telefon: +36(20)338-9278, email:

Veres Emese-Gyöngyvér: Nagy Miklós Kund laudálása

Veres Emese-Gyöngyvér

Nagy Miklós Kund laudálása

Amikor első interjúimat készítettem azokkal az erdélyi írókkal, költőkkel, akiket még kisiskoláskoromban láttam, vagy verseiket szavaltam, különös meghatottság uralkodott el rajtom: hogy én, a pályakezdő, a médiába csak néhány különlegesebb jegyzetnek köszönhetően kerülő, épp legújabb könyvéről faggatom Fodor Sándort, Méhes Györgyöt, hogy csak őket emeljem ki. Bár azóta lassan három évtized telt el, a meghatódottság rutinná vált, mégis ugyanazt a különleges érzést, megtiszteltetést éreztem akkor, amikor e mai felkérés érkezett: Nagy Miklós Kund munkásságát méltatni. És ma is egyszerűbb lenne a feladatom, ha csak kérdeznék, ha Nagy Miklós Kund egyik könyvéről, valamelyik írásáról kellene őt faggatnom. Azonban a majd öt évtizedes munkássága alaposan feladja a leckét. Már csak ennek felsorolása is szétfeszítené a megadott időkeretet. Ám éppen a mai díjazás segíti a mederben maradást: ugyanis Nagy Miklós Kund ma művészeti írói tevékenységért veheti át a Szervátiusz-díjat. Azt a Szervátiusz Jenőről elnevezett kitüntetést, akinek szellemisége - mondhatni - egy életen át meghatározta Nagy Miklós Kund életét. Ahogy ő mondta egy rádióinterjúban: ez neki mindenképp Erdélyt jelenti, a Székelyföldet jelenti, azt a képzőművészetet, amely a hagyományokból kiindulva valami olyan újat tud teremteni, ami előremutató. Úgy ragaszkodik ahhoz, amit az előző nemzedékektől kapott és átvett, hogy közben tud egy olyan értéket felmutatni az utánuk jövőknek, aminek a szellemét szintén át lehet venni. És még mit jelent? Ragaszkodást a szülőföldhöz, akkor is, ha éppen világot látunk.

És most lássuk azt az utat, amely idáig, e jól megérdemelt díjhoz vezetett. Nagy Miklós Kund Nagyenyeden született. Szülővárosában érettségizett a  Bethlen Gábor Kollégiumban , a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán román-magyar szakos, majd a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar-francia szakos tanári diplomát szerzett. Rövid ideig Szentgericén tanított, majd riporter, szerkesztő, kulturális osztályvezető volt a Marosvásárhelyi Rádió magyar adásánál 1968-1985, míg a Ceausescu-rendszer fel nem számolta a területi adókat. Műsoraiban elsősorban az irodalom és a művészetek népszerűsítésével foglalkozott. 1990-ben az újraindított Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, a felújított Kemény Zsigmond Társaság egyik alapító tagja. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság belső munkatársa: előbb művelődési rovatvezető, később főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő 2012-ig. 1991-től - nyugdíjasként jelenleg is - szerkeszti a lap heti irodalmi-művészeti mellékletét, a 2016-ban már 25 éves Múzsát. Tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. 1990-től a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE), továbbá a Népújság Alapítvány, 2002-től az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tagja. 1995-től a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi alelnöke, a névadó hagyatékát ápolva a Bernády Ház rendezvényeinek műsorvezetője, házigazdája, a Bernády Napok szervezője. 2000-től a Helikon-Kemény János Alapítvány alelnöke, rendezvényeinek és a Marosvécsi Találkozóknak egyik szervezője. A Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, a Marx József fotóklub és más hasonló tömörülések rendezvényeinek gyakori közreműködője. Tárlatnyitók, könyvbemutatók, irodalmi estek aktív részvevője. Mindeközben rádiószínházi produkciók, hangjátékok, tévés összeállítások, kabaréjelenetek szerzője. Számos romániai és külföldi lap, folyóirat közölte írásait, számtalan televíziós interjú, riport, valamint fordítások is fűződnek a nevéhez.

