telefon: +36(20)338-9278, email:

Dancs Rózsa búcsúzása

Szervátiusz Tibor búcsúztatása

Kedves Gyászoló Családtagok!

Kedves Gyászoló Honfitársaim!

Szervátiusz Tibornak is el kellett menekülnie a szülőföldről. Menekült, nem volt más vétke, minthogy magyarnak született. Igaz, ezt tetézte még egy “kicsi” plusz is: zseniális tehetséggel megáldott magyarként látta meg a napvilágot. Menekült – nem tovább, csak a hazába, hogy megtarthassa magyarságát, emberi méltóságát. Szerelmese volt a szülőföldjének, amelyhez élete végéig ragaszkodott. És bár erős férfiként fogadta a csapásokat, majdnem összeroppant annak a fájdalmas felismerésnek a súlya alatt, hogy a szülőföld és a haza két külön hely. Mesterségesen kettémetszett.

Szervátiusz Tibor a mindenséget akarta befogni, a legapróbb rezzenésektől az eget-földet megmozgató robbanásokig. Már gyermekként mindent tudni akart, ami a felnőtt világot izgatta, mindent, amit talán csak a levegő vibrálásából érzett meg. Az apja nyakába kapaszkodva élte át az olyan nagyon várt magyarvilág kezdetének pillanatait, a kincses városba érkező magyar honvédséget köszöntő kolozsváriak üdvrivalgásának, örömteli zokogásának hangulati rezdülését – a magasból akarta látni a Nagyot, a Magyar Imádság valóraváltóját, a Kormányzót, aki 1940. szeptember 12-én lovagolt be az Ursus vendéglő előtti tribünhöz. Ott, az édesapa nyakába csimpaszkodva kapta élete legnagyobb és legszebb élményét, amelyet – bevallása szerint – semmi sem múlt felül azóta sem.

Felcseperedve, tanulmányai idején és azok befejezése után, édesapjával – soha nem az árnyékában -, művészként járta körbe Erdélyt, keresztül-kasul bolyongva a történelem minden parányinak tűnő vagy óriási mérföldkövei között, ám mindig a csúcsokra igyekezett.

Amikor feljutott a legmagasabb pontra, akkor közelebbről érezte Isten országát, amelyet csak úgy érdemelhetett ki, ha letekintve meglátta a porszemnyinek tűnő, az eke szarvába kapaszkodó vagy a hegyek oldalában kaszáló, szénarendeket araszolgató székely parasztot, az otthonában ómagyar nyelvet suttogó moldvai csángót, ha felismerte a gyimesi patakokban ficánkoló pisztrángok táncát – és fülébe hasított a nyomorú életüket mentő távozók keserves nyögése.

Talán ott, valamelyik szikla égbe meredő ormán zokogta bele legelőször a szélbe, hogy „Boldogasszony Anyánk,...”, akihez segítségért mindig fordult. Legkétségbeesettebb lelkiállapotában is a Szűzanyához fohászkodott, aki meghallgatta imáját: s miként ama bibliai harmadik napon megtörtént a Csoda, ugyanúgy három nap múlva Szervátiusz Tibor előtt is megjelent a fény, Isten elébe vezette a világosságot, a Napsugarat, Klárát, akivel azóta együtt járhatta tovább a megpróbáltatásoktól korántsem mentes, de boldog és csodálatos életművét fölépítő földi útját.

Szervátiusz Tibor gigantikus feladatot vállalt magára: alkotásaival, a Szűzanya oltalmába ajánlotta a Szent Korona országát annak a világba szétszóródott tagjaival, hogy Isten országának lakói lehessünk.

Művészi hitvallását többször megfogalmazta, szobrairól maga mondta, hogy (idézem): „Közös a gyökér, amelyből születtek, s egy a szándék, amely életre hívta őket: a nemzeti szobrászat újrateremtésének szándéka. Az a vágy, hogy a huszadik század második felében szétrombolt, megtagadott művészet becsületét, értékét visszaadjam. A nemzeti, a népi alapból kiindulva, azt új szépségekkel gazdagítva teremtsek mai, korszerű szobrászatot.” (idézet bezárva). Ha Ady verseinek zsongásával a lelkében, ha Szabó Dezső eget csapkodó igazságának, Móricz hétkrajcáros drámájának hatására Szervátiusz Tibor anyaghoz közeledett, tudta, hogy nem arcot, hanem emberi sorsot fog megfaragni, vésőjét mindig ez a számára belső parancsként kialakult feladat irányította.

Kettős életművet hagyott ránk: egyiket a kőbe, fába, andezitbe faragott műalkotások gazdag tárháza jelenti a kicsi madonnáktól a monumentális szobrokig, a másiknak művészetelméleti bibliáját tekinthetjük, amelynek tételeit a művész minden vésőnyoma igazol. Miből született meg ez a biblia? Honnan indult, miből táplálkozott? Abból a tragédiából, amely azonos a kisebbségbe születettekével, Trianon árváinak sorsával. Amint azonban Mózes az égő csipkebokornál üzenetet kapott Istentől, ugyanúgy a csíksomlyói Szűzanya is megértette a művésszel, hogy életét hiába próbálják darabokra törni ezerszer s még többször is akár, mert noha Isten a legválságosabb időszakokban kikiválasztja a maga mózeseit, jónásait, hogy tolmácsolják az Ő üzenetét, feladata megvalósításához erőt és képességeket is adott neki.

Szervátiusz Tibor földi útja megpróbáltatásokkal volt tele. De hitt az isteni üzenetben, ezért látjuk a székely pietáit világiaknak is: a halott fiát karjában tartó női alak földi asszony, az Ómagyar Mária-siralom örök anyai alakja, aki nemcsak a fájdalmas Szűzanyára emlékeztet, hanem az isteni csodára is: a meggyalázott, keresztre feszített Jézus harmad napra feltámadott, majd felment a Mennybe, hogy onnan vigyázza életünket.

Szervátiusz Tibornak megadatott az a kegyelem, hogy mielőtt az égi hazába távozott, a földi haza mindent megadott, amit a szülőföld nem adhatott, mert nem volt neki: a szabadságot, az elismerést, a nemzet szeretetét és tiszteletét.

Ezért adjunk hálát a Fennvalónak mi, gyászoló itt-maradottak is, azzal az aranyjánosi hittel, hogy „A lélek él, találkozunk.”

Kedves Tibor, Isten Veled és adjon Neked örök nyugodalmat!

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján