Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.

A Húsvét-szigetekre nem adatott meg eljutnom, bár mindig vonzottak a tenger partján sorjázó időtlen, kőbe vésett arcok, de az európai régi monumentumok közül láttam a korzikai nyolcezer éves faragott kőtömböket, szobrokat, s kezdtem igazat adni azoknak, akik a szobrászatot a művészetek legmagasabb rendű válfajának tartják.

Verecke-lépcső, kaptatós hágó, mintha itt folytatódna az ősi út, a nekibuzdult lovak patavisszhangja földübörög az aszfalt alól, s bár az emeletes villák elfelejtették jurta-árnyékukat, sorfalat állnak a Csíksomlyót idéző terebélyes földösvény bejárata előtt.