telefon: +36(20)338-9278, email:

Nagy Miklós Kund: Gaál András festőművész laudációja (2019)

Nagy Miklós Kund

Oldja a víz a színeket

Gaál András festőművész laudációja

„Oldja a víz a színeket/ az ecset eljátszhat tehát/ és hirtelen friss-nedvesen/ a táj felismeri magát.” Ferencz Imre, csíkszeredai költő Gaál Andrásnak ajánlott verse, az 1996-os keltezésű Változatok, egyszerű, mégis meglepő metaforikus látomásként öltözteti lírai köntösbe a székelyföldi város máig sajátjaként szeretett és tisztelt festője képeinek lényegét: a hargitai tájakkal való teljes lelki, karakterbeli azonosulást. Indokolt a többes szám használata, hosszú pályafutása során a művész a szűkebb pátria, Székelyföld minden ösvényét bejárta, már a kezdetekben sem akármilyen társaságban, voltak hegyek, völgyek, vízpartok, ahova a tisztelt, szigorú Mester, zsögödi Nagy Imre kalauzolta. E pompás vidék megannyi arculatát megfestette, de nem csak Csíkszereda határozta meg az élményvilágát, noha immár hatvan éve, hogy azt az akkor még kicsi települést választotta alkotói kiteljesedése színhelyéül. 2016-ban, amikor a városi önkormányzat átfogó, szép albummal köszöntötte nyolcvanadik születésnapján az ottani művészeti mozgalmat fellendítő, iskolateremtő és művésztelepeket éltető festőt, Antal Attila alpolgármester joggal írhatta az előszóban: „Ma ott találjuk, viszontlátjuk benne a ditrói, gyergyói ember megfontoltságát, éleslátását, a háború utáni marosvásárhelyi középiskolások pallérozottságát, az ötvenes évek kolozsvári főiskolásainak kifinomult nyitottságát, tettrekészségét, alkotóvágyát. Így érkezhetett meg Csíkszeredába Gaál András 1959-ben, így találhatott társakra fiatal rajztanárként, képzőművészként. És erre tevődött rá évtizedek alatt mindaz, amit Csíkszereda adhatott számára, a barátokat, társaságot, emberi kapcsolatokat, pályatársakat, családot, tanítványokat és nagy kihívásokat. Nem egy helyhez kötött személyiség, hiszen Gyergyószárhegy, Marosfő és a Balaton vidéke is otthona és ihletője, stációja életútjának, alkotói pályájának.” 2003-tól, amióta áttelepültek az anyaországba, hogy a gyermekeik, unokáik közvetlen közelében élhessenek, Pannonhalma és Győr is ide sorolható. És még mennyi mindent kellene felidézni, amit egy ünnepi laudációba nem lehet besűríteni: legalább hetven egyéni kiállítást, ennél jóval több csoportos tárlaton való részvételt, számtalan olyan kiállítás rendezését, ahol kurátorként szerzett elavulhatatlan érdemeket, monumentális munkák létrehozását, a csíkszeredai képzőművészeti mozgalom irányító, szervező feladatait, a Gaál András-Márton Árpád-Zöld Lajos trió nagyszerű megvalósításaként a szárhegyi alkotótábor megalapítását, felfuttatását, 35 más alkotótáborban, művésztelepen való rendszeres, aktív jelenlétét, számos jelentős életmű, klasszikus érték – többek közt éppen a mai díj névadója, Szervátiusz Jenő munkásságának – megismertetését a csíki közönséggel, a fiatal székely tehetségek képzését, érvényesülésének elősegítését, hadd ne folytassam, mennyi területre fordította figyelmét, összpontosította energiáit. Úgy, hogy közben folyamatosan és következetesen, művészi hitvallásához híven építette, gazdagította, csiszolta, a kor sajátosságaihoz igazította alkotói életművét.

Székedi Ferenc újságírónak így vallott erről a már említett könyv hasábjain: „Nagyjából 65 dolgos évet hagytam magam mögött… Jártam a magam útját. Szeretem szülőföldemet, bennem él minden rezdülésével, kedvenc témáimat a természet adja, ez sohasem csapott be, biztosította a művészi szabadságomat. Szeretem az emberi arcokat, ezért festek portrékat, szeretem a zenét hallgatni, ez segít a szárnyalásban. Szeretem a családomat, boldog embernek mondhatom magam. A fiataloknak csak azt sugallom, hogy nagyon sokat dolgozzanak, legyenek őszinték, adják önmagukat.”

