telefon: +36(20)338-9278, email:

Hoppál Péter búcsúzása

Tisztelt Gyászoló Család!

Gyásztisztesség tévő gyülekezet!

A hittel élő ember nem csügged az elmúlás láttán. Hiszen halál nélkül nincs élet, nincs feltámadás sem. Mint ahogy fény sincs a sötétség nélkül. S talán ezen ősi törvények igazsága mindennél erősebb a művészetekben, hiszen az alkotás is úgy kel életre, hogy kiragyog a sötétből, kidomborodik a síkból, az anyag valahogy elüt az inverzétől, majd pedig, mintegy magába zárva alkotója szellemét, képviseli őt abban a világban, ahol mestere testben már nem lehet jelen.

Mégis, valahogy megszakad a szívünk és hatalmas hiányt érzünk, amikor egy szellemóriás, egy lelki hadvezér távozik közülünk. Mert kolozsvári Szervátiusz Tibor, a Nemzet Művésze nemcsak alkotó, őrző és példakép, hanem a magyarság lelki hadvezére is volt. Ismerte a „Tiszta forrást”, génjeiben hordozta azt a magyar őserőt, azt a kezdetektől örökölt bölcs tüzet, amit mi itt az Anyaországban már kis híján elveszítettünk. Számára a világ legtermészetesebb dolga volt képviselni azokat a nemzeti önkifejezésben rejlő értékeinket, amelyeket csak mi ismerünk. És embert próbáló időkben - a Szülőföld, Erdély Securitate-zaklatásai alatt, később a választott Haza, az Anyaország tiltott, majd tűrt körülményei közepette is - volt bátorsága tanítani bennünket arra, hogy felismerjük a magyarság határtalan gazdagságát. Hogy megfelelni vágyás nélkül, büszkén vállaljuk egyediségünket, és ha kell, harcoljunk meg azért, hogy ezt az örökséget, a világnak ezt a régi és különlegesen értékes kultúráját megbecsüljük, továbbvigyük, ne hagyjuk elveszni és elveszejteni. Ezt hirdetik a Petőfi, az andezit-Ady, a Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, Kós Károly vagy Márton Áron portréi, mint ahogy a főművekként számon tartott „Kolozsvári Krisztus”, a „Szülőföldem: Erdély”, vagy a „Tüzes trónon” Dózsájának Trianon-szimbóluma is, mely mértékadó elemzők szerint is a 20. század nemzeti szobrászatának talán legnagyobb alkotása.

Szervátiusz Tibor úgy élt és alkotott, ahogy az egyik szintén kolozsvári szellemi előd, Apáczai Csere János, a magyar művelődés ügyének 17. századi harcosa vallotta:

A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani.”

Tisztelt Gyászolók!

Kivételesen nehéz feladat számomra a tisztelők, a magyar kultúra őrállói, és a kulturális ágazatot is magában foglaló Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében Szervátiusz Tibor sírjánál állni és búcsúzni Tőle. Mindannyiunknak megvan a személyes kötődése e gazdag életmű egy-egy monumentumához, szerencsésebb esetben magához a Mesterhez is. Szervátiusz Tibor számomra pápai kisiskolás diákéveim óta a legkedvesebb alkotóim között foglal helyet, mint oly sokunknak szerte a Kárpát-medencében. Az akkori ellenzéki népi írók körében nagyszüleim és szüleim már a hetvenes évek végén nemzeti ikonjainkként tartották számon a két Szervátiuszt.

A Mester munkásságának folyamatos bemutatása, megőrzése és annak a jövő magyar művészet iránt nyitott generációi számára történő egyben tartása napjaink fontos kultúrpolitikai vállalása lett. Örömmel tölt el a tudat, hogy egy néhány hónapja kelt, még az Ő életében hozott kormányhatározat értelmében a magyar állam tulajdonba veszi a két Szervátiusz életművét reprezentáló 137 alkotást, melyek a köztéri szobrok és a már közgyűjteményekben kiállított remekművek mellett megőrzik az utókornak e különleges oeuvre legfontosabb darabjait. Az életmű méltó elhelyezése és bemutatása az előttünk álló feladatok egyik legfontosabbika.

Nemrég lezárult, tevékeny életének ránk maradt objektumai mintha a mi esetlen gondolatainkat öntötték volna kőbe, fába, vasba. Ezzel pedig egy összetéveszthetetlenül magyar, egyben progresszív, kortárs képzőművészeti nyelv született, melynek identitás-tápláló jelentőségét most fogjuk felfogni igazán.

