Része vagy minden idők örökségének

(Szervátiusz Tibor köszöntése 85. születésnapján)

Vissza adható-e a száraz fa egykori élete? Lélegezhet-e valaha is a kő? Az újbeggyel tapintott hideg fém sugározhat-e válaszként csak egyszer is melegséget?

Tapasztalati ismereteink szerint ez a valóságos lehetetlen, mert még soha sem láttuk, hogy a kiszáradt fába visszatért volna az élet, a kő rideg és törékeny marad, a fém természetes állapotában merev és hideg anyag. Ezért aprítjuk erővel és lelketlenül a fát, zúzzuk a követ, vágjuk a fémet. Amióta az ember ember, így történik.

Szervátiusz Tibor könnyen teljesíthette Buda Ferenc kérését, hiszen ő már művészi magáratalálása idején is ott volt: a múlt mélységes mély kútjában. E kérés után legfennebb kicsit lejjebb ereszkedett. Ott született s nevelődött ugyanis Erdélyországban, ahol a magyar múlt őrződik a kaput faragó férfiak kézmozdulatában, a rigmust mondó énekesek hangjában.

Ahogy talajra nem találhat, - kifeszítve a lábad, - az ágyék szimmetriája és a szív egymvagában, - s csak az Isten helyetti némaság van.