Aki régóta ismeri Gyergyóditró szülöttjét, 2004-től díszpolgárát, a Hargita megyéért-díjas csíkszeredai, pannonhalmi Gaál Andrást, az jól tudja, mindig aszerint élt, amint az önvallomásban az előbbiekben felvázoltam. És nagyon sokat dolgozott. Ahogy otthon tanulta, és amire a példát olyan kiváló művészpedagógusoktól vehette, mint Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor Marosvásárhelyen, Miklóssy Gábor, Theodor Harșia, Petre Abrudan a kolozsvári egyetemen. Utánuk lelkes, tekintélyes, Csíkszereda szellemi életét meghatározó egyéniségek álltak mellé, akik az ottani beilleszkedését egyengetve, lehetővé tették, hogy abban a rendkívül mostoha korban, amikor indult, az utána jövő fiatalokkal összefogva, a világ nagy centrumaitól elzárt kis településen otthont teremtsenek az erdélyi művészetnek. Ő volt az egyetemet végzett új alkotó nemzedékek első képviselője a Hargita tájain, aki a négy évvel később szintén Csíkszeredát választó Márton Árpád festőművésszel élénk és magas szintű művészeti pezsgést hozott létre a városban, majd a közigazgatási átrendezések után a megye más részein is. A fellendült alkotói közeg vonzotta a fiatalokat, ösztönözte a tehetségek kibontakozását, ennek köszönhetően Csík és környéke művésztelepi jelleget kezdett ölteni, ahol Gaál András hangadó vezéregyéniség volt. Olyan erőteljes, széles kisugárzású, bizalomgerjesztő személyiség ő, aki bármerre menjen, mély benyomást kelt mindazokban, akikkel kapcsolatba kerül. A kovász-emberek, az intézményteremtők, az úttörők ritka kategóriájába tartozik. Gaál András úgy vállalta magára a közszolgálatot, hogy tudta, érezte, festőként is számtalan többletfeladata van, úgy kell élnie, dolgoznia, ahogy Reményik Sándor az Ige című híres verse szerint a költőtől elvárta: „… legyen király/ és pap, és proféta és soha más,/Nem illik daróc főpapi talárhoz,/ S királyi nyelvhez koldus-dadogás.” Ezt bárki megtapasztalhatta, aki ismeri, ez a tartás, ez a személyes vonzerő jellemző rá ma is, amikor félévet tölt Csíkszereda és Marosfő vonzáskörében, és ugyanennyit kedves, új otthonában, Pannonhalmán.

Szervező, irányító, oktató tevékenysége nem hátráltatta alkotómunkáját. Folyamatosan festett, igyekezett minél karakteresebbé tenni művészetét, tökéletesíteni, megújítani azt. Rendszeresen kiállítva műveit Erdélyben és a határokon túl is, a közönség és a kritika egyaránt a legrangosabb mai alkotóink közé sorolta. A gyergyói, csíki, gyimesi tájak egyéni hangú, nagy festőjévé vált, aki az emberábrázolásban, portréfestésben is kiváló. Szinte minden technikában otthonos, táblaképei mellett monumentális alkotások is fémjelzik életművét, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Tusnádfürdőn, Gyergyószárhegyen, Debrecenben, Hajdúhadházán, Nyíregyházán. Ezzel is sokat tett a nemzeti önismeret és identitástudat elmélyítésében. Egyre érettebb, mind markánsabbá váló, a szülőföld jellegét, belső sajátosságait felmutató tájfestészete látomásszerűen, mint az absztrakt expresszionizmus, de a székely festőiskola természetelvűségét megőrizve ragadja meg a nézőket mindenhol, ahol kiállít. Sokfelé megfordul, az utóbbi évtized során a Gyimesekben a Borospataki Művésztelep felvirágoztatásán dolgozott fáradhatatlanul.

Miközben művészete színekkel, műfajilag, eljárások, megoldások tekintetében kiterjeszkedve, kísérletezve gyarapodott, alapvető elképzeléseihez, szándékaihoz, ihletforrásához mindig hű maradt. „Az ember gyermekkorától hordoz egy szülőföld-emléket, ez sokszorosan érvényes Gyergyóra, Csíkra. Itt semmi sem szétfolyó, minden nagyon összeszedett, csak így tudnám összefoglalva jellemezni. Ez az érzés és emlék annyira ösztönös, hogy bárhol vagyok, művésztelepen például, előveszem a papírt, lemezt, vagy a vásznat, egy otthoni kép jön elő. Így történt meg, hogy Balatonszemesen festettem meg az egyik kedvenc képemet, a Hegyeimet.”- nem egyszeri eset ez, az egyik önvallomásában olvasható.