Ahogy ő fogalmazta:

A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk.”

Ars poeticája ez volt:

Művészetet magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában.”

- Így vallott alkotói küldetéséről Szervátiusz Tibor. Legyen ez mindannyiunk számára útmutatás!

Tisztelt Gyászoló Honfitársaim!

Az ókori bölcs, Seneca mondja:

„…a nagy ember mindig egy és ugyanaz marad, vagyis állandó. Ez az egyetlen igazi nagyság. Figyelmünket magára vonja, mi pedig jól látjuk, ahogy fényével bevilágítja a sötétséget.”

Szervátiusz Tibor élete fényáradás, munkássága igazodási pont volt a magyar művészeti- és közéletben. Jelleme szilárd volt, mint az anyag, amit a szív és a képzelet, valamint a test óriási erejével megformált. A Mester mesterünk volt kultúrában és magyarságban; minden közöttünk töltött percében példát mutatott arra, hogy a kiteljesedés lehetősége a gyökereken is túl, az anyaföld mélyéből fakad. Arra tanított bennünket, hogy a saját, szívünkben jól látható utunkon kell haladnunk (bárki bármit mond, és bármilyen nyomást gyakorol is ránk), a saját kultúránkat kell gazdagítanunk és újjáteremtenünk, az őseinktől örökölt, megismételhetetlen mintázatokat kell megosztanunk a világgal, és hinnünk kell abban, hogy a világ kíváncsi lesz majd erre az általunk képviselt magyar színre és gazdagságra.

Drága, szeretett Szervátiusz Mester!

Utolsó köztéri szobrod kecskeméti avatásán, utolsó gyűjteményes apa-fia tárlatotokon a Műcsarnokban, utolsó kamara kiállításod pécsi megnyitóján, utolsó születésnapodon a Szülőfölded után Hazádnak választott Budán, utolsó karácsonyi kézszorításunkkor már a betegágyadon – még nem tudhattuk, hogy mindezek az utolsó alkalmak lesznek itt a Veled közösen eltöltött földi életben. Utolsó gyűjteményes albumod tavalyi új kiadásának előszavában így zártam gondolataimat: „…szívében máig erdélyi magyar, aki egyúttal európai alkotóvá lett Budapesten. Az elmúlt 40 évben sokat változott a világ. De az Ő munkássága horgony, mellyel ma is a maradandó értékekhez rögzíthetjük korunk viharos Európájában hányódó hajónkat. Szervátiusz Tibor drámai alkotó. Lángoló élete drámai mélységek és magasságok között járva taposta ki a halhatatlanság útjára vezető ösvényt.”

Azt hihettük, szikár, szűkszavú, távolba tekintő, népünk bánatát sóhajtó, teremtő attitűdű lényed dacol a halandósággal is. – Most, hogy porhüvelyedtől búcsút veszünk, hálával és köszönettel állunk előtted. Fáradhatatlan munkálkodásoddal fényt, tüzet, büszkeséget és magunkra találást hoztál a magyarság életébe, melynek megértése, szívünkbe fogadása, megtartása és továbbadása a mai nappal súlyos örökségedként hárul ránk.

A Nap szobrászaként legyen immár Tiéd az örök világosság! A mi dolgunk, hogy őrizzük a tüzet, amit ránk hagytál.

Isten kísérjen utadon!

Nyugodj békében!

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban »

2024. február 15.Megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a Műcsarnokban, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg.A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak.Az ő beszédét közöljük itt, és néhány fotót a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária működött közre.A kiállítás március 24-ig látogatható.Szervátiusz Klára megnyitó beszédeA Kárpát medence művészei a Műcsarnokban:  Árkossy István( Erdély), Barabás Éva ( Erdély),Bardócz Lajos ( Erdély), Berend Iván( Délvidék), Bocskay Vin ce ( Erdély), Gaál András ( Erdély),Györfi Lajos ( Anyaország), Györfi Sándor( Anyaország), Gyurkovics Hunor( Délvidék), Homoki Gábor ( Kárpátalja), Kákonyi Csilla ( Erdély), Kubinyi Anna ( Anyaország), Matl  Péter ( Kárpátalja), Márton Árpád ( erdély), Nagy János ( Felvidék), Páll Lajos ( Erdély), Petrás Mária ( Moldvai csángó), Petrás Alina ( Moldvai csángó), Rieger Tibor ( Anyaország)

