban már kis híján elveszítettünk. Számára a világ legtermészetesebb dolga volt képviselni azokat a nemzeti önkifejezésben rejlő értékeinket, amelyeket csak mi ismerünk. És embert próbáló időkben - a Szülőföld, Erdély Securitate-zaklatásai alatt, később a választott Haza, az Anyaország tiltott, majd tűrt körülményei közepette is - volt bátorsága tanítani bennünket arra, hogy felismerjük a magyarság határtalan gazdagságát. Hogy megfelelni vágyás nélkül, büszkén vállaljuk egyediségünket, és ha kell, harcoljunk meg azért, hogy ezt az örökséget, a világnak ezt a régi és különlegesen értékes kultúráját megbecsüljük, továbbvigyük, ne hagyjuk elveszni és elveszejteni. Ezt hirdetik a Petőfi, az andezit-Ady, a Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, Kós Károly vagy Márton Áron portréi, mint ahogy a főművekként számon tartott „Kolozsvári Krisztus”, a „Szülőföldem: Erdély”, vagy a „Tüzes trónon” Dózsájának Trianon-szimbóluma is, mely mértékadó elemzők szerint is a 20. század nemzeti szobrászatának talán legnagyobb alkotása.

Szervátiusz Tibor úgy élt és alkotott, ahogy az egyik szintén kolozsvári szellemi előd, Apáczai Csere János, a magyar művelődés ügyének 17. századi harcosa vallotta:

„A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani.”

Tisztelt Gyászolók!

Kivételesen nehéz feladat számomra a tisztelők, a magyar kultúra őrállói, és a kulturális ágazatot is magában foglaló Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében Szervátiusz Tibor sírjánál állni és búcsúzni Tőle. Mindannyiunknak megvan a személyes kötődése e gazdag életmű egy-egy monumentumához, szerencsésebb esetben magához a Mesterhez is. Szervátiusz Tibor számomra pápai kisiskolás diákéveim óta a legkedvesebb alkotóim között foglal helyet, mint oly sokunknak szerte a Kárpát-medencében. Az akkori ellenzéki népi írók körében nagyszüleim és szüleim már a hetvenes évek végén nemzeti ikonjainkként tartották számon a két Szervátiuszt.

A Mester munkásságának folyamatos bemutatása, megőrzése és annak a jövő magyar művészet iránt nyitott generációi számára történő egyben tartása napjaink fontos kultúrpolitikai vállalása lett. Örömmel tölt el a tudat, hogy egy néhány hónapja kelt, még az Ő életében hozott kormányhatározat értelmében a magyar állam tulajdonba veszi a két Szervátiusz életművét reprezentáló 137 alkotást, melyek a köztéri szobrok és a már közgyűjteményekben kiállított remekművek mellett megőrzik az utókornak e különleges oeuvre legfontosabb darabjait. Az életmű méltó elhelyezése és bemutatása az előttünk álló feladatok egyik legfontosabbika.

Nemrég lezárult, tevékeny életének ránk maradt objektumai mintha a mi esetlen gondolatainkat öntötték volna kőbe, fába, vasba. Ezzel pedig egy összetéveszthetetlenül magyar, egyben progresszív, kortárs képzőművészeti nyelv született, melynek identitás-tápláló jelentőségét most fogjuk felfogni igazán.

Ahogy ő fogalmazta:

„A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk.”

Ars poeticája ez volt:

„Művészetet magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában.”

- Így vallott alkotói küldetéséről Szervátiusz Tibor. Legyen ez mindannyiunk számára útmutatás!

Tisztelt Gyászoló Honfitársaim!

Az ókori bölcs, Seneca mondja:

„…a nagy ember mindig egy és ugyanaz marad, vagyis állandó. Ez az egyetlen igazi nagyság. Figyelmünket magára vonja, mi pedig jól látjuk, ahogy fényével bevilágítja a sötétséget.”

Szervátiusz Tibor élete fényáradás, munkássága igazodási pont volt a magyar művészeti- és közéletben. Jelleme szilárd volt, mint az anyag, amit a szív és a képzelet, valamint a test óriási erejével megformált. A Mester mesterünk volt kultúrában és magyarságban; minden közöttünk töltött percében példát mutatott arra, hogy a kiteljesedés lehetősége a gyökereken is túl, az anyaföld mélyéből fakad. Arra tanított bennünket, hogy a saját, szívünkben jól látható utunkon kell haladnunk (bárki bármit mond, és bármilyen nyomást gyakorol is ránk), a saját kultúránkat kell gazdagítanunk és újjáteremtenünk, az őseinktől örökölt, megismételhetetlen mintázatokat kell megosztanunk a világgal, és hinnünk kell abban, hogy a világ kíváncsi lesz majd erre az általunk képviselt magyar színre és gazdagságra.

Drága, szeretett Szervátiusz Mester!

Utolsó köztéri szobrod kecskeméti avatásán, utolsó gyűjteményes apa-fia tárlatotokon a Műcsarnokban, utolsó kamara kiállításod pécsi megnyitóján, utolsó születésnapodon a Szülőfölded után Hazádnak választott Budán, utolsó karácsonyi kézszorításunkkor már a betegágyadon – még nem tudhattuk, hogy mindezek az utolsó alkalmak lesznek itt a Veled közösen eltöltött földi életben. Utolsó gyűjteményes albumod tavalyi új kiadásának előszavában így zártam gondolataimat: „…szívében máig erdélyi magyar, aki egyúttal európai alkotóvá lett Budapesten. Az elmúlt 40 évben sokat változott a világ. De az Ő munkássága horgony, mellyel ma is a maradandó értékekhez rögzíthetjük korunk viharos Európájában hányódó hajónkat. Szervátiusz Tibor drámai alkotó. Lángoló élete drámai mélységek és magasságok között járva taposta ki a halhatatlanság útjára vezető ösvényt.”

Azt hihettük, szikár, szűkszavú, távolba tekintő, népünk bánatát sóhajtó, teremtő attitűdű lényed dacol a halandósággal is. – Most, hogy porhüvelyedtől búcsút veszünk, hálával és köszönettel állunk előtted. Fáradhatatlan munkálkodásoddal fényt, tüzet, büszkeséget és magunkra találást hoztál a magyarság életébe, melynek megértése, szívünkbe fogadása, megtartása és továbbadása a mai nappal súlyos örökségedként hárul ránk.

A Nap szobrászaként legyen immár Tiéd az örök világosság! A mi dolgunk, hogy őrizzük a tüzet, amit ránk hagytál.

Isten kísérjen utadon!

Nyugodj békében!