Művészetének periodikus megújulása és a változásokban is felfedezhető közös nevező jól kirajzolódik a festészetéről írt méltatások tükrében is. Bőséges az elemző, értékjelző sajtócikkek halmaza, idézzünk ebből is néhány szemelvényt.

„Gaál András kiforrott, érett, igen felkészült festő. (…) A puha foltok és tágas, világos mezők, a grafikus ízű elemek, az egész kompozíció mai módon konstruktív volta és a színek viszonylatai (…) Gaál András művének egyéni sajátosságai.”- írta Solymár István 1970-ben. A költő, prózaíró Székely János egész nagy esszét szentelt a festőnek 1978-ban. Íme, pár sor belőle: „Gaál András miután odáig egyszerűsítette a valóságbeli látványt, hogy az már megtagadta genezisét, szinte ugyanakkor kitörni is megpróbált ebből a szférából, úgy, hogy visszakerült képére a részlet (…), legtöbbször csak egyetlenegy. De ez a konkrét részlet egyszerre csak értelmezni kezdi a látványt, az absztrakt mintegy megvallja benne genezisét, s mi szemlélők valóságot látunk a végsőkig absztrahált, már csak strukturális képfelületben.” „A képekbe festett gondolatok ugyanolyan tiszták, mélyek és súlyosak, mégis magasba tőrnek, mint egy kékmadár-repülés. Ez a súly, a magas és mély, a fent és a lent, ez a hegyeket omlasztó és emelni tudó erő élteti Gaál András képeit.” (Vitéz Ferenc, 1994). „Olajfestményeinek sodró gesztusokkal alakított foltjai, meredek görbéjű vonalai, kontrasztokban tobzódó színei a művész dinamikus, életerővel telített markáns egyéniségének összetéveszthetetlen személyes lenyomatai.(…) G. A. a székelyföldi táj és lélek képi koncentrátumát kínálja.” (Vécsi Nagy Zoltán, 2006) „Az a törekvése, hogy akárcsak a portrék esetében, a tájnak is a leglényegesebb sajátosságát, markáns karakterét adja vissza képein, mindvégig nyomon követhető. Már rég nem az a fontos számára, hogy kinn fessen, vázlatozzon a természetben, noha azt is megteszi, de a Székelyföld annyira beleivódott, lelkének annyira szerves részévé vált, hogy látványát belülről vetíti ki a vászonra, pasztellpapírra.”- jeleztem magam is 2012-ben. „Az Önarckép Gyimesben a hegyek közti völgyben láttatja a művészt, a természetben elbújva, beleolvadva, és Gaál András valóban így festi az erdélyi tájakat, akár Erdélyben, akár a Balaton partján a gyermeki és az egész életből fakadó belső látás segítségével.(…) A tájak és az ég sokszínű ecsetvonásokkal megfestett variációi sokszor hídként feszülnek az ég és a föld közé. Jelzik a föld erejét és a művészi kompozíció feszességét.”- emelte ki dr. Borián Elréd OSB 2015-ben.

Díjakban, kitüntetésekben is kifejezhető a művészi teljesítmény elismerése. Gaál András magáénak tudhat nem egyet ezekből is. Beszélgetéseinkből arra következtettem, hogy azokra a legbüszkébb, amelyeket a szakmától kapott: a hajdúböszörményi két Káplár Miklós-díj, a debreceni Boromisza Tibor-emlékérem, a Szárhegyi Alkotótáborért-emlékérem, az EMKE Szolnay Sándor-díja, a Kriterion Koszorú és így tovább.

Nem kétséges, hogy gondolati, érzelmi töltetét, rangját és jelképes jelentőségét is tekintve a Szervátiusz Jenő-díj ezeknél is többet jelent számára.

Budapest, 2019. november 21.