Szervátiusz Szalon - 2023. október 19. »

Egy varázslatos szép élménnyel ért véget az ide évadunk, bezártam a Szalon ajtaját. Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész volt a vendégünk, aki nemcsak Kodályt, de Bartókot, Lisztet, Debussyt, Ravelt is játszott nekünk. Felemelő zenei est volt, kikapcsolt bennünket a hétköznapok káoszából, feszültségéből, elmélyedtek, mosolyogtak az emberek.Harmónia, szépség, szeretet áradt a művészből is, nemcsak a zenéből.

Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban »

2023. október 3. Csíki Székely Múzeum Szervátiusz Jenő-díjasok kiállítása - csíkszeredai Csíki Székely MúzeumOktóberben megrendeztem a kettős évforduló jegyében és megnyitottam a kiállítást. Folytatása 2024-ben lesz Budapesten, a Műcsarnokban. Részlet a megnyitóbeszédemből: A Mindenható kegyelme által az idén, amikor Szervátiusz Jenő születésének 120. évfordulójára, s a Szervátiusz Alapítvány működésének 20 évére emlékezünk- két csodálatos, szakrális helyen ünnepelhetek, ünnepelhetünk. Az Országházban, a Szent Korona szomszédságában emlékeztem a nagy magyar, erdélyi szobrászra, s a munkával telt húsz esztendőre. S most itt Csíkszeredában, a csodatévő Anya közelségében nyithatom meg e kiállítást. A somlyói templom szomszédságában lévő Kós Károly tervezte házban élt a magyar időben, a KALOT megbízásából két évig Szervátiusz Jenő a fiával: Tiborral, s tanította a székely ifjakat faragásra. Oly sikeresen, hogy Olaszországba is eljutott velük. Szervátiusz Tibor pedig az akkor Segítő Máriának nevezett gimnáziumban tanult azidőtájt. De előtte is, sokszor mezítláb, zarándokolt Menaságból - ahol sok nyarat töltött Kiss Eleméréknél - ide a búcsúba a férjem. "Azt hallottam, babám, hogy el akarsz hagyni... - cseng most is fülembe a széki népdal a csodálatos hangján, míg autóval jártuk együtt Székelyföldet, és mindig megálltunk egy ima idejére Máriánál Gyimes felé menet. Drága férjem öt esztendeje „hagyott” itt, és én most fájdalommal és örömmel teli szívvel állok itt. Fájdalommal, mert egyedül, de örömmel, mert lelkemben, szívemben hoztam Őt is, őket is. Sőt idehoztam a Kárpát medencét, művészeinek legjavát mutatván be. Mi kezdettől arra törekedtünk, hogy a Szervátiusz Tibor Napisten szerelme című szobra által is megjelenített összetartozást szolgáljuk. A Diaszpóra nevet is viseli, ez a márványból készült alkotás. Középen a Nap, az Anyaország, amely szétsugározza figyelmét, szeretetét a méltatlanul elszakított területek magyarságára, s onnan áramlik vissza is erő és hit. Elszakíthatatlan kapocs ez, míg csak magyar él. Hadd soroljam a területeinket, s a művészek neveit! Jól csengenek. Érjenek a szívünkig!  Anyaország: Szervátiusz Jenő szobrászművész, Szervátiusz Tibor szobrászművész, Kubinyi Anna textílművész, Somogyi Győző festőművész, Rieger Tibor szobrászművész, Györfi Sándor szobrászművész, Györfi Lajos szobrászművész Erdély: Szervátiusz Jenő Szervátiusz Tibor Barabás Éva festőművész, Bardócz Lajos grafikusművész, Bocskay Vince szobrászművész, Gaál András festőművész Kákonyi Csilla festőművész, Márton Árpád festőművész, Páll Lajos festőművész, Árkossy István festő-grafikusművész Délvidék: Berend Iván festőművész, Gyurkovics Hunor festőművész Felvidék: Nagy János szobrászművész, Szabó Ottó festőművész Kárpátalja: Homoki Gábor festőművész, Matl Péter szobrászművész Moldvai csángó-magyar: Petrás Alina keramikusművész, Petrás Mária keramikusművész