Rádiós pályafutása alatt alkalma nyílt bejárni a marosvásárhelyi rádió adáskörzetét, a Székelyföldet, ahol egyéni és kollektív alkotóműhelyekbe is betekinthetett. Tette ezt tudatosan azért is, mert rájött arra, hogy művészettel foglalkozni kihívás, hiszen az akkori Romániában ilyen irányú képzés nem létezett, és rengeteg a fehér folt, az ismeretlen terület. Gondoljunk csak bele, milyen kötetek jelentek meg azokban az években! Művelődéstörténeti, művészettörténeti köteteink elsősorban a múltra tekintenek. Az akkori román cenzúra úgy vélte, hogy a művészetnek nincs nemzetisége, így akadályozta egy magyar nyelvű képzőművészeti sorozat megjelenését. A Kriterion kiadó mégis megtalálta módját, hogy 1971-től kezdődően megjelentesse a gazdag reprodukciós-anyaggal ellátott kiadványait. Nagy Miklós Kund ebben az időszakban figyelt. Bár a sajtó nem feltétlenül segít minden területen, rádióriporteri munkája során találkozhatott művészekkel, alkotókkal. Majd következtek a múzeumok, gyűjtemények, hiszen egy művészeti író számára fontos, hogy megismerje mindazt, ahogy nemzedékek, egyéniségek gondolkoznak, az alkotásról, az alkotás folyamatáról, a művészethez való viszonyról, kétségekről, erősségekről. Ezáltal kialakult benne egy egyéni látásmód, ám a rácsodálkozást, a kíváncsiságot sem feledve. Számára nem csak az a fontos, hogy megismerje az adott művészt, hanem felmérje azokat az értékeket, amelyeket a művész teremtett, és a rendelkező eszköztárral íróként, riporterként tovább is tudja adni azokat, közvetíteni tudjon az olvasók felé. Bár az eltelt évtizedekben több művésztelepre, alkotótáborba eljutott Magyarországon is, de máshol is a nagyvilágban, egykori rádiósként kezdetben elsősorban a Székelyföldet járhatta be. Ennek köszönheti azt is, hogy figyelemmel kísérhette a csíkszeredai új nemzedékek munkásságát, akik Zsögödi Nagy Imrét követően alakították a régió művészetét, és megteremtették annak a lehetőségét, hogy a Csíki- és a Gyergyói-medence virágzó központtá nőhette ki magát.

E megfigyelő, nyomon követő munkának eredményeként számos antológiában, tanulmánykötetben, művészeti és fotóalbumban olvashatók Nagy Miklós Kund írásai, bevezető esszéi. Több, mint harminc könyve jelent meg, amelyekben bemutatja a kortárs képzőművészet jeleseit, romániai, magyarországi sajátosságait, feleleveníti az erdélyi, székelyföldi festők, szobrászok, grafikusok, iparművészek hagyományait, nyomon követi a Barabás Miklós Céh rendezvényeit, kezdeményezéseit. Irodalomtörténeti, képzőművészeti, színházi kötetek, antológiák szerzője, szerkesztője. A Pallas-Akadémia Műterem sorozatának egyik szerkesztője is volt. Hosszú lenne felsorolni azok nevét, akik Nagy Miklós Kund munkássága során eljutottak az olvasókhoz, ám mindenképp kiemelném a 3 kötetes Műterem című beszélgetőkönyvét. Az első rész Maros megyei, a második erdélyi, a harmadik a nagyvilágba szétszóródott magyar képzőművészeket hozott olvasóközelbe. Ugyancsak figyelemre méltó az idővel sorozattá bővíthető kezdeményezése, a Galéria a Bernády Házban című albuma. Kettő jelent meg eddig a népszerű marosvásárhelyi művelődési központ kiállításai kapcsán, felölelve az ott rendezett tárlatokon bemutatott munkák reprodukcióit és a kiállításokat bemutató szövegeket. Közel 100 tárlatismertetőt, kritikát, kisesszét tartalmaz a két kötet. Az írásokban pedig a szerző vágya is megvalósul, mint ahogy ő írja: „a sorok írója örülne, ha a beszélgetések megismerése után valamiképpen az ő profilját is felsejleni véli az olvasó”.

Marosvásárhelyen a kiállítások döntő hányadát Nagy Miklós Kund nyitja meg. A Bernády Házban szinte mindeniket, lévén azoknak kurátora is, de a Kultúrpalota galériáiban és a város más kiállítóhelyiségeiben is sok tárlatot ő mutat be a közönségnek. Erdély-szerte sokfelé hívják ilyen feladattal, de számos alkalommal méltatott kiállítókat az anyaországban, néhány más országban is.

Az avatott képzőművészeti szakértő, a művészeti élet alapos ismerője, a gondolatébresztő közírás művelője, a közművelődés jelenségeinek ismerője munkásságáért számos rangos díjat és elismerést kapott Erdélyben, most pedig méltán veheti át a Szervátiusz-díjat.

Mindörökké Erdély második kiadása »

Megjelent a Mindörökké Erdély című interjúkötet második kiadása a Szervátiusz Alapítvány gondozásában.A bővített tartalmú és ünnepi külsejű kötet, melyben a feleség: Szervátiusz Klára beszélget a nagy művésszel: Szervátiusz Tiborral a kettős évforduló: Trianon 100. és a szobrász 90. születésnapjának alkalmából készült.Lent az előszót idézzük:  ElőszóSorsodban szobor vana szoborban sors vans hiába kés fűrész baltanincs ki igazad kifaragjakivájja vésse kalapálja.Nem maradhatsz magadbana kéznek kőben a párjamozdulatával belezárvanem látszik ki e rossz világra.Fél agyad a koponyábanfélmagad itteni odahazábanfélhazád ottani idehazában.Hát hol? Te hol is látszol?Kinek és minek játszolKi végképp kimaradtálaz Isten igazából.Kiss  Dénes:Szervátiusz Tibor szobrai között, részletSzáz év TrianonEzerkilencszázkilencvenhármat írtunk. A gyűlölt diktátor már nem élt, de a nagylaki határnál még mindig órákat kellett várni, hogy átengedjenek bennünket. Akkor már tíz éve nem volt otthon, Erdélyben drága férjem- a “házi szeku” ijesztette, hogy ne merjen menni. Rövid, izgalommal teli készülődés után végre nekiindultunk az útnak. A széles hátsó ülésen jóízűen aludtam -hiszen annyira biztonságosan vezetett Tibor-, amikor a hatalmas Volga nagyot rázkódott, Királyhágónál megálltunk. Kiszálltunk, átkarolta férjem a vállamat, és széles mozdulattal mutatott a völgybe: -Látod, ez itt Erdély! És éreztem, hogy megremeg, s láttam: elpárásodott a szeme. Szorosabban öleltem míg megnyugodott, aztán körben megnevezte a látnivalókat. Közben mélyeket, nagyokat szippantott boldogan a tiszta, fenyőillatú levegőből. Szóval már sokszor elmondta, hogy mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz. Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borultak egymás nyakába anya és fia. Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe! Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes maradt. Boldog és felszabadult volt a férjem az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt. Én pedig egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők a számkivetettek, szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem. Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített, ünnepi kiadásban, mert úgy vélem a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények. Azt mondják, aki elveszítette a végtagját, még sokáig érzi a fájdalmat, a hiányt, s a képzelete sokszor megtréfálja: mintha még meglenne a láb avagy a kéz . Aki fél életét, szívét veszítette el ostoba politika bűnös döntései miatt, soha nem szűnik meg szenvedni, reménykedni. Szervátiusz Tibor minden este megnézte a Tv-híradót. S amikor egyszer rákérdeztem miért, ezt válaszolta:- várom, hogy bemondják: szabad lett a népem, Erdély! Nem érte meg ezt a hírt. Most helyette én várom minden nap a szabadságot. Ha majd megyek utána, ezt a jóhírt szeretném vinni neki: mindörökké él, megmarad Erdély. Szervátiusz Klára

Interjú Szervátiusz Klárával »

A Szervátiusz Klárával készült interjú, amelyet a Kossuth Rádió közölt, az alábbi linkre ktattinva hallgatható meg.A szerkesztő-riporter: Csűrös Csilla.

Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása »

A trianoni évforduló és Szervátiusz Tibor 90. születésnapjának jegyében megnyílt a táti Kultúrházban Szervátiusz Klára "Vallomás" című kiállítása.A kiállítást Csűrös Csilla vezető szerkesztő nyitotta meg, közreműködött Petrás Mária és Döbrentei Kornél.