telefon: +36(20)338-9278, email:

Hoppál Péter búcsúzása

Tisztelt Gyászoló Család!

Gyásztisztesség tévő gyülekezet!

A hittel élő ember nem csügged az elmúlás láttán. Hiszen halál nélkül nincs élet, nincs feltámadás sem. Mint ahogy fény sincs a sötétség nélkül. S talán ezen ősi törvények igazsága mindennél erősebb a művészetekben, hiszen az alkotás is úgy kel életre, hogy kiragyog a sötétből, kidomborodik a síkból, az anyag valahogy elüt az inverzétől, majd pedig, mintegy magába zárva alkotója szellemét, képviseli őt abban a világban, ahol mestere testben már nem lehet jelen.

Mégis, valahogy megszakad a szívünk és hatalmas hiányt érzünk, amikor egy szellemóriás, egy lelki hadvezér távozik közülünk. Mert kolozsvári Szervátiusz Tibor, a Nemzet Művésze nemcsak alkotó, őrző és példakép, hanem a magyarság lelki hadvezére is volt. Ismerte a „Tiszta forrást”, génjeiben hordozta azt a magyar őserőt, azt a kezdetektől örökölt bölcs tüzet, amit mi itt az Anyaországban már kis híján elveszítettünk. Számára a világ legtermészetesebb dolga volt képviselni azokat a nemzeti önkifejezésben rejlő értékeinket, amelyeket csak mi ismerünk. És embert próbáló időkben - a Szülőföld, Erdély Securitate-zaklatásai alatt, később a választott Haza, az Anyaország tiltott, majd tűrt körülményei közepette is - volt bátorsága tanítani bennünket arra, hogy felismerjük a magyarság határtalan gazdagságát. Hogy megfelelni vágyás nélkül, büszkén vállaljuk egyediségünket, és ha kell, harcoljunk meg azért, hogy ezt az örökséget, a világnak ezt a régi és különlegesen értékes kultúráját megbecsüljük, továbbvigyük, ne hagyjuk elveszni és elveszejteni. Ezt hirdetik a Petőfi, az andezit-Ady, a Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, Kós Károly vagy Márton Áron portréi, mint ahogy a főművekként számon tartott „Kolozsvári Krisztus”, a „Szülőföldem: Erdély”, vagy a „Tüzes trónon” Dózsájának Trianon-szimbóluma is, mely mértékadó elemzők szerint is a 20. század nemzeti szobrászatának talán legnagyobb alkotása.

Szervátiusz Tibor úgy élt és alkotott, ahogy az egyik szintén kolozsvári szellemi előd, Apáczai Csere János, a magyar művelődés ügyének 17. századi harcosa vallotta:

A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani.”

Tisztelt Gyászolók!

Kivételesen nehéz feladat számomra a tisztelők, a magyar kultúra őrállói, és a kulturális ágazatot is magában foglaló Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében Szervátiusz Tibor sírjánál állni és búcsúzni Tőle. Mindannyiunknak megvan a személyes kötődése e gazdag életmű egy-egy monumentumához, szerencsésebb esetben magához a Mesterhez is. Szervátiusz Tibor számomra pápai kisiskolás diákéveim óta a legkedvesebb alkotóim között foglal helyet, mint oly sokunknak szerte a Kárpát-medencében. Az akkori ellenzéki népi írók körében nagyszüleim és szüleim már a hetvenes évek végén nemzeti ikonjainkként tartották számon a két Szervátiuszt.

A Mester munkásságának folyamatos bemutatása, megőrzése és annak a jövő magyar művészet iránt nyitott generációi számára történő egyben tartása napjaink fontos kultúrpolitikai vállalása lett. Örömmel tölt el a tudat, hogy egy néhány hónapja kelt, még az Ő életében hozott kormányhatározat értelmében a magyar állam tulajdonba veszi a két Szervátiusz életművét reprezentáló 137 alkotást, melyek a köztéri szobrok és a már közgyűjteményekben kiállított remekművek mellett megőrzik az utókornak e különleges oeuvre legfontosabb darabjait. Az életmű méltó elhelyezése és bemutatása az előttünk álló feladatok egyik legfontosabbika.