2021. évi Szervátiusz Jenő díj »

2021. szeptember 15. A Szervátiusz-díjak átadási ünnepsége az alapítvány székházában. Szervátiusz Klára elnök köszöntötte a vendégeket, majd emlékezett a díjak névadóiról: Szervátiusz Jenőről és Szervátiusz Tiborról. A dátum: szeptember 15. Szervátiusz Jenő halálának időpontja, aki 38 évvel ezelőtt fejezte be Budapesten földi életét. A nap egyébként a fájdalmas Szűzanya napja. S nem véletlen - mint ahogyan semmi sem az az életben - mondta - az elnök -, hogy a nagy erdélyi-magyar szobrász ezen napon halt meg: sok fájdalmat, szenvedést élt meg életében. Ezek jórészét a kisebbségi sors mérte rá és fiára is. Ám nem keseredett bele a bajokba, átmentette életét a munkával, a faragással. “Minél inkább rúgtak, annál többet dolgoztam.” - vallja egy interjúban. Szervátiusz Jenő-díjat kapott Homoki Gábor kárpátaljai festőművész - a nemzeti kultúra gyökereit is felmutató magas színvonalú művészetéért Petrás Alina moldvai csángó származású keramikusművész, népdalénekes - az ősi magyar jelképeink egyedi, színes ábrázolásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért Szervátiusz Tibor Ösztöndíjat Bíró Borbála marosvásárhelyi diák vehetett át - ígéretes tehetségéért és közösségformáló magatartásáért Áldást mondott: Majercsik János Oguz táltos. A Szervátiusz Jenő-díjasok méltatása alább olvasható:Dr. Dupka György: Homoki Gábor laudációjaPéterbencze Anikó: Petrás Alina laudációja

Mindörökké Erdély »

Az erdélyi Népújság.ro-n Mindörökké Erdély - Beszélgetőkönyv Szervátiusz Tiborról címmel készült írás olvasható.

Megnyílt a Szervátiusz Szalon »

2021. június 24. Megnyílt a Szervátiusz Szalon az alapítvány székházában. A Kossuth Rádióban, a Gondolat-jel ben így kommentelték a hírt: Új színfolttal gazdagodott Budapest kulturális palettája! A mellékelt linken hallható az interjú, amelyben Szervátiusz Klára beszél a Szalonról Csűrös Csilla mikrofonja előtt:InterjúVálogatott, szép közönséggel, vastapssal kezdődött el a Szervátiusz Szalon története. Hoppál Péter, a Parlament Kulturális Bizottságának elnökhelyettese köszöntőjében méltatta a két Szervátiuszt, s felidézte a személyes emlékeit. Csűrös Csilla vezető szerkesztő a megnyitón bemutatott, az alapítvány gondozásában megjelent kötetről : az Emeled fel, Uram, népemet címűről osztotta meg a közönséggel személyes benyomásait, s méltatta a neves keramikus-énekest. Petrás Mária és Petrás Alina Kiss Krisztián kobzos kíséretével csodálatos műsort adott a csángó-magyar népdalokból. Szervátiusz Klára, elnök, a Szalon irányítója így köszöntette a résztvevőket: Nem tettem minősítő jelzőt a Szalon szó elé, egyrészt mert szép így az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt mert a Szervátiusz név, s a két Szervátiusz, akik - Temesi Ferenc szavaival -, a magyar képzőművészet ikertornyai, már kijelölik az utat és a feladatot. Miért a Petrás-könyv bemutatója a megnyitó esemény? A jelképes cím miatt. Mert ahogyan a neves keramikus művész naponta így fohászkodik az Istenhez: emeled fel népemet, úgy szándékozunk mi a két Szervátiusz szellemiségében a nemzet felmelegedéséért dolgozni változatlanul. Petrás Mária már igen magasra emelet népét: a moldvai-csángó-magyarságot hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, hiteles, tiszta, hittel teli lényének fényével. Ahová filmeletetett egy nép, ott is marad az. Ha a csángó nevet a valódi értelmében használjuk: erőset jelent a hun hagyományban. Bizony kellett is az erő, főleg a lelki, az Istentől kapott, hogy ez a kicsiny magyar csoport megmaradjon ezer évnél régebb óta az elzártságban. Szervátiusz Tibor többször mondta, hogy amikor az 1950-es években Moldvában járt, az öreg apókák a kérdésre: hogy kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített minket ide. Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását példázzák nekünk, mutatták fel a moldvai csángó-magyarok. S ha földi értelemben valóban elvesznek is - amitől Petrás Mária fél -, akkor sem lesz megsemmisülés. Megtermékenyítették a lelkünket, s így beteljesítették a küldetést. Örökre gazdagítja történetük, életük a mindenséget. Az előszót Döbrentei Kornél neves költő írta, a férj. Ezt a nagy ívű esszét közöljük teljes terjedelemben. Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafán Csűrös Csilla köszöntője a Sservátiusz Szalon megnyitóján