telefon: +36(20)338-9278, email:

Kovács István: Kolozsvári Krisztus »

Spartacus katonáit keresztre feszítették a rómaiak. Nyomon - követve küzdelmüket, haláluk elképzelése megrendítőbb volt, - mint a templomi arcú Krisztusok látványa. A szenvedés és a - szelídség együttes jelenléte, melynek kettőségéből mindig az - utóbbi az uralkodó, valahogy a beletörődést és a megalkuvást - jelenti nekem.

Losonci Miklós: Szervátiusz Tibor szobrászata »

Kolozsvár már hírt adott Európának, amikor a két testvér, György és Márton 1373-ban, megelőzve az itáliai mestereket, bronzba öntötte Szent György lovon ülő alakját. E mű a csoportábrázolás új törvényeit valósította meg. Hasonló jelentőségű az a tény, hogy Szervátiusz Tibor 1930. július 26-án szintén Kolozsvárott látta meg a napvilágot és szobrász édesapjával, a legendás nevezetességű Szervátiusz Jenővel együtt hasonló szobrászi tettet véglegesítettek, mint magyar reneszansznyitó elődeik.

Mindörökké, Erdély »

A családi fényképek között van egy, amelyet nagyon szeretek. Egy díszmagyarnak látszó kabátban állsz édesapád kezét fogva, a fejeden egy tollforgós, tolldíszes magyar sapka van. Emlékszel rá, mikor készült ez a kép?

Ezt a képet én is nagyon kedvelem, de különösen azokat az eseményeket őrzöm szívemben, amelyek ehhez fűződnek. Azt a báránybőr, magyar zsinóros kabátot édesapám varratta nekem, s először 1940 november elsején viseltem, amikor az erdélyi élet újjászületése utáni első világításra mentünk a kolozsvári Házsongárdi temetőbe. Emlékszem, csikorgó hideg volt, talán mínusz tíz fok is lehetett, s frissen hullott hóban gázoltunk a temető felé menet. Útközben készült a fénykép. Nálunk az volt a szokás, hogy mindenszentekkor az egész város egyszerre ment világítani, gyertyát gyújtani a halottakért. Úgyhogy gyönyörűen fénybe borult a házsongárdi temető, világított messzire a sok mécses lángja. Ilyenkor az egész család, távoli rokonok is összegyűltek, emlékeztek a holtakra, s számba vették az élőket is. Azt hiszem a szokás máig él Kolozsvárt. A díszes kabátom már megvolt szeptember 11.-én, amikor bevonultak a magyar honvédek Kolozsvárra, Észak-Erdély visszatért. Azonban ez olyan gyönyörűséges, meleg nap volt, hogy nem kellett felvennem, csak a sapkát , amelyen valódi boglár tartotta a darutollat. Büszkén feszítettem édesapám nyakában, mert hamarosan odakerültem, hogy a nagy tömegben, amely a főtéren összegyűlt , hogy lássak is valamit a bevonulásból és ünneplésből. Már szeptember elsejétől tudtuk a döntést, s vártuk Erdély visszacsatolását, igaz, azt már 22 éve vártuk bizakodva, reménykedve. S eljött a várva várt nap!