Nemrég lezárult, tevékeny életének ránk maradt objektumai mintha a mi esetlen gondolatainkat öntötték volna kőbe, fába, vasba. Ezzel pedig egy összetéveszthetetlenül magyar, egyben progresszív, kortárs képzőművészeti nyelv született, melynek identitás-tápláló jelentőségét most fogjuk felfogni igazán.

Ahogy ő fogalmazta:

A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk.”

Ars poeticája ez volt:

Művészetet magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában.”

- Így vallott alkotói küldetéséről Szervátiusz Tibor. Legyen ez mindannyiunk számára útmutatás!

Tisztelt Gyászoló Honfitársaim!

Az ókori bölcs, Seneca mondja:

„…a nagy ember mindig egy és ugyanaz marad, vagyis állandó. Ez az egyetlen igazi nagyság. Figyelmünket magára vonja, mi pedig jól látjuk, ahogy fényével bevilágítja a sötétséget.”

Szervátiusz Tibor élete fényáradás, munkássága igazodási pont volt a magyar művészeti- és közéletben. Jelleme szilárd volt, mint az anyag, amit a szív és a képzelet, valamint a test óriási erejével megformált. A Mester mesterünk volt kultúrában és magyarságban; minden közöttünk töltött percében példát mutatott arra, hogy a kiteljesedés lehetősége a gyökereken is túl, az anyaföld mélyéből fakad. Arra tanított bennünket, hogy a saját, szívünkben jól látható utunkon kell haladnunk (bárki bármit mond, és bármilyen nyomást gyakorol is ránk), a saját kultúránkat kell gazdagítanunk és újjáteremtenünk, az őseinktől örökölt, megismételhetetlen mintázatokat kell megosztanunk a világgal, és hinnünk kell abban, hogy a világ kíváncsi lesz majd erre az általunk képviselt magyar színre és gazdagságra.

Drága, szeretett Szervátiusz Mester!

Utolsó köztéri szobrod kecskeméti avatásán, utolsó gyűjteményes apa-fia tárlatotokon a Műcsarnokban, utolsó kamara kiállításod pécsi megnyitóján, utolsó születésnapodon a Szülőfölded után Hazádnak választott Budán, utolsó karácsonyi kézszorításunkkor már a betegágyadon – még nem tudhattuk, hogy mindezek az utolsó alkalmak lesznek itt a Veled közösen eltöltött földi életben. Utolsó gyűjteményes albumod tavalyi új kiadásának előszavában így zártam gondolataimat: „…szívében máig erdélyi magyar, aki egyúttal európai alkotóvá lett Budapesten. Az elmúlt 40 évben sokat változott a világ. De az Ő munkássága horgony, mellyel ma is a maradandó értékekhez rögzíthetjük korunk viharos Európájában hányódó hajónkat. Szervátiusz Tibor drámai alkotó. Lángoló élete drámai mélységek és magasságok között járva taposta ki a halhatatlanság útjára vezető ösvényt.”

Azt hihettük, szikár, szűkszavú, távolba tekintő, népünk bánatát sóhajtó, teremtő attitűdű lényed dacol a halandósággal is. – Most, hogy porhüvelyedtől búcsút veszünk, hálával és köszönettel állunk előtted. Fáradhatatlan munkálkodásoddal fényt, tüzet, büszkeséget és magunkra találást hoztál a magyarság életébe, melynek megértése, szívünkbe fogadása, megtartása és továbbadása a mai nappal súlyos örökségedként hárul ránk.

A Nap szobrászaként legyen immár Tiéd az örök világosság! A mi dolgunk, hogy őrizzük a tüzet, amit ránk hagytál.

Isten kísérjen utadon!

Nyugodj békében!

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján