Nem vagyok szakértő semmiben, csak szeretem a szépet. Fönt a csillagos eget a teliholddal, itt alant az engem körülvevő életet, a nagy vizeket, a Sváb-hegy mögé lebukó vöröslő napkorongot. Az egész teremtett világot s benne a teremtő embert. Irodalomban, zenében és művészetekben.

Játszva tenném dolgomat, ha e könyv egy műtárgyak vásárának reklámjaként jelenne meg, ahol én kaptam volna a kikiáltó szerepét. Csupán azt kellene nagy betűkkel leírnom vagy rikoltonom: ha látni kívánják Szervátiusz Tibort, csak nézzenek körül, itt áll önök előtt számtalan példányban.

Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.