A Szervátiusz Alapítvány 2013. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A Szervátiusz Alapítvány 2014. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A Szervátiusz Alapítvány 2015. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A Szervátiusz Alapítvány 2016. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A Szervátiusz Alapítvány 2017. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A Szervátiusz Alapítvány 2019. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A Szervátiusz Alapítvány 2020. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A Szervátiusz Alapítvány 2021. évre vonatkozó közhasznúsági jelentése ide kattintva érhető el.
A huszadik század végefelé, ebben az átalakulásban, a civilizáció ilyen áradatában az emberek hajlamosak elfelejteni régi kultúrájukat, azt, amit őseik hoztak létre és mivel azt elfelejtették, nem is kaphatják meg a szobor kulcsát egyből, csak akkor, ha valamiképpen felidézik ezeket a régi emlékeket, vagy utána gondolnak, utána éreznek azoknak a régi emlékeknek, amelyek valaha az övék voltak.
A családi fényképek között van egy, amelyet nagyon szeretek. Egy díszmagyarnak látszó kabátban állsz édesapád kezét fogva, a fejeden egy tollforgós, tolldíszes magyar sapka van. Emlékszel rá, mikor készült ez a kép?
Ezt a képet én is nagyon kedvelem, de különösen azokat az eseményeket őrzöm szívemben, amelyek ehhez fűződnek. Azt a báránybőr, magyar zsinóros kabátot édesapám varratta nekem, s először 1940 november elsején viseltem, amikor az erdélyi élet újjászületése utáni első világításra mentünk a kolozsvári Házsongárdi temetőbe. Emlékszem, csikorgó hideg volt, talán mínusz tíz fok is lehetett, s frissen hullott hóban gázoltunk a temető felé menet. Útközben készült a fénykép. Nálunk az volt a szokás, hogy mindenszentekkor az egész város egyszerre ment világítani, gyertyát gyújtani a halottakért. Úgyhogy gyönyörűen fénybe borult a házsongárdi temető, világított messzire a sok mécses lángja. Ilyenkor az egész család, távoli rokonok is összegyűltek, emlékeztek a holtakra, s számba vették az élőket is. Azt hiszem a szokás máig él Kolozsvárt. A díszes kabátom már megvolt szeptember 11.-én, amikor bevonultak a magyar honvédek Kolozsvárra, Észak-Erdély visszatért. Azonban ez olyan gyönyörűséges, meleg nap volt, hogy nem kellett felvennem, csak a sapkát , amelyen valódi boglár tartotta a darutollat. Büszkén feszítettem édesapám nyakában, mert hamarosan odakerültem, hogy a nagy tömegben, amely a főtéren összegyűlt , hogy lássak is valamit a bevonulásból és ünneplésből. Már szeptember elsejétől tudtuk a döntést, s vártuk Erdély visszacsatolását, igaz, azt már 22 éve vártuk bizakodva, reménykedve. S eljött a várva várt nap!
Nagy életművel rendelkező – legyen író, költő, zenész, szobrász – születésnapi méltatása és halotti búcsúztatója közt alig van különbség. Annyi, hogy az utóbbi lezártnak tűnik, végérvényes. Meglehet, éppen egy újraszületés kezdete. Számomra csupán látszólagos ellentmondás, hogy Szervátiusz Tibort, egy virágzás-robbanásos, kikeleti, reményteljesen zöld tömény, energia-dús folyamat, erőltetetten tavaszi menetében 88 évesen szólította magához az Úr.